Hazánk, 1905. október (12. évfolyam, 234-258. szám)
A HAZÁNK melléklete, mintha jobb tehetségük volna, de mert büszkébbek arra, hogy mit tudnak. Mig a fehér gyerekek az iskolaudvaron, vagy másutt golyócskáznak, a feketék haza mennek és tanulnak. Mindegyik szégyenli magát, ha rangsorban kerül a fehéreknél és dolgozik és tört magába tudományt, míg amennyire lehet, vezető szerepre jutnak az iskolában is. A régebbi időkben az összes amerikai vendéglőkben néger pincérek szolgáltak fel, a borbély és cipőtisztító műhelyeket csaknem monopolizálták ezek. Ma kevés ilyen foglalkozású négert látunk mindjárt New Yorkban is, pedig ott ma 60.000 fekete lakik, mig 40 év előtt alig 5000 néger lakott. De a régebbi fekete borbélyok, pincérek stb. nem alisták, hogy fiaik is ezen az alacsony pályán hulynak s magasabb társadalmi állású emberek akarnak faragni belőlük s az öreg négerek óhajtják, hogy fiaik az ő emléküket tiszteletben tarthassák, amennyiben minden módot megadtak fiaiknak, hogy tisztességes állásba kerülhessenek. Nincs egész New Yorkban egyetlen néger pincér, kinek fia szintén pincér volna, hanem ezek már doktorok, ügyvédek stb. A cipőtisztító feketék is igy vesztek ki s németek és olaszok végzik most a cipőfényesítő munkát. A fényes, előkelő hotelek legnagyobb részében már nincs fekete pincér, a másodrangu helyekre szorították őket s a Broadwayn levő vendéglőkben sem találunk már fekete kiszolgálókat. Ennek azonban más oka van. A könnyelmű gondolkozású fekete pincér, amint a nyár jön, akármilyen jó helye is volt eddig, ott hagyja new-yorki vagy más nagyvárosi foglalkozását és a tengerpartra, fürdőkre vagy a hegyekbe megy új alkalmazás után. A néger szeret utazni, szereti a változatosságot s gyűlöli a nyári fullasztó meleget s ezért hagyja el a new-yorki hoteleket, ahol csak ritka esetben veszik vissza, mert a változó munkásokat sehol sem szeretik. Miután pedig vegyes, fehér és fekete személyzetet alig lehet tartani a hotelekben és fehér kiszolgálókat találni könnyebb mint feketéket, így szorulnak ki ezek a jobb helyekből, nem pedig amiatt, hogy rossz az előítélet a négerek ellen. A négerkérdés megoldása bizonyára égető a déli államokban, mert a naponta előforduló lincselések, gyilkosságok, fehér és feketék közti támadások nem válnak dicsőségére sem a XX. századnak, sem az Egyesült Államoknak. Míg az északi államokban lakó négerek iskolázottak, mert városokban laknak, a délen lakó inkább farmokon, ültetvényeken élnek s kevés csak azoknak a száma, kik legalább a farmiskolákba járhatnak. Az iskola, a nevelés szelídítheti csak a fekete faj még mindig vad erkölcseit s ha a déli államok feketéit könnyebb volna iskolába vinni s eltüntetni fajuk vad erkölcsei, a műveit és sikereket elért fekete testvéreinknek nem kellene azon gondolkozni, hogy visszavigyék-e Afrika őstalajára azokat a néger csoportokat, kik igy csak szégyent hoznak fajukra. Az északamerikai vadok vadászterületei. Az eke, a fejsze és a gőzparipa az északamerikai vadászterületeknek egykor mérhetetlen földjeit mindinkább kultúra alá kényszeritette s ma már csak az északnyugati vadonban kereshetnek a fehérarcúak és vörösbőrűek szűz talajt. Ezek részint hivatásból, részint kedvtöltésből, vállukra vetett fegyverrel bemerészelnek a legtávolabbi vadonba is hatolni, hogy egy-egy medve nyomán napokon át bolyongjanak. Néhány évtized előtt még gazdag vadállománya volt a Mississippitől nyugatra elterülő magas füves benőtt síkságnak, különösen bivalycsordák legeltek itt oly nagy számban, hogy a vadász szokszor azt hitte, hogy egy beláthatatlan nyüzsgő, eleven állati tömeg az egész prairie. Amidőn azonban a polgárháború befejezése után a vasúti sínek mindinkább nyugat felé terjeszkedtek, az állatok életfeltétele is meg volt nehezítve. A bevándorlók előfutárjai voltak azok a prémvadászok, akik lassan odavonultak s a bivalycsordák ellen valóságos irtóharcot kezdtek. Túlzás nélkül állítható, hogy tizenkét év alatt, 1872-től 1883-ig négy milliónál több bivalyt puzsítottak el a vadászok golyói. Az egész itinensen alig maradt néhány száz példány a valyokból, amelyek részint a Yellowstone parkban nyertek oltalmat, részint Ahabaska és a Sziklás hegység vadonjaiban húzták meg magukat. Roosevelt elnök «Hunting trips on the praire and in the mountains»-nak mondja a bivalyok ellen folytatott irtóháborút. És valóban az állatvilág legszomorúbb tragédiája volt ez a pusztítás. A múlt század nyolcvanas éveiben Roosevelt elnök még maga is űzte ezt a nemes vadat s nem egy példányát teritette le a golyója. Ahol akkoriban megfordult vadászata alatt, mindenütt halomszámra találta, a bivalyok fehérlő csontjait. Útközben találkozott egyszer egy vadásszal, aki az egész vadont bejárta s azt a kijelentést tette Rooseveltnek, hogy egész útjában nem talált bivalyt, de csontjaikkal tele van a vadon. Roosevelt bátyja azok közé a vadászok közé tartozik, akik a legveszedelmesebb kalandoktól sem riadnak vissza. Egyik társával súlyos helyzetbe került egy ízben. Egy megvadult bivalycsorda rájuk támadt. Menekvésre nem volt kilátás, az egyetlen mód, amely miután meddőnek bizonyult, abban állott, hogy gyors lövéseikkel megritkítják a száguldó csorda sorait Amikor a csorda egészen közel ért hozzájuk, iszonyú kiabálásba törtek ki s gyorsan tüzelni kezdtek. Az utolsó pillanatban, amikor már-már a halál torkában voltak, a megriadt csorda szépen kettévált a megsebesült bivalyok és a földre rogyott bivalyok mellett, úgy, hogy őket az elhullott állatok teste védelmezte meg az eltiprástól. A bőszült állatok tömege között keskeny út támadt, amelyben a két vadász éppen csak meghúzhatta magát. A prairieknek épp oly érdekes vadja volt egykor a bölény, a Wapiti; most Kolorado, Wyoming, Montana vidékén találhatók már. Roosevelt így ír róluk könyvében: Ennek a pompás állatnak — amely az amerikai vadászterület legszebb vadja — a kiirtását minden igaz természetbarát és vadász nagy sajnálkozása kisérte. A vadon, amióta nem látjuk rajta ezreinek száguldó csordáját, elveszítette legszebb vonzóerejét és szomorú nap lesz az, amidőn ez utolsó példánya is ki fog veszni a sziklás hegyvidék rejtekeiben. Roosevelt vadászkalandjainak legszebb emlékei fűződnek ezekhez a vadászatokhoz. Roosevelt szerint az amerikai vadon legszebb dísze volt ez az állat. Szép az amerikai vadon, a tiszta tavak hegyvidéke, az égbenyúló fenyvesek, a zugó patakok tájai, de az igazi vadász szive akkor dobban meg amidőn csillagos éjszaka, holdfénynél, kezében a puskával átsurran a magas fák között s meghallja az éj csöndjében a Wapiti bika bőgését, amelyre vetélytársa felel, a hegy másik oldaláról. Ennél izgatóbb koncertet vadász füle nem kívánhat. Abban az időben, amikor Roosevelt Missouri felső vidékén egy kunyhóban lakott, még csaknem eredeti szüzességében, az emberi kéz munkája nélkül állott ez a vidék. Mindenféle vad volt itt bőven s ha a coroboyokkal nem volt elfoglalva az ökörcsordáknál, napokon át bújta a vadont gyalog vagy lóháton, hogy vadat ejtsen el s friss pecsenye kerüljön terítékre. Sok pompás antilopot, szarvast vitt ilyenkor magával a vadászatról s a legizletesebb szárnyas vad sem hiányzott a fazékból, de ezek a vadászkirádulások meg se közelítették azokat, amelyeket egy-egy a bölény üldözésére rendezett. Amikor órák hosszat meghúzta magát a Szikláshegység egy-egy zugában, hogy a Wapiti vagy a szürke medve járását kilesse. Nem egy ilyen «Grisly» került golyója elé, amely nem tévesztett célt soha, amellett sokszor az a veszély is fenyegette, hogy «pracligjaival» simogatja meg a «Grisly». Legszívesebben a Montana hegyvidékén tartózkodott és északnyugati Wyomingban. Ezt a vidéket tartotta a legszebb vadászterületnek. Britt-Északamerikában az Athabaska és Rabszolga-tavak környékén a régi Hudsonbai-társaságé az uralom. Az Eri-indiánusok azonban csupán a fenhatóságát ismerik el ennek a társaságnak. Közülük kerültek ki az újabb idők legnagyobb medvevadászai. A társaság egyik évkönyve szerint egy ilyen vörösbőrű 120 medvét ölt meg. Mesével határos ezeknek az indiánoknak a szimatja. Egy napon az egyik vörösbora friss nyomokat fedezett fel s rögtön tisztában volt azzal is, hogy e nyomok egy anyamedve és két bocs nyomai. A föld annyira száraz és kemény volt, hogy a két európai vadász, akik vele voltak, semmit sem vettek észre. Az indiánus a nap után igazodott el s egy darab után menve, valóban meg is találták a medvét és két fiát. A bölényvadászatnál minden ügyességük, ravaszságuk előtérbe jutott. Az indiánok gyakran napokig mennek hócipőikben egy-egy bivaly után. Olyan hidegben, melytől megfagyna a legedzettebb európai is, a szabad ég alatt alusznak s ha sikerül nekik egy-egy bivalyt elejteni, oly mohóan fogyasztják el, hogy európai embernek erről az étkezésről fogalma sincs. Az Eri-indiánok csak addig becsülik meg főnökeiket, amig azok férfiúi erejük felében vannak. Ha az indiánfőnök már nem üldözheti a vadat, magára hagyják s bizony éhen is veszhetne, ha a Hudsonbai-vadásztársaság oltalmába nem venné s kegyelemkenyérrel nem kínálná meg! Vasárnap, 1905. október 1. Uj versek. A Tisza. Falunk alatt csendesen folyt a Tisza árja. Legyezgette kétfelől a füzesek árnya. Sima tükrén a vihar hogyha sebett vágott: Hintett az ég balzsamul rá tiszavirágot. Tavaszesten lány, legény csolnakokba szállva, Nótázgatva eveztek ringó, zsongó árba , Ragyogó hold bevonta ezüsttel a medret, Mélázva ült a halász vetett háló mellett. Egyszer csak a vármegye — mi jutott eszébe!— kiküldte az urakat erre a vidékre. Evezgettek a Tiszán, méregettek, fúrtak. Agátakba rovásos nagy karókat szúrtak. S úgy találták, hogy erre görbe a viz útja: Egyenesre ágyazzák s fele földet futja! Tiszaparti füzesalj igy maradt oszt’ álva. Elvezették a Tiszát messze, más határba. Uj utján a szőke víz bárhogyan is árad, Nem érzi a holt meder s egyre szikkad, szárad. A szél lassan behordja a vizjárta földet S beléje majd a halász kukoricát ültet... Baja Miklós. MÁSOK. Daliás legények füledbe súgják, Hogy szemedben örök kárhozat lobog, Hogy aki arcod pírjába szerelmes, Édes gyötrelemmel lesz a te rabod; Hogy angyal az égben nem olyan lenge, Oly fürge, mint te vagy, oly lágy kacaja, Rózsák a néped és te vagy a királynő, És könyed ha hull, a virág szomorú. Szemedbe ha nézek, od érzem a fényt, És érzem: a láng lobogása mi szép! Csodálom az arcod, amely csupa báj, Kis lábadat áldom, szivemre ha lép. De mi könnyen a más ajkára repül: Én őrzöm a lelkem mély fenekén, Mi másnak a szó, nekem végzetem az — S rajongva, zokogva csak hallgatok én. Borsodi Lajos: A régi pandúr-világból. Még a hatvanas évek táján is meglehetős gyarló lábon állott hazánk több részében a közbiztonság s nem csak lopások, hanem rablások is sokszor előfordultak. Ezen sajnos állapotokon a pandúr-intézménynek lett volna feladata segíteni , s ha teljes sikert nem ért is el, de valóban sokat segített, habár nem egyszer kegyetlen eszközök alkalmazásával. Erről az immár végkép letűnt korszakról érdekes visszaemlékezéseket közöl Osváth Pál biharmegyei volt csendbiztos, most megjelent «Csendőr-utasítás és pandúros vallatások» című könyvében, mely után közöljük a következőket : Vármegyéink hajdan belügyiket minden felsőbb beavatkozás nélkül intézték. Belügynek tekintették a rendőrügyet is. 1858—60 -ban számba nem vehető utasdással s legtöbb helyen a megingott közbiztonság állapotához képest szigorra