Hegymászó, 1994-1995 (21. évfolyam, 1-2. szám, 22. évfolyam)
1994 / 1. szám
MAGYAR CSOMOLUNGMA EXPEDÍCIÓ • 1996 „Megmászta már a Himaláját?” Az ismerős, a földrajzban és a hegymászásban való járatlanságra utaló kérdésre két év múlva az eddiginél kerekebb választ lehet adni. A három lehetséges válaszból (1. igen, fent voltunk... 2. ott voltunk, de ezért azért nem jutottunk fel... 3. nem sikerült összehozni az expedíciót...) ezúttal az utolsónak van a legkisebb valószínűsége. Ennek pedig az az oka, hogy a vállalkozás kitalálója és fő szervezője dr. Nagy Sándor, aki az eddigi két magyar nyolcezres expedícióban is hasonló szerepet játszott. Azok pedig jól sikerültek: 1987-ben kilenc főből hatan jutottak fel a Shisha Pangma tetejére, 1990-ben pedig 16 főből tizenegyen a Cho Oyu csúcsára. És hogy a dolog tökéletes is legyen: mindenki épségben hazatért. A leküzdendő adminisztratív akadályok már ismertek, a forgatókönyv a régi. Egyezkedés a kínaiakkal, utazás Kathmandun keresztül, teherautózás az alaptáborig, jakok a hegy lábáig, stb. A különbségek majd ezután jönnek. A tibeti oldal mellett a „megszokáson" túl még az is szól, hogy a nepáliak az expedíciók létszámát maximum hét főben határozták meg. Csúcsdíjként 70.000 dollárt kérnek, továbbá egy szezonban csak egy csapatot engednek a hegyhez. Ehhez a szigorhoz az vezetett el, hogy az utóbbi években már valósággal tragikomikussá vált a helyzet a Khumbu-jégesés környékén. Tragikussá a szeméthalmok miatt, komikussá pedig a sok csapat többszáz fős tömegének az összeférhetetlensége miatt. (A normál út mentén már sok minden előfordult: egymás kővel dobálása, felszerelés és oxigén ellopása, fix kötelek orvhasználata illetve súlyos pénzekért történő bérbeadása, stb.) A nepáli változások persze azt eredményezik, hogy a hegymászók - és még inkább a kereskedelmi expedíciók - rohama a tibeti oldalt veszi célba. A kínaiak készülnek is a konjunktúrára: minden jelentkezőt odaengednek a hegyhez, szállodát építenek a legnépszerűbb alaptáborban és igyekeznek minden pénzt kicsikarni a külföldiből. Bár ez korábban is így volt. A tibeti oldalról több út is választható. A keleti (Kangshung) falon két nehéz mászás vezet. Az északi gerinc teljes egészében még mindig nincs végigmászva, az Északi-nyeregből vezető „normál” út felső részén számtalan variáns van, a nyugati gerinc pedig a Lho La - hágón keresztül érhető el. Az északi fal két fő útja a Hornbein kuloár és a Nagy kuloár. Az Északi-nyereg útja után a második legkönnyebb mászás az általunk választott Nagy kuloár. Mindkét út alaptábora az 5150 m magasan épült Rongbuk-kolostor tájékán van. Innen indulnak a csomagokkal megpakolt jakcsordák. Az Északi-nyereg felé tartók - reményeink szerint a tömeg nagyobbik része - a Rongbuk-gleccser keleti ágára kanyarodnak. A Nagy kuloár előretolt alaptáborához, ami az északi fal lábánál, kb. 5600 m-en lesz, a gleccser fő ága mentén lehet eljutni. A mászás során saját magunkon és egymáson kívül három mumussal kell megküzdenünk: a magassággal, a hideggel és a technikai nehézségekkel. Előző nyolcezres expedícióink oxigénpalack használata nélkül érték el a csúcsot, a Csomolungmáról azonban azt mondják, hogy magassága miatt már egy másik kategóriába tartozik. Itt a próbálkozók legtöbbje használ ilyen segítséget, ez pedig rengeteg fel- és lecipelendő súlytöbbletet jelent és elkerülhetetlenné teszi teherhordók alkalmazását. Ha oxigén nélkül vágunk neki, az minden bizonnyal csökkenti az esélyeket. Mégis, ez az általunk eddig követett stílus, mi ezt tartjuk sportszerűnek és