Helikon, 1992 (3. évfolyam, 105-130. szám)
1992-01-03 / 1. szám (105.)
Két héttel azelőtt, hogy megbetegedett és meghalt, Borcan ezredes magával vitt terepszemlére a dobrini erdőkerület egyik magaslatára. Közeledik a tunguz nátha, mondta, megnézzük, merre jár. Az lett volna a dolgom, útközben figyeltem, megérkezett-e már 11 csonttollú madár. A fenyvesből kibukkanó csupasz tető már a Pop Iván gerincéhez tartozott, messzire el lehetett róla látni, a határon kéklő vonulatokra. Az erdőbiztos szemléje abból állt, hogy ellátogatott a medvészetbe, majd hazatérőben valamelyik hegyháton végighaladva lepillantott az alatta elterülő rezervátumára, most azonban egyenesen a kilátóhely felé tartott. Állítólag megjelentek a csonttollúak, nyomukban heveny, emésztő láz. Amint a tetőre ért, ahol konzuzmós kövekből rakott pihenőhely várta, bőrből való hegyi vadász-esernyőjét a fűbe ejtette, megoldotta köpenyt, és kényelembe helyezte magát. Sapkáját is levetette, nehezéknek kődarabot dobott rá, aztán hajdanfőtt, szélben lobogó hajjal, rezgő fülcimpákkal órákon át meredt távcsövével a keleti látóhatárra. Az utolsó halmok mögül, a-i zóna messziségéből füst emelkedett, az égbolt nagy részét, mintha máris az éjszaka közeledne, Ida függöny borította. Később, amikor a völgyek kiteltek a délután opálos fényeivel, messzelátóját eltette, vette sapkáját, jelezve, hogy a szemle véget ért. Soha nem derült ki, megpillantotta-e a túloldali larkákon a perzselve közeledő tunguz náthát, és az sem, mert pont engem, egyszerű erdeigyümölcs-gyűjtögetőt vitt aznap magával az ukrán határra. — Látott csonttollat? — kérdezte már az aljban. — Egy párat. Úgy látszik, megérkeztek. — Akkor megrendelem az oltásokat. Már a laktanya közelében jártunk, amikor azgy ernyőjét megint csaak a fűbe ejtette, és sietve előkapta távcsövét. Túl a patakon, a sárga őszi réten, alakjával az erdő fekete sávjára vetülve, épp arra haladt el a vörös kakasnnae nevezett idegen. Égőpiros hajával, szakállával, vállán átvetett tarkaszőrös borjúbőr táskával, a földet lábával alig érintve, kevélyen lépdelt el a mezsgyén, amely az erdőt a kaszálótól elválasztotta. Borcan ezredes addig követte a messzelátóval, mígnem eltűnt egy sereg kavargó nyírfalevél között. Akkor újra megszólalt: — Mondja csak, Andrej — kezdte szinte félszegen, mintha én lennék ezredes —, véletlenségtől nem hagytak magánál egy kis csomagot? Csak bámultam. Nálam? Csomagot? — Igen, számomra. Mondjuk, ajándékképpen egy frissen fogott halat. Nem, nem hagyott számára senki csomagot, és hamarosan elfelejtettem az egész dolgot. Csakhogy nemsokára fölkeresett a vörös kakasnak nevezett idegen. Egy halat hozott Borcan ezredes számára, aki akkor már nem élt. Sok évvel később derült ki, miért várta olyan nagyon. Sinistra lakói sötétbarnák vagy feketék, szőke közöttük ritka, vörös pedig egyáltalán nem akad. Kivételnek a rezervátumbeli kantinos kislánya, Bebe Tescovina számított, akit messzire világító berkenyeszínű hajáról mindenki ismert a völgyben, így ha vörös ember tűnött fel a környéken, mindjárt tudni lehetett róla, csak átutazó idegen. A vörös kakas egyszerű vándorként szelte át könnyű lépteivel a lejtős kaszálókat, haja, szakálla, mint az égő csipkebogyó, hol itt, hol ott lobbant föl a fekete fenyvesek alatt Dobrin erdőkerületben, ősz elején, csipkebogyóérés idején, a korai fagyokkal egyszerre érkezett, egy reggel ott sötétlettek idegen gyártmányú gumicsizmája nyomai a deres ösvényeken. Cingár, keszeg ember volt, ukránul, románul, magyarul vagy cipszerül egyaránt rosszul beszélt, valószínűleg tisztességesen egyetlen errefele használatos nyelven sem tudott. Járása is olyan kevély és magabiztos volt, mint aki nem ide tartozik. Egész idejét a szabadban töltötte, hogy mutassa, csak azért csatangol Sinistra körzetben, hogy naphosszat a pipáló hegyormokat csodálja. Dobrin környékén, ahol az idegen majdnem naponta tiszteletét tette, a Sinistra vize ágakra bomlott, a szerteágazó völgyek meredeken fölnyúltak a Pop Ivan oldalába. A vízmosások mentén betonoszlopok, acélcsövek kanyarogtak föl a sziklás hegygerincre, a magasban, a vízválasztón húzódott a határ. A kerítések, árkok, akadályok szövedéke csak egy huzatos hegyszorosban nyílott meg résnyire, ahol a régiföldút átbukott a túloldali lejtőkre, amelyek már Észak idegen fényeiben tündököltek. Az utat ott kék-sárga sorompó zárta el, közelében kicsi őrszoba állt és egy kopott tábori sátor, tele katonával. Ez az egy határátkelő működött Sinistra körzetben, a sorompót itt is csak hetenként egy alkalommal emelték föl néhány órára, méghozzá mindig csütörtök délelőtt. Ilyenkor helyet cseréltek a katonai járőrök, hogy a fegyverbarátság jegyében a határsáv két oldalán egymás területét is végigfürkésszék, ugyanakkor áthaladt az a két vagy három civil jármű, amely az útvonalat kormányzósági engedéllyel igénybe vehette. A vörös vándor, bár haja, öltözéke, gondtalan délceg tartása messziről elárulta, hogy külföldi, mégsem csütörtökön bukkant föl először, hanem egy szombati napon. Az erdei kápolna bontásán dolgozó kőművesek találták meg reggel lábnyomait a füvön, s délután, amikor dolguk végeztével, kőporral elborítva tértek vissza, elevenen is megpillantották a Popi Iván lejtőin. Úgy látszik, mint a szél, csak úgy szabadon járkált a sövények, drótakadályok között. Bár az aljban többször is igazoltatták, papírjait — valószínűleg hamisak lehettek — a hegyivadászok mindig rendben találták. Barna gumicsizmát viselt, amolyan zöld kordbársony kivágásokkal televarrt szürke poszterekét, amilyet a Pop Iván túlsó lejtőin hordanak, hajdanfőtt járt, keskeny karimájú, kék véresetollal díszített kalapja hosszú pánton lógva a hátán fityegett. Feje búbján tarajos vörös haj lobogott, állán két oldalrna fésült hetyke szakáll. Mivel névről senki sem ismerhette, kezdettől fogva, hogy a kőművesek megpillantották, a vörös kakas név ragadt rá. Vállán átvetve veretektől, fényes rézcsatoktól ékes tarka borjúbőr táskát hordott, jobb kezében homályosan áttetsző műanyag tasakot lóbált, amelyben mint egy ezüsthasú hal, fényes tálca fickándozott. Néha megállított erdőn, mezőn dolgozó embereket, eladásra kínálta nekik, holott tudhatta, tálcát arrafelé nem használnak az emberek. Egy darabig találgatták, igazából mit is akarhat: az emberek vásárlókedve felől puhatolózik, vagy barátkozó oldalukról kívánja megismerni a helybelieket? A hegyivadászok vagy másfél napon át nyakrafőre igazoltatták, aztán úgy látszik, leintették őket, többet senki ügyet sem vetett rá. Az erdők díját reggelente már délszürkítette vagy egy-egy futó éjszakai havazás, a hamvas szőnyegen messzire látszottak a nyomok, amelyek mindig a Pop Ivánról vezettek Dobrin felé. Vándorútján az idegent néha véletlenül egy sereg csonttaló madár kísérte. Ez a madár olyankor költözik Sinistra völgyeibe, amikor nyomában észak felől már a tél dermesztő szelei közelednek. A fakó réteken lépdelve, feje fölött a kavargó madarakkal, az idegen mintha nem is Ukrajnából, hanem valami régi képeskönyv lapjáról keveredett volna a tájra. A csonttolót egyébként éppen nem szívelték errefele; azt tartották, ahol seregestül megjelennek, követi őket a láz. Az a láz, ami a végén Borcan ezredest is elemésztette. Szegény, még a halála előtti egyik legutolsó napon is fölkeresett — ilyet nem sokszor tett — szinte könyörögve faggatott a bizonyos csomag felöl. — Mondja, Andrej, becsületszavára nem hagytak magánál egy tasakot? Benne egy hallal. Nem baj, ha megette, csak mondja meg. De hát nem, nem hagyott. Többet nem is találkoztam Borcan ezredessel. Nemsokára a rezervátum kantinosa, Nikifor Tescovina újságolta, az erdőbiztos eltűnt. Medvészek és ezredesek ittak nála a kantinban, ő mindenről tudott, hamarosan azt is ő hozta hírül, az eltűntre rátaláltak egy csupasz hegytetőn. De későn, tátott szájában már egy madár fészkelt. Később valaki a halottat odaszögezte, kezén át szuronyokat döfött a földbe, két lábát bádogpánttal fogta a kövek közé. Ezek után keresett fel a vörös kiskas, akkori munkahelyemen, az erdeigyümölcs-begyűjtő központban. Áfonyával, szederrel, gombával foglalkoztam, s magam is a régi malomból átalakított tárolóban laktam kádak, hordók, illatos dézsák között. Jól emlékszem arra a napra, akkor járt nálam először a begyűjtőben portékájával az új gyűjtögető asszony, Elvira Spiridon. A hegyilakó Severin Spiridon felesége — későbbi kedvesem — bemutatkozásul egy puttonyszedret és egy tarisznya őzlábgombát hozott. A dobrini természetvédelmi területen párszáz medvét tartottak, ezek imádják az őzlábgombát, a szedret, az általam igazgatott gyümölcsbegyűjtőből szállítmányozták nekik az eleséget. Észrevettem, Elvira Spiridon, a máskor nyughatatlan, forró inda, most féllábra biceg, magamban azt kívántam hirtelen, bárcsak tüske ment volna a talpába, és én lennék az, aki kiveszi neki. Bármilyen botor kívánság volt, a fennvaló meghallgatott. Amíg kiürítettem a szedres puttonyt, és szitán szétteregettem az őzlábkalapokat, Elvira Spiridon a küszöbre ült, és örömömre tekergetni kezdte bokájáról a bocskorszíjat. Nem haboztam, elébe térdeltem, ölbe vettem a lábát, és salát kezűleg bontottam ki a fehér posztókapcából. Zömök kicsi lábfeje a nyári szénatakarások óta még mindig barna volt, illatosan borult rá az erek lila hálója. Talpa, mint aki mindig lábujjhegyen jár, majdnem rózsaszín volt, nyirkos és puha, ráadásul nem is tüske lapult benne, hanem egy szirom aranyos-ezüstös bábakalács. Természetesen a fogammal szedtem ki, aztán a körmöm hegyén megcsillantva megköpdöstem, és az ingem alá rejtettem. Elvira Spiridon lábát a kezemben tartottam, és ha valaki akkor megpillant, azt hiszi, éppen bemutatkoztam neki. Az a valaki már ott is ácsorgott a közelben, a küszöb elé vörös szegélyű árnyék vetült. Egyébként is ráismertem volna, az illető mellén, a széles táskaszíjon, a derekán hordott bőrtüszőröl veretek, fényes csatok vakítottak. Tasakjában, amelyet jobbkézben tartott, kevés zavaros vízben, mint egy tálca, ezüsthasú hal fickándozott. — Jól figyel rám, Andrej — szólított mindjárt keresztnevemen. — Ezzel kicsi csomagot vinni kell Borcan ezredes nekije. Mi* nem lemegy a nap. •— Rendben — mondtam — hagyja csak ott. Borcan ezredes akkor már nem élt, de ez nem az idegenre tartozott. A tasakot, benne a hallal, egy üres hordóba dobtam, és Elvira Spiridon után siettem, aki félig mezítláb, bocskorát kezében lóbálva tünedezett el a berekben. Bókjaim sorra elröppentek a füle mellett, a találkozás a vörös kakassal őt is elkedvetlenítette. Akkoriban egyébként a vén csataló Aranka Westinnek csaptam a szelet. Közömbös ő sem volt irántam, előfordult, hogy éjnek évadján kiszökött otthonról — borbély élettársa ilyenkor a laktanya szobáit járva nyírta a katonákat —, lenge pendelyben, ha nem éppen teljesen ruhátlanul, kiszaladt a faluból, a holtág mellett álló gyümölcstárolóba, ahol magányosan éltem. Éjszaka kellős közepén éppen lankadtan hevertem mellette, amikor a magasban, a felhők között meghallottam a vádjunkat. Azon az őszön az idegen rónát elborító füst terelte őket Sinistra ormai fölé. Az addig néma, deres éjszakák megteltek a vonuló madarak nyivákolásával, elcsukló klarinéthangjuk bekúszott a kéményen, és a tűzhely hamujában motozott hajnalig tovább. Idegeket borzoló hangok ezek. Aztán azt is meghallottam, Borcan ezredes hala még mindig hordóban vergődik, csapdós. Fölkeltem, és tasakostól kivittem az árnyékszékre. — Mi ütött beléd — korholt Aranka Westin —, máskor kipisilsz az ablakon. Bár az ezredes már nem élt, kezdettől fogva tartottam ettől a halügytől, hallgattam a vöröshajú vándorról is. Nem szerettem volna valamilyen kétes históriába keveredni, hogy a végén kitiltsanak a területről. Évekkel korábban tudomásomra jutott, az egyik közeli rezervátumban él kényszerlakhelyen Béla Bundasian, a fogadott fiam, őt kerestem. Azéűrt szegődtem el erdei gyűjtögetőnek, hogy nyomára bukkanjak. Kár lett volna most mindent elrontani. A következő nap reggelén megint a vörös kakas keresett. Combig lucskos és csatakos volt, ahogy a fűvel, gazzal benőtt réten keresztül csörtetett. Haragtól, rémülettől egyszerre fénylett, szikrázott. — Embernek fia, Andrej — vett elő szigorúan. — Miért nem megmondta nekem, továris kolonel nem él! Megvontam a vállam, csak. De ő a halért jött, s amint megtudta, mivelhogy halat nem eszem, hát hol van, rohant érte előpiszkálni. Délig sikálta a holtág vizében, aztán lapiba csomagolta, és a hóna alatt eltűnt vele, örökre eltűnt Dobrinból. Borcan ezredes helyébe a dobrini hegyivadászokhoz új erdőbiztos érkezett, eltűntem onnan egy szép napon magam is. Sok évvel később, zsebemben görög útlevéllel, vadonatúj négykerék-meghajtású metálzöld Renault terepjárómmal végiggurultam Sinistra körzeten, és Dobrinban töltöttem másfél napot. Kihajtottam a Bába Rotunda hágóra, gondoltam, megnézem, hogyan bulvirál a kakukkfüves réteken egykori kedvesem, Elvira Spiridon. Ott élt férjével, Severin Spiridonnal egy boronaházban egy útmenti tisztáson. De a ház helyén most nem állt semmi, csak egy halom esőverte, hó és jég alatt megkövesedett sötétkék üszők. Körülötte néhány zsenge sárga fűszál, friss hajtás csalán és sáfrány növögetett. Alighanem, ami előtt álltam, a hantjuk lehetett. Késő délutánra járt, a keleti égbolton a bánat felhője, hatalmas narancsvörös gomolyag világított. Újabban egy-egy ilyen habos, távolodó felhő, elmerülőben a közeledő este lila leplei között, mindig elszomorított. A kocsit az országút mentén hagyva, lógó orral végigjártam az erdőszél néhány jól ismert zegét, zugát. Előttem, a tisztásokon kanyarogva, a felhő visszfényében csillogó jégből vagy, ki tudja, talán üvegből való kettős csík ragyogott. Az izzó tavaszi füvön saját sítalpaim régi nyomai kanyarogtak el a homályba, megmaradtak a legutolsó télről, amelyet évekkel korábban ott a hágón töltöttem. Aki valaha sítalpakon járta az erdőt, jól tudja, ha az ember néhányszor ugyanazon a helyen, saját nyomain elhalad, alatta a hó megkeményszik, és újra meg újra megfagy. Egy ilyen páros nyomvonal, ezüst pántlika ha elolvad, csak tavasz végére enyészik el végképp. De van köztük olyan, amelyik soha. Az utolsó télen nap mint nap erre jártam sítalpakon a Kolinda erdő búvópatakai felé. A föld alatti nyirkos odúkban néhány engedetlen vadóc húzta meg magát a hegyivadászok elől, sem felszólításra, sem könyörgésre nem voltak hajlandók előbújni. Először úgy volt, csapdákat kell állítanom nekik, aztán a vége az lett: a járatokat egyszerűen beöntöttük cementtel. Hátamon cementeszsákokkal heteken át errefele csúszkáltam el, mindig a saját nyomaimon. A cement nehéz, alattam a hó gyémánttá kövesedett. Már szinte elmerengtem a régi dolgok fölött, amikor a közelben, fenyőgallyra akasztva, két darab szélben himbálózó vörös parókát találtam, föl-föllobbantak a távozó bánatfelhő fényében. Vesszővégre tűzve közelebbről is megvizsgáltam őket, egyik fejre való volt, a másik formáját tekintve szakállnak. A közelben, a tisztás egyik homályos szegletében, elnyúlva a nyálkás tavalyi avaron, álmában nagyokat horkantva, színes legyektől körüldongott fiatalember aludt. Oldalán tarkaszőrös borjúbőr táska, mellette üres üveg. Nem a vörös kakas volt, de szinte. Külföldi lévén, a dobrini fogadóban kellett szobát bérelnem, de a sötétben kiléptem az ablakon, és az estét régi barátnőmnél, Aranka Westinnél töltöttem. Miután most már fölemlegethettem az egykori vörös kakasnak nevezett idegent, tőle tudtam meg, az illetőt távollétében halálra ítélték. Halála után meg külön Borcan ezredest is. Cimborája volt egy lengyel határőr ezredes, közösen törték a fejüket valamiben, s a lengyel különböző személyek által, de mindig egy hal hasába rejtve juttatta el hozzá az üzeneteit. Ezt bizony magam is kitalálhattam volna. Az talán még a történethez tartozik, hogy Aranka Westinnel, bár jócskán eljárt az i..., fölöttünk, az éj leple alatt újra összedörgöltük a csülkeinket. Ütőeremet tapogatva ernyedeztem mellette, és már-már fontolgatta volna, maradhatnék még egy napot, amik a magasból távoli klarinét-hang hallatszott: a Dobrin felhői között megszólaltak a vadrudak. Úgy látszik, végképp odaszoktak. Esküszöm, nincs nyugtalanítóbb hang az övékénél. Az éjszakai csendben tisztán hallatszott, a Kolinda erdő felől közelednek, Dobrin felé érkezve hirtelen Északnak kanyarodnak, a Pop Ivan felé. A gyomrom legmélyén éreztem őket. Úgy, hogy amikor hajnaltájt értem jöttek a hegyi vadászok és tudatták, minthogy kijelölt szálláshelyemet, a fogadót titokban elhagytam, tartózkodási engedélyemet bevonják, és Sinistra körzet területéről örökre kitiltanak, én már réges-rég éppen vártam a reggelt, hogy végre mehessek. Vincefi Sándor: Bábos BODOTJ ADAM JANCSIK PÁL HONNAN JÖTT ELŐ? Honnan jött, honnan jött elő ez a sunyi, e baszutas idő, mely bebújik bőröd alá, beissza hús, csont és velő, alattomos, akár a rossz halál, mely hátad mögött álldogál. Ráült vidékre, városra, tetőkre mint aki berendezkedett örökre. Se szélvihar, se napsütés, se zápor, csak ez a ravasz hideg, ez a zápor,** mely idegeidre telepedett, és mosogatórongy-közérzetet teremt benned, ez nyom, szúr, rágva rág, s te azt mondod: ma ilyen a világ. Testvérnép testvérnépet irt vadul,*** barát barátja támad álnokul, szomszéd szomszédja — gondja, baja tenger, s csak gonoszságát halmozza az ember, régi bűnökből semmit nem okul. A nagyobb nép a kisebbik nyakára fonja kezét, hurok a szorítása. Ne mondd szépen: kenyér, föld, anyatej — de az én nyelvemen mondd, apafej! S micsoda ordas éhség szabadult el, hogy most újólag felszabadult Kelet- s Közép-Európában a polgár: kapar a magyar, zsugorgat a bolgár, seftel, szerez, gyűjt, lop itt mindegyik, és acsarkodik és fenekedik, s közben nagy részük fázik s éhezik... Én meg írom az ócska rímeket, látván rémeket, hallván híreket, borús időben még borúsabb kedvvel, mert ekként mart belém e mord december, behúzódtam e langy konyhasorokba, kiöntvén rosszkedvem a verssorokba. Kolozsvárt, 1991. december 18-án. * baszuta: régi, kedves háziasszonyomtól tanultam a szót a nyomott hangulat, a rosszkedv kifejezésére ** ápor: elvonás az áporodott szóból *** több mint hat hónapja tart a népirtás szerbek és horvátok között A TOKOS OKOSOK AVAGY A KOROS KOSOK Kisokosok, nagyokosok, kicsi kosok, koros kosok össze-össze akaszkodnak, szarvval szarvba kapaszkodnak, egy a másba ereszkednek, acsarkodnak, cselezkednek. Nyomós érvet érvre ont, csattog a szarv, meg a csont, ha két tokos, koros okos, vagy két tökös nagyokos kos szilajul egymásba ront, s közben mindent összeront.