Helikon, 1992 (3. évfolyam, 105-130. szám)

1992-01-03 / 1. szám (105.)

és legényke, aki árva. Egész Kászonban egynegyednyi az olyan fiúgyermek, akinek az édesapja a századfor­duló véres harcaiban hullott el. Az 1645-ös lustra sze­rint 121 kászonszéki nem jelentkezik, soha többé nem seregük zászló alá, neve után ugyanis az áll, hogy „odalett a hadban“, „a hadban temették el“, vagy hogy nyomorék, csonka, béna, beteg, vak, nyomorú, debilis, 1685-ben — jóllehet szinte csak tanúi voltak a kelet­európai történelem nagy fordulatát hozó császári-szul­táni küzdelmeknek, és mégis — a lustra szerint „a táborba veszett, a hadban meghalt 26 lovas és gyalo­gos“ és megnyomorodott, „tökéletlenül maradott“ 31 férfiú, összesen 57 főnyi tehát az áldozatok száma, a négy falu hadrakeltjeinek 2000-a. A székelység egésze lóháton vagy gyalog a maga ruházatában, fegyverzetében táborba szállva eddig még fel nem mért háborús emberveszteséggel fizetett sza­bad emberi jogállapotáért, azért a kevéske privilé­giumért, amit kollektív jogként megőrizni igyekezett. Ne feledjük azt sem, hogy sokszor tért meg véres fővel olyan felkelésből, amelyben azért harcolt a hatalom urai, saját előkelői ellen, hogy a hazáért továbbra is küzdhessen. Gondoljunk csak az utolsó nagy mozgalmiakra, az 1764. évi madéfalvi mészárlással végződő határőrkato­na rendszer elleni küzdelmükre. Ezt követően járhat­ta ismét Háromszék, Csík—Gyergyó—Kászonszék, Bar­­dóc fiúszék népe a hadak útját­­— de már a Militär- Gränze „limitrophusaként“. 5. AZ ADÓMENTESSÉG PRIVILÉGIUMA A köztudatban sokáig élt az a hiedelem, hogy a székelyek mindnyájan kiváltságos nemesek voltak, így tudta, mondotta uralkodójuk, Ferenc József is. Az egyenlően szabad, egészükben nemes embereknek va­lójában kijárt volna az adómentesség kiváltsága. Nos, ez sem ilyen egyszerű. Kezdetben az ököradót fizet­ték. Az ökörsütés, a signatura boum kötelességé váló ajándék volt. Mátyás királynak 1473-ban kelt oklevele szerint: „egy önként és szívesen adott ajándék“. Az erdélyi fejedelemség születésekor megnövekedett a Székelyföld jelentősége. Szapolyai ismételten keresz­tülvitte, hogy a hadiadót, a subsidiumot a székelyek is fizessék. Fráter György pedig óvatosan és okosan ön­kéntes hozzájárulásként kérte már 1545-től a portai adót is. Fizetni pedig a szabad közép­rétegnek kel­lett. Bethlen Gábor 1622 őszén, a besztercei országgyű­lés idején így védi a szabadokat és jellemzi a hely­zetüket: „az egész székelységen való jobbágyság in ge­­nere (kik számmal a tíz­ezeret­ meg fogják haladni). . . sem adót, sem dézmát nem adnak, hadba nem men­nek .. . szóval minden terhet csak a kevés lófő, veres drabant, szabad székely supportál, hadra (is) azok men­nek . . .“ Sok az adó a fejedelmek idején is, de nagyon nagy­ra nő azután a Habsburg kormányzás éveiben. Bécs 1697-ben egymillió forint adót vet ki Erdélyre, két és félszeresét a Leopoldi Diplomában háború idejére meg­szabottnak és jó hatszorosát az Apafi kori török adó­nak, valamint (névértékben) huszonötszörösét az arany­korbelinek. Igaz, a székelyekre kisebb rész esik, mint a szászokra és a vármegyékre, de azt is alig bírják kinyögni. Adólajstrom alapján megrajzolt közelkép szerint a következő a helyzet: Kászonban 1749-ben az egy adózó háztartásra eső összeg 7,41 Kft. Kikerekítve az egytel­­kes fizet 10, a szabad 9, a jobbágy 3, a zsellér, a kó­borló 1 1/2 rovatait. A legjelentősebb adófizető (mint­egy 90%-nyi portrót lerovó) a primipilus, a pixidarius, a székely. Gyakorlatilag több mint háromszorosát fizeti annak, amit a „misera plebs contribuens“. (Ne feled­jük, az erdélyi átlag 1763-ban­­ írt, és azt sem, hogy Impérfalván egy telek, rajta házzal, mellette tanárok kerttel 20 frt.) Kornis Gáspár, marosszékbeli főkapitányságot is viselő főember írta 1683-ban, hogy szükséges: „kicsin­­től fogva nagyig, mindeneket megbecsülni, kit-kit az ő rendiben.“ Nagyon figyelmeznünk kell ezekre a sza­vakra. Különben nehezen érthetnők meg, miért is vál­lalta e néprész ezt a sorsot. A rendiség szellemében, a finoman kimunkált teherelosztó szerkezetben a na­gyobb megbecsülés, tisztesség valós vagy imaginárius értékeivel is számolnunk kell. A szabad székelynek, miként annyi más erdélyi osztályos társának hordoznia kellett a súlyos katonai terheket, és pénzzel is, arany­nyal is pótolni a véradót. Földesura azonban nem volt, nemzetségét nagyra, többre tarthatta, képviselője részt vett a székgyűlésen, ahol szavazott, tisztségbe gyak­ran beválasztották s elvárhatta az „uram“ megszólítást a székely névre jussot sem formálható paraszttól. 6. MAGYAR JOG — SZÉKELY JOG A székely társadalom alapsejtjét, a faluközösséget sok-sok évtizeden át tanulmányoztam és boldog­ büsz­kévé tett a törvényhozó székely falu önálló rendtar­tást alkotni tudó tevékenysége. Munka közben azonban mindig kézügyben kellett lennie a Corpus Juris köte­teinek, főként az „1540—1848. évi erdélyi törvények“ címűnek, hiszen ennek három „könyve“ tartalmazta a fejedelemségkori általános szabályozásokat (ezek az Approbatae Consti­tuti­ones, Compilatae Constitutiones, az Articuli novellares és Articuli provisionales név alatt ismeretes gyűjtemények). E mellé társult a „Cor­pus Statutorum“, amelynek első kötete a helyhatósági jogszabályokat tartalmazza. Lapozgattam természetesen Dósa Elek erdélykori jogtudományát is, amely felsora­koztatja a jogforrásokat, jelezve mindig a sajátost is: a székelyt, a szászt, a románt, zsidót, görögöt, rácot, bolgárt, morvát, cigányt illető partikuláris határoza­tokat. Jóllehet az 1514-ben a Dózsa György vezette lázadó és csatát vesztő jobbágyparaszti népért szorult el min­dig a szívem és az alárendeltséget kodifikáló Werbőczy István ítélőmesterrel szemben rossz érzések töltöttek el — a székely falu, majd a szék életvitele, joggyakor­lata a Hármaskönyv szüntelen konzultálására köte­lezett. Az még nem lepett meg, hogy hajdan a jogász Ba­logh István málnási, Elekes Andor sepsiszentgyörgyi könyvtárában a Tripartitum (a Decretum), a Hármas­könyv sok-sok kiadásban volt megtalálható, az azon­ban igen, hogy huszárkatona Imreh József uramnak a bibliája mellett őrzött kincse volt „Werbőczy“. Később tudtam meg azt, hogy a Decretumot értelmező Kito­­nichot (1619-ben Nagyszombaton jelent meg latinul) 1647-ben kászoni ember, Csutak János (Kászoni János Deák) fordította-magyarította (arra is vigyázva, hogy ne csigázza, ne nyomorítsa a magyar nyelvet). Meg­említeném azt is, hogy a kézdiszentléleki Kotró József testamentumában rende­kezik felőle, majd Kászonban pereskednek e könyv tulajdonjogát vitatva. Kapósságát Misztótfalusi Kis Miklós is tanúsítja 1698-ban. Ö, a kolozsvári oly szép kiadás ajánlásában írja, hogy ko­rábban kiadott „példányai . . . már régen elkeltek és sehol sem kaphatók“. A csíksomlyói könyvsajtó 1745- ben gondoskodik sokadik kiadásáról. Ez a néhány jelzés is tanúsítja: a magyar nemesi szabadsággal élők jogrendjébe épül bele a székelyek írott és íratlan szokásjoga. Különben a hadiszolgálat és a birtok­jog, az a ter­rénum, ahol a sajátos jogszabály tartósabban megka­paszkodhat és virágozhat. Ilyen például a fiági örök­lés, vagy a fiú-leány intézmény is. A kicsinyke föld­­vagyont óvni kell a szétporladástól, hogy a katonabir­tok valahogy eltarthassa a fegyverfogatot. Konklúzióként hadd idézzem a szaktudóst. Bónis György írja: „A székely jog és­ magyar jog hasonló vonásait nehezebb felsorakoztatni, mint különbözősé­geit“, azonban: „A székely oklevelek világában a ma­gyar jog ismerője otthon érzi magát. Ugyanazok a jellegzetes kifejezések, ugyanazok a fordulatok, ugyan­az a jog érvényesítésének módja. Csak a székely to­vább őrzi meg a magya­r gyakorlatban már kiveszett, kezdetleges vonásokat.“ A XV. századtól kezdve a magyar jog formáló be­nyomásai nyugati hatásokat közvetítettek; azt, amit az egységesülő magyar jogrendszer a maga képére ala­kított, azt sugározta mifelénk. Az ötvöződési folya­­at természetesen kezdetben lassúbb volt, majd a ritmus felgyorsult. A felvilágosult abszolutizmus idején pe­dig már oly iramban támadott a törvény és rendelet, hogy a székely szokásjognak utolsó erővonaláig kellett meghátrálnia. 7. SZÉKI KÖZÖSSÉGI IGAZATAS. A KIRÁLYBÍRÓ Kutatómunkám során sokszor elkápráztatott máig világító fényeivel a székely faluközösség önrendelkező demokráciájának ragyogása. Az önigazgatásnak, auto­nómiának, a feudális demokráciának olyan modellje ez, hogy érthető Nikolaj Alexandrovics Berdjajevnek és másoknak a csodálata és az, hogy hasonló múltbame­­rülések felszínre hozott norma­renddel telítetten ki­adják a jelszót: vissza a középkorba. A nosztalgia meg­érthető, a romantikus lelkesülés megbocsátható, ez azonban mit sem változtat azon az igazságon, hogy a történelem irreverzibilis, visszafordíthatatlan, még ak­kor is, ha a reinkarnációt Oswald Spengler, vagy Toyn­bee megrajzolta civilizációk magasabb fokon ismétlődő formációiban itt-ott gyaníthatjuk. A kommunitás, a faluközösség felett állott a szék. (Ma megyének, vármegyének mondanák.) Tekintsünk bele egy kissé ennek az intézménynek az autonómiá­jába is. Mindenekelőtt állapítsuk meg azt, hogy ez — a székely törzsi, nemzetségi struktúrákból kiformáló­dó területi-társadalmi alakulat — kettős szerepkör be­töltője. Ennek megfelelően vezetői képviselik a köz­ponti hatalom akaratát a szék felé, de ugyanakkor megfogalmazzák és továbbítják a népi érdekeket és célokat, kívánalmakat és panaszokat — a király, a fejedelem, a császár, az „uralom“ felé. Ezért tűnhet úgy a múlt vizsgálójának, hogy a szék (autonómiája ellenére) hatalomkiszolgáló, parancsvégrehajtó vagy éppen elnyomó, majd hogy az önrendelkezés, önkor­mányzás szerve, eszköze, védelmet nyújtó fellegvár. Ennek a kettősségnek felel meg az intézmény ve­zetőinek a helyzete is. Egyszerűsítve azt mondhatnék, hogy ott a kinevezett kapitány és mellette a szabad rendek által megválasztott királybríró. Kezdetben a letelepedést követő időszakban azon­ban még tiszta formájában élt -a nemek és ágak nem­zetiségi rendszere szerinti bíróság. Ez a kötelezettség vált, objektiválódott az ún. lófőséghez, birtokhoz kö­tődő jussá. Kászonban például a Lázár család (Halom nembeli) kiváltsága a tisztségviselés, akkor, amikor már meggyökeresedett a birtoktól, a lófőségtől függet­len főkapitányi, főkirálybírói státus, és amikor a fe­jedelmi abszolutizmus súlyos erős keze már bizony nagyon ránehezedett a szabad székely vállakra. Az autonómiát s egyben privilégiumot sértő kinevezést azonban gyakran visszautasították a kászoniak a fe­jedelmi korban, így például hiába kapta 1647-ben al­­sócsernátoni Domokos Tamás (Lázár István halála u­­tán) I. Rákóczi Györgytől donációba a csíki főkirály­­bíróságot. A kászoniak semminő hatalmi szóra sem hallgattak, hanem mondották, ismételték újra és újra: „tiszteljük, becsüljük az mi kegyelmes urunk paran­csolat­át, de mi semmit sem adunk a proventusban. (Székely-magyarul ez azt jelenti, hogy a tiszti jöve­delmet, a bíráskodásért járó forintokat neki ki nem fizetik, aztán ha úgy tetszik, legyen főbíró.) A legenda szerint ugyanis 1395 óta (I. Luxembur­gi Zsigmond moldvai hadjárata) jussuk: „mi szabad népek legyünk és mi magunk tehessünk bírót, hadna­gyot közöttünk“. —­ A Lázárokat azonban „készek fed­jek felé venni“, de mást nem. A hajdan szentesített önkéntes függés és aláren­­deződés „demokráciája“ az önálló fejedelemség idején tehát már megváltozott. A fő tisztségviselők általában a fejedelem használható és hűséges híveiből lettek. S ők is a hozzájuk kötődőket („jóembereiket“) juttatták szerephez, „familiáris“-aikat vonták be a hatalmi szö­vetkezésbe. Ekkor már a széki tisztség országos szinten is mind nagyobb hatalmi pozíciót biztosított, a posztok halmo­zása is lehetségessé vált. Teleki Mihály például Apafi idejében Erdély főgenerálisa, tanácsúr, a fejedelmi ti­zedek főárendátora, Fehér, Torda, Máramaros me­gyék főispánja, kővári, huszti főkapitány és végezetül: Háromszék, valamint Csík-, Gyergyó- és Kászonszék főkapitánya. A tisztséghalmozást Rákóczi Ferenc tilalmazta. Az ő idején Lázár Ferenc, feledve frissiben, 1702-ben ka­pott báróságát, a kuruc zászlók alá kívánkozó székely­­séget kell kövesse, s így lesz népének hű elöljárója,­­akinek nem csak proventusból, hanem tiszteletből, sze­retetből is kiadták a részét. 1725-ben a rendekhez jog­gal intézhette e szavakat: „Én a tisztséget nem ura­ságnak s haszonnak, hanem nagy számadó szolgaság­nak tartom“. Miután a nagymajtényi síkon letörött a zászló, Bor­nemissza János a leghívebb Szebenbe meghúzódott Habsburg-párti úr szerezte meg mind a bírói, mind a kapitányi tisztséget, míg 1713-ban az erdélyi kancel­lária élére nem került. Fia, Bornemissza Pál 1764-ben uralja a főkirálybí­rói hivatalt. Ő a központi hatalom „keze-lába“, népe fához kötni akarja s úgy kívánja számadoltatni áru­lásáért. Ez már az önrendelkezési széki hagyományok terü­letvesztésének szakasza. A tisztségbe lépő székely fő­úr, hittételkor az alázat hangján ilyen szavak elrebe­­gésére is képes immár: „Az őfelsége (Mária Terézia) szentséges személye, állapotja, méltósága, tisztessége és birodalma ellen sem titkon sem nyíltan nem machinálok“ — s az ellene munkálkodót is „jó idejében megjelentem“. ZÁRSZÓ Ki a székely? Kivel egy? Kivel rokon? Milyen pri­vilégiumok birtokosa? Milyen árat fizet érette? Meny­nyire szilárd vagy változó a jussolt önkormányzat? E­­zekre, és még oly sok fel nem vetett kérdésre vála­szolni nehéz. A szándékot, a feleletadás módját e kommunitás gyűlése elé vinni, viszont lehetséges és szükséges Azt, hogy a históriával a teljességet, tehát ez esetben elsősorban a magyar művelődés egészét kell szolgál­nunk. Nem feledve, hogy ez az egész részekből integ­rálódik. Tudva azt, hogy van, akinek a kalotaszegi pro­vincia az a kicsinyke másság, sajátosság, különösség az, ami egységbe beolvasztja, és hogy akad olyan is, aki Erdély egésze, Biharország, Mezőség, Murokország, Erdővidék, Homoródmente, az Olt-fej vagy éppen Far­kaslaka vagy Zágon parafóriumával, hozományával é­­píti, erősíti, gazdagítja a nagy családot. Gazdagságunk­, értékeink őrizői csak így lehetünk, nem feledve ama hajdani historikusnak, Szamosközy Istvánnak szavait sem: „Őrizzük meg magunkat addig is, amíg jobbra for­dul országunk sorsa.“

Next