Helikon, 1992 (3. évfolyam, 105-130. szám)
1992-01-03 / 1. szám (105.)
és legényke, aki árva. Egész Kászonban egynegyednyi az olyan fiúgyermek, akinek az édesapja a századforduló véres harcaiban hullott el. Az 1645-ös lustra szerint 121 kászonszéki nem jelentkezik, soha többé nem seregük zászló alá, neve után ugyanis az áll, hogy „odalett a hadban“, „a hadban temették el“, vagy hogy nyomorék, csonka, béna, beteg, vak, nyomorú, debilis, 1685-ben — jóllehet szinte csak tanúi voltak a keleteurópai történelem nagy fordulatát hozó császári-szultáni küzdelmeknek, és mégis — a lustra szerint „a táborba veszett, a hadban meghalt 26 lovas és gyalogos“ és megnyomorodott, „tökéletlenül maradott“ 31 férfiú, összesen 57 főnyi tehát az áldozatok száma, a négy falu hadrakeltjeinek 2000-a. A székelység egésze lóháton vagy gyalog a maga ruházatában, fegyverzetében táborba szállva eddig még fel nem mért háborús emberveszteséggel fizetett szabad emberi jogállapotáért, azért a kevéske privilégiumért, amit kollektív jogként megőrizni igyekezett. Ne feledjük azt sem, hogy sokszor tért meg véres fővel olyan felkelésből, amelyben azért harcolt a hatalom urai, saját előkelői ellen, hogy a hazáért továbbra is küzdhessen. Gondoljunk csak az utolsó nagy mozgalmiakra, az 1764. évi madéfalvi mészárlással végződő határőrkatona rendszer elleni küzdelmükre. Ezt követően járhatta ismét Háromszék, Csík—Gyergyó—Kászonszék, Bardóc fiúszék népe a hadak útját— de már a Militär- Gränze „limitrophusaként“. 5. AZ ADÓMENTESSÉG PRIVILÉGIUMA A köztudatban sokáig élt az a hiedelem, hogy a székelyek mindnyájan kiváltságos nemesek voltak, így tudta, mondotta uralkodójuk, Ferenc József is. Az egyenlően szabad, egészükben nemes embereknek valójában kijárt volna az adómentesség kiváltsága. Nos, ez sem ilyen egyszerű. Kezdetben az ököradót fizették. Az ökörsütés, a signatura boum kötelességé váló ajándék volt. Mátyás királynak 1473-ban kelt oklevele szerint: „egy önként és szívesen adott ajándék“. Az erdélyi fejedelemség születésekor megnövekedett a Székelyföld jelentősége. Szapolyai ismételten keresztülvitte, hogy a hadiadót, a subsidiumot a székelyek is fizessék. Fráter György pedig óvatosan és okosan önkéntes hozzájárulásként kérte már 1545-től a portai adót is. Fizetni pedig a szabad középrétegnek kellett. Bethlen Gábor 1622 őszén, a besztercei országgyűlés idején így védi a szabadokat és jellemzi a helyzetüket: „az egész székelységen való jobbágyság in genere (kik számmal a tízezeret meg fogják haladni). . . sem adót, sem dézmát nem adnak, hadba nem mennek .. . szóval minden terhet csak a kevés lófő, veres drabant, szabad székely supportál, hadra (is) azok mennek . . .“ Sok az adó a fejedelmek idején is, de nagyon nagyra nő azután a Habsburg kormányzás éveiben. Bécs 1697-ben egymillió forint adót vet ki Erdélyre, két és félszeresét a Leopoldi Diplomában háború idejére megszabottnak és jó hatszorosát az Apafi kori török adónak, valamint (névértékben) huszonötszörösét az aranykorbelinek. Igaz, a székelyekre kisebb rész esik, mint a szászokra és a vármegyékre, de azt is alig bírják kinyögni. Adólajstrom alapján megrajzolt közelkép szerint a következő a helyzet: Kászonban 1749-ben az egy adózó háztartásra eső összeg 7,41 Kft. Kikerekítve az egytelkes fizet 10, a szabad 9, a jobbágy 3, a zsellér, a kóborló 1 1/2 rovatait. A legjelentősebb adófizető (mintegy 90%-nyi portrót lerovó) a primipilus, a pixidarius, a székely. Gyakorlatilag több mint háromszorosát fizeti annak, amit a „misera plebs contribuens“. (Ne feledjük, az erdélyi átlag 1763-ban írt, és azt sem, hogy Impérfalván egy telek, rajta házzal, mellette tanárok kerttel 20 frt.) Kornis Gáspár, marosszékbeli főkapitányságot is viselő főember írta 1683-ban, hogy szükséges: „kicsintől fogva nagyig, mindeneket megbecsülni, kit-kit az ő rendiben.“ Nagyon figyelmeznünk kell ezekre a szavakra. Különben nehezen érthetnők meg, miért is vállalta e néprész ezt a sorsot. A rendiség szellemében, a finoman kimunkált teherelosztó szerkezetben a nagyobb megbecsülés, tisztesség valós vagy imaginárius értékeivel is számolnunk kell. A szabad székelynek, miként annyi más erdélyi osztályos társának hordoznia kellett a súlyos katonai terheket, és pénzzel is, aranynyal is pótolni a véradót. Földesura azonban nem volt, nemzetségét nagyra, többre tarthatta, képviselője részt vett a székgyűlésen, ahol szavazott, tisztségbe gyakran beválasztották s elvárhatta az „uram“ megszólítást a székely névre jussot sem formálható paraszttól. 6. MAGYAR JOG — SZÉKELY JOG A székely társadalom alapsejtjét, a faluközösséget sok-sok évtizeden át tanulmányoztam és boldog büszkévé tett a törvényhozó székely falu önálló rendtartást alkotni tudó tevékenysége. Munka közben azonban mindig kézügyben kellett lennie a Corpus Juris köteteinek, főként az „1540—1848. évi erdélyi törvények“ címűnek, hiszen ennek három „könyve“ tartalmazta a fejedelemségkori általános szabályozásokat (ezek az Approbatae Constitutiones, Compilatae Constitutiones, az Articuli novellares és Articuli provisionales név alatt ismeretes gyűjtemények). E mellé társult a „Corpus Statutorum“, amelynek első kötete a helyhatósági jogszabályokat tartalmazza. Lapozgattam természetesen Dósa Elek erdélykori jogtudományát is, amely felsorakoztatja a jogforrásokat, jelezve mindig a sajátost is: a székelyt, a szászt, a románt, zsidót, görögöt, rácot, bolgárt, morvát, cigányt illető partikuláris határozatokat. Jóllehet az 1514-ben a Dózsa György vezette lázadó és csatát vesztő jobbágyparaszti népért szorult el mindig a szívem és az alárendeltséget kodifikáló Werbőczy István ítélőmesterrel szemben rossz érzések töltöttek el — a székely falu, majd a szék életvitele, joggyakorlata a Hármaskönyv szüntelen konzultálására kötelezett. Az még nem lepett meg, hogy hajdan a jogász Balogh István málnási, Elekes Andor sepsiszentgyörgyi könyvtárában a Tripartitum (a Decretum), a Hármaskönyv sok-sok kiadásban volt megtalálható, az azonban igen, hogy huszárkatona Imreh József uramnak a bibliája mellett őrzött kincse volt „Werbőczy“. Később tudtam meg azt, hogy a Decretumot értelmező Kitonichot (1619-ben Nagyszombaton jelent meg latinul) 1647-ben kászoni ember, Csutak János (Kászoni János Deák) fordította-magyarította (arra is vigyázva, hogy ne csigázza, ne nyomorítsa a magyar nyelvet). Megemlíteném azt is, hogy a kézdiszentléleki Kotró József testamentumában rendekezik felőle, majd Kászonban pereskednek e könyv tulajdonjogát vitatva. Kapósságát Misztótfalusi Kis Miklós is tanúsítja 1698-ban. Ö, a kolozsvári oly szép kiadás ajánlásában írja, hogy korábban kiadott „példányai . . . már régen elkeltek és sehol sem kaphatók“. A csíksomlyói könyvsajtó 1745- ben gondoskodik sokadik kiadásáról. Ez a néhány jelzés is tanúsítja: a magyar nemesi szabadsággal élők jogrendjébe épül bele a székelyek írott és íratlan szokásjoga. Különben a hadiszolgálat és a birtokjog, az a terrénum, ahol a sajátos jogszabály tartósabban megkapaszkodhat és virágozhat. Ilyen például a fiági öröklés, vagy a fiú-leány intézmény is. A kicsinyke földvagyont óvni kell a szétporladástól, hogy a katonabirtok valahogy eltarthassa a fegyverfogatot. Konklúzióként hadd idézzem a szaktudóst. Bónis György írja: „A székely jog és magyar jog hasonló vonásait nehezebb felsorakoztatni, mint különbözőségeit“, azonban: „A székely oklevelek világában a magyar jog ismerője otthon érzi magát. Ugyanazok a jellegzetes kifejezések, ugyanazok a fordulatok, ugyanaz a jog érvényesítésének módja. Csak a székely tovább őrzi meg a magyar gyakorlatban már kiveszett, kezdetleges vonásokat.“ A XV. századtól kezdve a magyar jog formáló benyomásai nyugati hatásokat közvetítettek; azt, amit az egységesülő magyar jogrendszer a maga képére alakított, azt sugározta mifelénk. Az ötvöződési folyaat természetesen kezdetben lassúbb volt, majd a ritmus felgyorsult. A felvilágosult abszolutizmus idején pedig már oly iramban támadott a törvény és rendelet, hogy a székely szokásjognak utolsó erővonaláig kellett meghátrálnia. 7. SZÉKI KÖZÖSSÉGI IGAZATAS. A KIRÁLYBÍRÓ Kutatómunkám során sokszor elkápráztatott máig világító fényeivel a székely faluközösség önrendelkező demokráciájának ragyogása. Az önigazgatásnak, autonómiának, a feudális demokráciának olyan modellje ez, hogy érthető Nikolaj Alexandrovics Berdjajevnek és másoknak a csodálata és az, hogy hasonló múltbamerülések felszínre hozott normarenddel telítetten kiadják a jelszót: vissza a középkorba. A nosztalgia megérthető, a romantikus lelkesülés megbocsátható, ez azonban mit sem változtat azon az igazságon, hogy a történelem irreverzibilis, visszafordíthatatlan, még akkor is, ha a reinkarnációt Oswald Spengler, vagy Toynbee megrajzolta civilizációk magasabb fokon ismétlődő formációiban itt-ott gyaníthatjuk. A kommunitás, a faluközösség felett állott a szék. (Ma megyének, vármegyének mondanák.) Tekintsünk bele egy kissé ennek az intézménynek az autonómiájába is. Mindenekelőtt állapítsuk meg azt, hogy ez — a székely törzsi, nemzetségi struktúrákból kiformálódó területi-társadalmi alakulat — kettős szerepkör betöltője. Ennek megfelelően vezetői képviselik a központi hatalom akaratát a szék felé, de ugyanakkor megfogalmazzák és továbbítják a népi érdekeket és célokat, kívánalmakat és panaszokat — a király, a fejedelem, a császár, az „uralom“ felé. Ezért tűnhet úgy a múlt vizsgálójának, hogy a szék (autonómiája ellenére) hatalomkiszolgáló, parancsvégrehajtó vagy éppen elnyomó, majd hogy az önrendelkezés, önkormányzás szerve, eszköze, védelmet nyújtó fellegvár. Ennek a kettősségnek felel meg az intézmény vezetőinek a helyzete is. Egyszerűsítve azt mondhatnék, hogy ott a kinevezett kapitány és mellette a szabad rendek által megválasztott királybríró. Kezdetben a letelepedést követő időszakban azonban még tiszta formájában élt -a nemek és ágak nemzetiségi rendszere szerinti bíróság. Ez a kötelezettség vált, objektiválódott az ún. lófőséghez, birtokhoz kötődő jussá. Kászonban például a Lázár család (Halom nembeli) kiváltsága a tisztségviselés, akkor, amikor már meggyökeresedett a birtoktól, a lófőségtől független főkapitányi, főkirálybírói státus, és amikor a fejedelmi abszolutizmus súlyos erős keze már bizony nagyon ránehezedett a szabad székely vállakra. Az autonómiát s egyben privilégiumot sértő kinevezést azonban gyakran visszautasították a kászoniak a fejedelmi korban, így például hiába kapta 1647-ben alsócsernátoni Domokos Tamás (Lázár István halála után) I. Rákóczi Györgytől donációba a csíki főkirálybíróságot. A kászoniak semminő hatalmi szóra sem hallgattak, hanem mondották, ismételték újra és újra: „tiszteljük, becsüljük az mi kegyelmes urunk parancsolatát, de mi semmit sem adunk a proventusban. (Székely-magyarul ez azt jelenti, hogy a tiszti jövedelmet, a bíráskodásért járó forintokat neki ki nem fizetik, aztán ha úgy tetszik, legyen főbíró.) A legenda szerint ugyanis 1395 óta (I. Luxemburgi Zsigmond moldvai hadjárata) jussuk: „mi szabad népek legyünk és mi magunk tehessünk bírót, hadnagyot közöttünk“. — A Lázárokat azonban „készek fedjek felé venni“, de mást nem. A hajdan szentesített önkéntes függés és alárendeződés „demokráciája“ az önálló fejedelemség idején tehát már megváltozott. A fő tisztségviselők általában a fejedelem használható és hűséges híveiből lettek. S ők is a hozzájuk kötődőket („jóembereiket“) juttatták szerephez, „familiáris“-aikat vonták be a hatalmi szövetkezésbe. Ekkor már a széki tisztség országos szinten is mind nagyobb hatalmi pozíciót biztosított, a posztok halmozása is lehetségessé vált. Teleki Mihály például Apafi idejében Erdély főgenerálisa, tanácsúr, a fejedelmi tizedek főárendátora, Fehér, Torda, Máramaros megyék főispánja, kővári, huszti főkapitány és végezetül: Háromszék, valamint Csík-, Gyergyó- és Kászonszék főkapitánya. A tisztséghalmozást Rákóczi Ferenc tilalmazta. Az ő idején Lázár Ferenc, feledve frissiben, 1702-ben kapott báróságát, a kuruc zászlók alá kívánkozó székelységet kell kövesse, s így lesz népének hű elöljárója,akinek nem csak proventusból, hanem tiszteletből, szeretetből is kiadták a részét. 1725-ben a rendekhez joggal intézhette e szavakat: „Én a tisztséget nem uraságnak s haszonnak, hanem nagy számadó szolgaságnak tartom“. Miután a nagymajtényi síkon letörött a zászló, Bornemissza János a leghívebb Szebenbe meghúzódott Habsburg-párti úr szerezte meg mind a bírói, mind a kapitányi tisztséget, míg 1713-ban az erdélyi kancellária élére nem került. Fia, Bornemissza Pál 1764-ben uralja a főkirálybírói hivatalt. Ő a központi hatalom „keze-lába“, népe fához kötni akarja s úgy kívánja számadoltatni árulásáért. Ez már az önrendelkezési széki hagyományok területvesztésének szakasza. A tisztségbe lépő székely főúr, hittételkor az alázat hangján ilyen szavak elrebegésére is képes immár: „Az őfelsége (Mária Terézia) szentséges személye, állapotja, méltósága, tisztessége és birodalma ellen sem titkon sem nyíltan nem machinálok“ — s az ellene munkálkodót is „jó idejében megjelentem“. ZÁRSZÓ Ki a székely? Kivel egy? Kivel rokon? Milyen privilégiumok birtokosa? Milyen árat fizet érette? Menynyire szilárd vagy változó a jussolt önkormányzat? Ezekre, és még oly sok fel nem vetett kérdésre válaszolni nehéz. A szándékot, a feleletadás módját e kommunitás gyűlése elé vinni, viszont lehetséges és szükséges Azt, hogy a históriával a teljességet, tehát ez esetben elsősorban a magyar művelődés egészét kell szolgálnunk. Nem feledve, hogy ez az egész részekből integrálódik. Tudva azt, hogy van, akinek a kalotaszegi provincia az a kicsinyke másság, sajátosság, különösség az, ami egységbe beolvasztja, és hogy akad olyan is, aki Erdély egésze, Biharország, Mezőség, Murokország, Erdővidék, Homoródmente, az Olt-fej vagy éppen Farkaslaka vagy Zágon parafóriumával, hozományával építi, erősíti, gazdagítja a nagy családot. Gazdagságunk, értékeink őrizői csak így lehetünk, nem feledve ama hajdani historikusnak, Szamosközy Istvánnak szavait sem: „Őrizzük meg magunkat addig is, amíg jobbra fordul országunk sorsa.“