Helikon, 1993 (4. évfolyam, 131-156. szám)

1993 / 1. szám (131.)

. A kiskőrösi szülőház. Tibai Takács festménye KULIN FERENC_____________ Petőfi is alkudott? Francia mintájú forradalom volt-e az 1848-as ma­gyar polgári forradalom? Vannak történészek, akik ezt tartják, s igazolásul sűrűn hivatkoznak Petőfi levelezé­séből és naplójából. Jókai és a többi márciusi fiatal visszaemlékezéseiből származó részletekre. Amikor gondosabban áttanulmányoztam ezeket a forrásokat, mindjobban megerősödött bennem a gya­nú, hogy ezek az adalékok nem tekinthetők perdöntő­nek. Egy nemzedék hangulatáról tudósítanak, de semmiképp sem tükrözik egy nemzedék gorlundolko­­dását. Miután a francia eszmei hatásokra kíváncsian újra végigolvastam Csokonai, Kölcsey, Vörömarty, Eötvös József, Katona és Petőfi számos művét is, arra a követ­keztetésre jutottam, hogy van egy lényeges kérdés, amely szemléletesen kidomborítja a két forrdalom és a kétfajta foradalmiság közötti különbséget és politizá­ló íróinknak a történelemhez való viszonyát: ez az erőszak problémája. Amióta világ a világ, a történelmi erőszak a legsú­lyosabb dilemmák közé tartozik, hiszen nem csupán egy politikai fordulat módjáról van szó, hanem egy nemzedék erkölcsi, magatartásbeli elveinek gyakran súlyos próbatételéről is. Különösen így van ez egy olyan nemzedéknél, amelyik abban a szellemben ne­velkedett, hogy az emberi kapcsolatokban éppúgy, mint a politika világában, a legcélravezetőbb magatar­tás a fokozatosság, a fontolva haladás,a békés átmenet Ha egy ilyen nemzedéket arra kényszerítenek a körülmények, hogy elfogadja az erőszakot mint törté­nelmi eszközt, akkor - mint ahogy bármely nemzedék - valamiféle példát keres. Vajon milyen történelmi el­őképekhez igazodott a 48-as nemzedék: a francia for­radalomhoz, vagy máshoz? Amikor az első reformkori nemzedék rádöbbent hogy az eljövendő küzdelmek tétje a nemzet fennma­radása lehet, és elképzelhető, hogy ehhez valamiféle védelmi erőszakhoz kell folyamodni, szemügyre vette a múltban megismert, itthon vagy külföldön életké­pesnek bizonyult erőszak-ideológiákat A végered­mény elég lesújtó volt hiszen író-politikusaink saját neveltetésük korlátaiba is beleütköztek. Csokonai, Batsányi és Verseghy a 18. század utolsó esztendőiben írt néhány versükben lelkesen reagáltak ügyem a nagy francia forradalom eseményeire, de ké­sőbbi költészetükre eszmeileg már a jakobinus ideoló­giától való elfordulás, sőt a vele való tudatos szembehelyezkedés jellemző. Ők már az úgynevezett civil éthosz, azaz a békés polgári átalakulás, a volta­képpeni reformkor felé mutatták az utat Egészen a negyvenes évekig ennek a felkészülésnek a jegyében telt a 19. század. Katona a Bánk bánban - magas eszté­tikai színvonalon - a feudális erőszak-ideológia min­den változatát elvetette. Kölcsey mint költő, de különösen mint gondolkodó szintén nagyon magas színvonalon bírálta az erőszak valamennyi megnyil­vánulását. Vörösmarty rendkívüli ösztönnel megérez­te, hogy nem lehet gyökeresen elszakadni egy több évszázados magyar eszmei-ideológiai és irodalmi ha­gyománytól, ám - különösen verses epikájában - tragi­kus előérzettel és végtelen erkölcsi érzékenységgel érintette a harc, a pusztítás kérdéseit. Voltaképp az eszmei síkról az esztétikai síkra emelte át ezt a témát, érzékeltetve azt az álláspontot, hogy végképp nem szeretné, ha ebből az erőszakból a jövőben bármi is megvalósulna. Eötvös mindhárom, 1848 előtt írt regényében érző­dik, hogy szerzőjük tucatnál több könyvet olvasott el a francia forradalomról, de a belső azonosulás szenve­délyénél erősebbek tárgyilagos helyzetelemző aggá­lyai. A karthausinak a Bourbon-restauráció idején elmélkedő ifjú arisztokrata hőse eljut ugyan a forrada­lmi erőszak jogosságának elismeréséig, de kiábrándul­tan visszavonul a közélettől. A falu jegyzőjében a szegények iránti minden rokonszenve ellenére egyér­telművé teszi az író, hogy elnyomottak és elnyomók összeütközése társadalmi robbanással fenyeget. Ami­kor pedig a negyvenes évek derekának galíciai esemé­nyei Magyarországon is előrevetítik egy véres polgárháború árnyékát, a Dózsa-féle parasztháború­val foglalkozó Magyarország 1514-ben című regényé­ben - jóllehet azt sugallja, hogy egy kritikus történelmi álanatban igazolható a jakobinus jellegű terror - azt k­övetkeztetést is kínálja, hogy a magyar nép szellemi elmaradottsága miatt egyelőre alkalmatlan rá, hogy a saját érdekeit képviselje, ezért egy felkelés csak véres anarchiába, nemzeti tragédiába torkollhat Végül is az 1848-1849-es események olyan helyzet­ben érték a magyar társadalmat amikor nem volt moz­gósítható erőszak­ ideológiája. A vezető íróértelmiség kétségbeesetten kapkodott valamiféle, a múltban már megismert és bevált erőszakeszméhez. A jakobinus ideológiához kellett visszakanyarodnia. Amikor tehát Petőfi 1846-tól írt verseiben ennek az ideológiának a bevált patronjaihoz nyúlt, nem adta fel elveit nem lett hűtlen republikánus demokrata világ­nézetéhez. Csak azokhoz a fogásokhoz folyamodott, amelyek a magyar társadalom szociológiai valóságát figyelembe véve (korszerűtlenségük ellenére is) sokkal mozgósítóbb hatásúak, ha egyszer lóra kell ülni, ka­­szát-kapát ragadva harcolni kell az ellenséggel. Szorosan a tárgyhoz tartozik, hogy nem ez az egyetlen nagy dilemmája "a 19. század költőinek“. A hazai irodalom ugyanis akkor telítődött ismét közvet­len társadalmisággal, amikor a rá legnagyobb hatással levő európai líra (a német) már elvont éteriségben lebegett. A francia szellemi életben, amely a 19. század első felében szintén óriási befolyással volt a magyar­­ gondolkodásra, ugyancsak különvált politika és iroda­­lm. A reformkori fiatalságra legnagyobb hatással lévő Hugues Lamennais abbé például Egy hívő szavai című politikai programját, amelyben egy szocialisztikus tár­sadalom ideálképét vázolta fel, művésziesen, mégsem szépirodalmi műfajban írta meg. A magyar romantikusok azonban nem bújhattak ki történelmi küldetésük alól. Akkor, amikor az euró­pai romantika legnagyobb prózaírója, Victor Hugo már kellő művészi távolsággal merített témát a francia forradalom időszakából, ők egy készülő forradalom előérzetével alkották műveiket. Tollforgatóink azon­ban, a klasszikának a "tiszta irodalom" felé terelő esz­méitől megfertőzve már nem tudtak úgy visszzatérni a politizáló irodalomnak valahol a magyar rokokóban megszakadt gyakorlatához, hogy ez ne okozott volna nálük súlyos emberi és művészi válságot. Még Petőfi is - minderről a szabadságharc kellős közepén írt Pacsirtaszót hallok megint című verse és sok más költeménye tanúskodik - rettenetes kínnal hordta ki a politikus író szerepet. Hiszen tudta, hogy a művészetnek van egy magasabb rendű küldetése is, mint a politikai gyakorlatot szolgálni, de azzal is tisz­tában volt, hogy ha visszavonul “csak" költőnek, talán soha nem lesznek meg azok a társadalmi feltételek, amelyek szabaddá tehetik a művészetet. Vessünk hát számot, milyen hatással volt az 1848—1849-es magyar polgári forradalomra a nagy francia forradalom! Ha elfogadjuk, hogy az irodalom döntő szerepet játszott történelmünk eme szakaszának eseményeiben, talán elegendő arra utalni, hogy a fran­cia forradalom eszmeisége miként táplálta Petőfi utol­só éveinek költészetét. Az, hogy Petőfi akkor rehabilitálta a nemesi ideológiát, amikor a nemiség már régen el akarta felejteni azt, s amikor ennek a szellemnek a gyakorlati megvalósításához már nem voltak meg a reális társadalmi feltételek, az a pátosz, az a hallatlan érzelmi és szellemi dinamizmus, az a fanatikus tudatosság, ahogyan a szent cél érdekében "manipulált", tipikusan jakobinus módszer. Petőfi azonban azokban a politikai verseiben is a francia forrdal­om eszmehatását vitte tovább, amelyekben szó sincs francia példáról, jakobinizmusról. Az a mód, ahogyan például az Élet vagy halál című versében fel akarta korbácsolni a nemzeti érzelmeket, hogy a lét­­fontosságú küzdelmekhez egységfrontot kovácsoljon, szintén jakobinus. Ilyen bonyolult áttételekkel fogadhatjuk el igaz­nak azt, amit fellebbezhetetlen igazságként tanultunk évtizedekig, hogy "Petőfi nem alkuszik". Petőfi tudta, hogy csak független nemzet teremtheti meg a Szabad­ság, Testvériség, Egyenlőség társadalmát, s amikor a nemzeti lét került veszélybe, azokat az erőket is közös harcba szólította, amelyek ellen a társadalom átalakí­tásáért hadat viselt 170 ÉVE SZÜLETETT PETŐFI SÁNDOR 2 HELIKON PETŐFI SÁNDOR Pacsirtaszót hallok megint Pacsirtaszót hallok megint! Egészen elfeledtem már. Dalolj, tavaznak hírmondója te, Dalolj, te kedves kis madár. Oh istenem, mi jólesik A harci zaj után e dal, Miként ha bérel hús patak füröszt Égő sebet hullámaival. Dalolj, dalolj, kedves madár, Eszembe hozzák e dalok. Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, Egyszersmind költő is vagyok. Eszembe jut dalodról a Költészet és a szerelem, Az a sok jó, mit e két istennő Tett és még tenni fog velem. Emlékezet s remény, ez a Két rózsafa ismét virít Dalodra, és lehajtja mámoros Lelkem fölé szép lombjait. És álmodom, és álmaim Oly kedvesek, oly édesek.. Te rólad álmodom, hív angyalom, Kit olyan híven szeretek, Ki lelkem üdvössége vagy, Kit istentől azért nyerték, Hogy megmutassa, hogy nem odafönn, De lenn a földön van az ég. Dalolj, pacsirta, hangjaid Kikeltik a virágokat: Szivem mily puszta volt és benne már Milyen sok szép virág fakad.

Next