Helikon, 1994 (5. évfolyam, 157-180. szám)
1994 / 1. szám (157.)
GÁLL ERNŐ Végzet és/vagy kihívás? A kérdésben jelentkező dilemma egyrészt tudomásul vételre, illetve belenyugvásra, másrészt tiltakozásra, még inkább erőfeszítésre késztet. A válaszok azonban nem mindig, nem feltétlenül vagylagosak. Elképzelhető a két alternatíva "békés együttélése", érintkezése, egymásba való átcsapása. A magam opciója, az a válasz, amely a zsigerek szintjéről és a tudat magaslatáról kiinduló választás eredménye, már jó ideje a kihívás elfogadása felé hajlik. Egyelőre nem tudok, nem is akarok a fátumba beletörődni. Nem vagyok hajlandó önfeladó módon, vagy még inkább a folyamatba besegítve, a visszafordíthatatlan magánynak kiszolgáltatni magam. Kapálódzom, protestálok és gyakran szisziphoszi buzgalommal toldozom, foltozom a gyengülő, megszakadó kapcsolatokat. Leveleket írok, telefonálok konok kitartással. Nem egyszer dohogva, duzzogva számon kérek. Másoknak is panaszkodom, majd — sokszor objektív akadályokat, félreértéseket tudomásul véve — a hűtlennek, árulónak vélt tanítvány és barát kebelére borulok. Minden meg van bocsátva, ne is beszéljünk a kínos ügyről. Én vagyok a türelmetlen, az oktalanul követelődző. Nekem kell valóban elnézést kérnem, hogyan is lehettem ilyen bizalmatlan és kishitű? Másnap aztán kezdődik az egész elölről: da capo al (in)fine. Ugyanazokkal, esetleg más tegnapi munkatársakkal, tegnapelőtti közelállókkal kapcsolatban ismétlődik az eset. Ismétlődnek a stációk, s én—valaminő átmeneti megváltás reményében — ezen a kálvárián bandukolok tovább. Két stáció között azonban elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: nem volna mégis jobb a sorsba belenyugodni? Legyünk erősek, magunknak valók s az autarkiában kiteljesedők. Ne várjunk senkitől sem többet, mint amennyit nyújtani képes. Elégedjünk meg annyival, amenynyit kapunk. Hol a sztoikusoktól megtanult lecke? Miért lennék éppen én kivétel nemzedékek kínkeserves megpróbáltatásai alól? Tudhatom, végül is mindenki egyedül hal meg. Talán nem ártana egy kicsit előre trenírozni... Az akaratlanul is már javában folyó edzés során gyűlnek a tapasztalatok. Mindkét korral együtt halmozódnak az élmények. Egyfelől ama korra gondolok, amely a meszesedő erekben, a sorra meghibásodó szervekben halad "előre”, másfelől arra a másik folyamatra utalok, amelyet—Klió ihletésére — oly szorgosan regisztrálnak és értelmeznek. Az előbbi menetben a régi játszó- és iskolatársak hagynak itt, az utóbbi zajlásában viszont egyre lehangolóbb "meglepetések" érnek. Nagyon nem jó, ha a két folyamat egybeesik, ha következményeik egymást erősítik fel. Lesújtó és szinte a játszma feladására kényszerít, ha a történelem kerekének hirtelen fordulatára régi munkatársak és szövetségesek hagynak cserben, ha bizonyos telefonok elhallgatnak, s onnan, ahonnan nem várnád, övön aluli támadások érnek. Persze, ezek a jelenségek évtizedek óta ismertek e tájon, csak te éppen most ütközöl beléjük. A magány, a te különbejáratú magányod mégis új dimenziókkal gazdagodott. Bővül és mélyül. Válogathatsz a magyarázatok és legitimációk között. A pokol mindig a másikban lakozik — hallod a távolból, az egzisztencializmusból is merítő eszmélkedések éveiből. Szabadságra, tehát szorongásra ítéltettünk — hallatszik a ugyan erről a forrásvidékről, ám félelmeink leggyakoribb kiváltója és táplálója, a magány ettől még nem elviselhetőbb. Nem lesz kellemesebb. Ez a félelem ösztönző erővé is válhat, arra sarkallhat, hogy (bármi áron is) menekült az egyedülléttől. A benne megnyilvánuló kihívás új kapcsolatok, új közösség keresésére buzdít. Mind erősebben visszhangzik benned Martin Buber igéje, az Én s a Te egymásra utaltságának, a nélkülözhetetlen párbeszédnek a categoricus imperatívusa. Ha csalódnod kellett számos eszményedben, ha bizonyos várakozásaid önámításoknak bizonyultak, s arra kellett rádöbbenned, hogy délibábokat kergettél, nem muszáj a világból kivonulnod. Senki sem kárhoztathat puszta vegetálásra. Az elvtelenség, a cinizmus sem vált kötelező normává. Nem ítéltek — fellebbezés nélkül — társ nélküli zárkára. Persze, elengedhetetlen az önrevízió, nem kerülheted el a csalfa reményekkel való leszámolást és visszavonhatatlan szakítást, ám mindez nem száműzhet remeteségbe. Ama — mostanság gyakran emlegetett — damaszkuszi úton másokkal haladhatsz együtt, és menet közben eszmetágító véleménycserékre, vitákra kerülhet sor. Ha az út göröngyei és éles barázdái felsebzik a lábad, társaidtól enyhítő ízt kaphatsz, s az együttes meditáció, a felsejlő kiút (bizonytalan) távlata gyógyító hatású lehet. Érdemes kipróbálni. De ne feledd azt sem, hogy van alkotó magány. Jártál Stászon, voltál Fábry Zoltán könyvtárában, amely összekötötte őt a nagyvilág szellemiségével, és szüntelen termékeny gondolkozásra, írásra serkentette. "Nekünk nincs jövőnk, csak múltunk van"—mondotta a bölccsé vált barát, de ebből a rezignált megállapításból nem a kviezálást igazoló következtetést vont le. Ellenkezőleg. Ez a bevallott múlt súlyos obligációt jelent. Arra kötelez, hogy egyre mélyebben s egyre kritikusabban szembesüljünk vele, s a tanulságokat publikussá is tegyük. Ez a mi dolgunk s nem is kevés. Ilyeténképp a múltidézés s az öneszmélés közösségi tetté válik. Kivezethet a végzetként fenyegető magányból. A kihívásként fogadott egyedüllét önmaga meghaladására bátorít. Ez a "provokáció" még gyümölcsözőbbé válik attól, hogy néha olyan kortanúk is jelentkeznek, akiknek ép maradt a memóriája, sőt bátorságuk is van ahhoz, hogy a múlt(ád) naposabb oldaláról vallomást tegyenek. Előfordulhat még az is, hogy régi/új barátok, tanítványok tűnnek fel Már úgysem tudsz bőrödből kibújni. Nem is kell. A valamikori elkényeztetett egykéből közösségi lénnyé formálódtál. A lágerek világában is. Véreddé vált az önzetlen eszmények jegyében alakított életnek tartalmat kölcsönző együttes küszködés kényszere. Viszolyogsz a tegnapi, a mai s az előreláthatóan még fokozódó atomizálódástól. Nem lelkesít a csupán a dzsungel törvényei szerint működő társadalom perspektívája. Haladj, amíg tart, a magad, mostanság lefitymált, sőt anatémával sújtott, közösségi célok felé mutató útján HELIKON