Helikon, 1995 (6. évfolyam, 183-206. szám)
1995-12-05 / 23. szám (205.)
szöveggyűjtemény PIRANDELLO Pirandello, Luigi (Girgenti, ma Agrigento, Szicí lia, 1867.6.28. — Róma, 1936.12.10.) olasz drámaíró, elbeszélő és költő, Nobel-díjas. Szülei kisvállalkozók. Egyetemi tanulmányait Palermóban kezdi, Rómában folytatja és Bonnban fejezi be. Doktori értekezését szülőföldjének nyelvjárásáról írja. Az oklevél megszerzése után egy évig Bonnban lektoroskodik. Hazatérését követően Rómában lakik. 1894-ben megnősül, de választása nem szerencsés: több mint húsz évet kénytelen majd leélni egy olyan asszony oldalán, akin egyre inkább elhatalmasodik az elmebaj. 1897 és 1925 között egy római tanítóképző intézet tanára. 1924-ben belép a fasiszta pártba, s cserében megkap minden hivatalos elismerést, de nem tartozik az ügybuzgó párttagok közé, nemsokára pedig művészként is, állampolgárként is elhatárolja magát a fasizmustól (külföldön tartózkodva például nem vállalja Mussolini Olaszországának szellemi képviseletét). Öregkorára teljesen elszigetelődik. Költőként indult a pályán, első verseskötetét némi öngúnnyal fűszerezett századfordulós viágfájdalom lengi be: Mosolygó bánat (1889). Korai prózáját mélyebb erkölcsisége, szélesebb kitekintése emeli a szicíliai verizmus átlaga fölé: Szerelem nélküli szerelmek (novellák, 1894); A kitaszított (regény, 1901-1903). Első jelentékeny regénye a Mattia Pascal két nete (1904). Az öngyilkosságot színlelő, majd idegen környezetben új életet kezdő könyvtáros története már megpendíti a jellegzetesen pirandellói témákat: Mi az összefüggés társadalmi szerep és emberi személyiség között? Hogyan közvetíthető az emberi lényeg? A szicíliai parasztfelkelésről szóló öregek és fiatalok (1913) kivételével a fenti kérdéseket vetik föl mind élesebben Pirandello következő regényei — Foglalkozása férj (1911); Foregalm (1915); Az ezerarcú ember (1926) —, sőt társadalomkritikai célzatú novellái is. Színpadi szerzőként a tízes évek elején mutatkozik be, többnyire novelláiból átdolgozott, szicíliai tájszólásban írt, pogányosan harsány darabokkal — Szicília gyümölcse, A korsó, Fiola —, aztán a Bracco-féle "teatro grotesco" fekete humorából merít: A csörgősipka (1917), Az ember, az állat és az erény (1919). 1921-ben, illetve 1922-ben kerül színre az a két drámája, amellyel forradalmasította a színházművészetet: Hat szereplő szerzőt keres (Karinthy Frigyes korábbi és ismertebb fordításában Hat szerep keres egy szerzőt); IV. Henrik. Zseniális ötlete az, hogy szaván fogja a konvenciót. Gondolatmenete egyszerű: ha a közmegegyezés szerint a színpadon a valóság tárul elénk, akkor szedjük szét a "dobozszínházat", mutassuk meg, mi van a kulisszák mögött, juttassuk szóhoz magánemberként is a színészt, és engedjük önálló életet élni a dráma szereplőit, akár a szerző eredeti szándéka ellenében is. Pirandello avatta dramaturgiai alapelvvé azt a felismerést, hogy jelenség és lényeg nem választható szét olyan könnyen, amint azt a gyermetegen derűlátó ismeretelméletek hirdetik. A IV. Henrik címszereplője eleinte valóban szerepet játszik, mímeli a személyiségtévesztést, hogy bosszút állhasson hozzátartozóin, állítólagos jóakaróin és kivonulhasson a társadalomból, ám a maszk ráfagy az arcára, nem dobhatja el többé, amikor kedve tartja. A lényeg is látszat, a látszat is lényeg. Ez azonban nem egyéb, mint újabb konvenció. Pirandello tehát tovább kísérletezik a színpadon, most már rendezőként is: A férfi, aki virágot hord a szájában (1923); Ma este rögtönözve játszunk (1930); Álom, de talán mégsem (1936). Pirandello a kiindulópontja majdnem mindenik modern színpadi törekvésnek, kezdeménye nélkül az epikus színház éppoly elképzelhetetlen volna, mint az abszurd. Kortársai jó érzékkel figyeltek föl újszerűségére, csak éppen elutasították. Honfi Rezső így írt 1934-ben: "... felelőtlen trükkel belevonja a nézőteret, a színházi büfét, saját személyét és az egész hétköznapi valóságot a dráma keretébe, és ezzel brutálisan szétrombolja a fikció finom sejtszövetét. [...] Hogy valaha hozzá lehet-e majd szoktatni a közönséget annak a befogadására, hogy a színészekkel karöltve töltse ki színházi estjét és még hozzá művészi élményt is elraktározhasson belőle, azt most még nem lehet tudni." Most már igen. szerkeszti: K. JAKAB ANTAL LUIGI PIRANDELLO, IV. HENRIK (ismertetés) SZEMÉLYEK IV. HENRIK MATILDE SPINA őrgrófnő FRIDA, a lánya CARLO DI NOLLI, a fiatal őrgróf BELCREDI báró DIONISIO GENONI, az orvos A NÉGY TITKOS TANÁCSOS 1 LANDOLF (Lolo) 2 HARALD (Franco) 3 ORDULF (Momo) 4 BERTOLD (Fino) GIOVANNI, inas ELSŐ APRÓD MÁSODIK APRÓD Történik napjainkban Umbriában, egy magányos villában ELSŐ FELVONÁS A színt, az alabárdos apródok őrizte szalont Di Nolli őrgróf rendeztette be IV. Henrik német-római császár elképzelt goslari trónterméül, anyai nagybátyja számára, akiről mindenki azt hiszi, hogy tébolyodottságában IV. Henriknek tudja magát. A régi bútorok közül kirí két modern festmény, közmegegyezés szerint IV. Henriket és Toszkánai Matilde őrgrófnőt ábrázolják fiatalon, ám később kiderül, hogy a főszereplőről, illetőleg Matilde Spina őrgrófnőről készültek. Ugyancsak a fiatal őrgróf fogadta volt fel Lolót, Francót, Momót és Finót, hogy eljátsszák az udvari titkos tanácsosok szerepét. A cselekmény kezdetén a tapasztalt "tanácsosok" — Landolf, Harald és Ordulf — jól mulatnak az újonc Bertoldon, aki félreértés folytán a francia IV. Henrikből "készült", és kioktatják: a forgatókönyv azt írja elő, hogy javában dúl a háború az állam és az egyház, a császár és VII. Gergely pápa között; az időpont 1071. január 25-e, és éppen a Canossa-járás következik; a toszkánai Matilde a császár egyik legádázabb ellensége, hiszen canossai várában ő látja vendégül a pápát. Di Nolli — a tanácsosok riadalmára — vendégekkel érkezik: Genoni doktor "üde, szemérmetlen, pirospozsgás arccal néz a világba”, módfelett büszke tudományára; Donna Matilde Spina negyvenöt körüli özvegyasszony, még mindig szép, s az idő pusztításait hozzáértően kendőzi; a 19 esztendős Frida, a fiatal őrgróf menyasszonya, a megszólalásig hasonlít anyja ifjúkori képmására; a két nőtől látszólag semmibe vett, gyakorta lehülyézett Belcredi báró, a rettegett párbajhős, Donna Matilde szeretője (s ezt "Henrik" előtt azonnal világossá teszi viselkedésük). A betolakodók beszélgetéséből kiviláglik: húsz évvel korábban az előkelő társaság farsangi mulatságul lovas felvonulást rendezett; minden résztvevő megfestette magát történelmi jelmezben (ekkor keletkeztek a tróntermi képek is). Matilde Spina a névazonosság miatt öltözött be Toszkánai Marildénak, a címszereplő választása pedig azért esett a német-római császárra, mert az őrgrófnő—bár nem volt ellenszenves neki a "kimért" és "fülledten tömény" férfi — minduntalan kacagásra fakadt és kissé szorongott szerelmes hódolatától, "veszedelmes" komolyságától; a jelmezes játék közben "IV. Henrik" lebukott megbokrosodott lováról, megütötte a tarkóját, és ájulása után tovább játszotta — s játssza azóta is — megszállott alapossággal betanult, majd belérögződött szerepét; a vendégek azért jöttek most, hogy — Di Nolli nemrég elhalt anyjának végakaratát teljesítve — megpróbáljanak segíteni az "őrültön". Hogy beilleszkedhessenek a rögeszmerendszerbe, Matilde Spina — köpenybe burkolózva, fején hercegi koronával — Adelaide főhercegnőt és anyakirálynőt, a történeti IV. Henrik anyósát alakítja, az orvos Cluny apátját, mert ezek közbenjárására fogadta végül is a pápa Canossában a bűnbánó császárt. Belcredi bencés szerzetes lesz a főtisztelendő úr kíséretéből. "IV. Henrik" itt-ott szőkére festett ősz hajjal, pirosra mázolt képpel (e látogatás idején 26 évesnek kell lennie), királyi öltözékére a vezeklők zsákruháját öltve jelenik meg. Belcredit, a "szerzetest", Damjáni Péternek mondja: ő volt az, aki megakadályozta a császár elválását unt feleségétől, Bertától. Színleg hálálkodik, szívből kellemetlenkedik hát neki az álőrült, előad egy dühkitörést (csak azért is letaszítja trónjáról a pápát!), félreérthetetlen pillantással tudtára adja Matilde őrgrófnőnek: fölismerte, majd ruházik, töredelmeskedik, közli "Adelaidéval", hogy jóra fordultak érzelmei leánya iránt, aki elkísérte az iszonyat helyére. Alázatosan esedezik a két közbenjárónak, ne csak a kiközösítés visszavonását kérjék a pápától: "még valamit könyörögjenek ki nekem, mert a pápa ezt is megteheti: szakítson ki engem onnan (ismét a képre mutat), s támaszszon életre, hadd éljem már ezt az én szegény, koldus életemet, amelyből ki vagyok zárva... Nem lehet az ember örökké huszonhat éves, asszonyom!" Azután a koronát kámzsája alá rejtve — mintegy Belcredi elől —, "szemében és ajkán ravasz mosollyal”, eltűnik. Az őrgrófnő félájultan roskad a székre. MÁSODIK FELVONÁS Késő délután, ugyanazon a napon, a trónteremmel szomszédos szobában a doktor, Belcredi és Donna Matilde leszűri az első kísérlet tanulságait. Az orvos tudásos kiselőadást tart — nem először — gyámolítottjuk magatartásáról, "éles szemű és nagyon is tisztán látó" hibbantságáról: "Minden őrült állandó és éber bizalmatlansággal vértezi magát. És itt van a folytatás a 12. oldalon 11