Helikon, 2009 (20. évfolyam, 519-542. szám)
2009-01-10 / 1. szám (519.)
HELIKON Beszélgetés Ferenczes Istvánnal, a Székelyföld főszerkesztőjével Csíkpálfalvától a Székelyföldig Ismert életrajzi mozzanat, hogy bár karácsony másodnapján született, mégis január elsején anyakönyvezték, amiből én - nem függetlenül a pálya későbbi alakulásától - azt a következtetést vontam le, hogy abban az öt napban Ferenczes úr biza, elcsángált a törvényes keretektől, és hogy a megtapasztalt szabadság egész eddigi műveiben ott kísért. Készen kapta a családtól, vagy fokozatosan alakult ki születése körülményeinek története? Lassan alakult ki a családi legendárium születésem körülményeiről. A háború vége felé, valamikor szeptember végén kezdődik az életem története, az első dobbanás édesanyám méhében, Kápolnásfalu határában. 1944. szeptember végén, október elején (?) jöttek a felszabadítók, a család is menekült Pálfalváról. Apám vérző gyomorfekélye miatt nem volt katona, noha behívták, de felmentették. Ő is a családdal menekült. Azelőtt a falunkban német katonák voltak beszállásolva, velük purpárléztak. Kápolnásfaluban megálltak, talán egy éjszakára, hogy aztán tovább menjenek nyugat fele. Ott érték utol a szovjetek. Egyszercsak két katona szembeáll vele, hogy dáváj cigar, apám ijedtében azt felelte, hogy nix. Egyből azt hitték, hogy német. Kivitték a falu szélére, kiállították és orosz ruletteztek vele, kattogtatták a puskáikat. Biztosan nem voltak csőre töltve azok a mordályok, játszottak vele. Aztán egy besszarábiai katona mentette meg az egész családot, aki tudott románul, és neki magyarázták el, hogy nem német, hanem székely menekültekkel játszanak. Apám állítólag akkor megőszült. Én apámat hófehéren ismertem meg. Anyámék szaladtak a papírokkal, hogy mentsék a menthetőt, állítólag akkor rúgtam az elsőt. Az első életjelt akkor adtam, az istentelen nagy riadalomban, amikor eljátszották édesapám kivégzését. Aztán jött egy sebesült orosz tiszt, egy hadnagyocska, és elkergette a katonákat, adott egy papírt, és visszaparancsolta a családot a faluba. Eltelt az ősz, és eljött karácsony. Édesanyám vajúdott két-három napig. Karácsony másodnapján születtem meg, fel sem tevődött, hogy más nevet is kapjak, mint az István. Háború vége volt, talán az adminisztráció sem működött megfelelően, meglehet, hogy a hosszúra nyúlt mulatás miatt maradt el az anyakönyvezés. Az egyházi anyakönyvbe beírtak, a községházán viszont csak január elsejére. Öt napig gyakorlatilag a törvény szerint nem léteztem. De azt hiszem, ebben nem én vagyok az egyedüli a magyar irodalomban, például Kányádi Sándort azért nem írták be május 10-re, mert az a király születésnapja volt, és arra a napra nem lehetett beírni. Persze, el tudom képzelni, bár nem beszélt erről soha édesapám, hogy lehetett egy olyan elgondolása, miszerint ha valakinek január 1. a születésnapja, az lehet valami fajta mitikus, mágikus, sejtelmes üzenet is. Valamiféleképpen sorsmeghatározó, a gonoszakat elhárító talizmán. Többször elmesélte, hogy az édesapja, Ferencz S. Imre építette a csíkpálfalvi templomot, és Márton Áron szentelte fel, utolsó vizitációs körútja alkalmával, 1949-ben. Hogy élte meg ezt gyermekként? Az első vizuális élményeim a színekhez köthetők. Az egyik a hó fehérsége, nagyapám nagy fekete csizmája mellett, mert akkorára nőttem már, a térdéig, megyünk a másfél méteres hótorlaszok között. Egy nagy fekete ember visz valamerre, talán a templom felé. A másik a püspöklila, a püspök fejfedőjének a színe. Arra emlékszem, hogy ott álltunk a falu Demne felőli részén, mert onnan jött a püspök úr két fehér ló vontatta kocsiszekéren, bennem ez a kicsi lila sapka, ez a lila szín rögzült, ez az első szín, amelyre emlékszem. Az történt, hogy a falunk fölött volt egy kicsi kápolna, száz-kétszáz éves. A harmincas években a villám beleütött a kápolnába, leégett tövig. Ott maradt a falu templom nélkül, Delnére, de inkább Csíksomlyóra jártak az emberek templomba, mert az közelebb volt. Valamikor 1947-48 táján elhatározták, hogy a templomot fel kell építeni, ami eléggé merész tett volt, nem tudták, hogy milyen világ jön. Nekifogott a falu, kalákázott, pénzt gyűjtött, a templomot elkészítették. A tornyokra a három nagy keresztet úgy szerezték meg, hogy édesapám betanított az ifjúságnak egy színdarabot, talán az Obsitost, és azzal addig járták a csíki falvakat, míg összegyűjtötték a bádogkeresztre való pénzt. Mesélték, de első élményeim egyike is lehet, hogy az iskola fálszínjébe beraktározott keresztek egyikébe játékból bebújtam, és be is szorultam, mondta is az egyik mester, azt hiszem, hogy Petres Árpi bácsi volt, amikor nagy bőgve megtaláltak, és nagy későre kiszedtek onnan, hogy na, ez a kölyök is jó korán magára vette a keresztet. Hatalmas tett volt akkor, hogy ‘49-ben, pünkösd előtt egy héttel felszentelhette, Gyimesből jövet, Márton Áron a templomot. Apámat külön megáldotta, ott ült mellette a díszebéden, apám szikáran, fehéren, azt mondta a püspök úr, fiam, olyan vagy, mint a megérett kalász, ahogy így lehajtod megőszült fejed... Ez nagy dolog volt, és utólag is úgy látom, hogy akkor még működött a rendtartó székely falu, hogy csodálatosan össze tudott fogni az ilyen alkalmakra, aztán utána az ötvenes években a kultúrházat is így építették fel, azt is apám tervezte. A templomépítés is közrejátszott abban, hogy felkerültünk a kuláklistára. Édesapámat építési vállalkozónak könyvelték el, nagyapámnak kocsmája volt, ennek egyenes következménye az lett, hogy egy hektár kilencven árral besoroltak a kulákok közé. Az 1972-ben megjelent Forrás-kötet, a Nyári vándorlások versei eléggé komor hangulatúak, gondolok itt főleg az Önarckép, Számadás helyett, Tehetetlenség, Ilyenkor című versekre, de még sorolhatnám - koravénség, komolyság volt ez, vagy alkat kérdése inkább? A Forrás-kötetem, ebben a formában, nem is annyira komor, mintha úgy jelent volna meg, ahogy Csíki Laci megszerkesztette. A komorság az előbb említett negatív élményekből is jöhetett. De el kell mondanom, hogy minden viszontagság mellett a gyermekkorunk nagyon is szép volt, ott volt az erdő, mentünk a teheneket őrizni, megismertük a madarakat, állatokat, rabló-pandúrt játszottunk. Emlékszem, a Rákóczi hadnagyát akkor vetítették az iskola hátsó falán, jött a mozikaraván, egy tojást kellett vinni belépőnek, és akkor egész nyáron Rákóczi hadnagyát játszottuk, fürödtünk, elkötöttük a lovakat, és lovagoltunk, gyönyörű volt. Viszont elég korán találkoztam a halál élményével: történjék akármi, élhetünk akárhogy, de előbb-utóbb meghalunk. A faluban, szomszédunkban megöltek egy legényt egy vasárnap délután, akárcsak García Márqueznél az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájában, ugyanaz történt nálunk is. Talán túl korán kezdtem az elmúlásról, a halálról gondolkozni. A komorság innen jöhet. Az említetteken kívül sokkal szomorúbb versek szerepeltek volna eredetileg a kötetben. 32 verset vett ki a cenzor, ezért is lett olyan vékony, és viszonylag későn is jelent meg, a nemzedéktársaim első köteteinél jóval későbben, 1972-ben. Gyermekkorára visszaemlékezve írja a Székely tántorgó című kötetében, hogy „Az első könyvem, azt hiszem, egy szitakötő volt”, aztán hogy „Első menyasszonyom egy nyírfaseprű volt”, vagy „a hó ” Ferenczes István József Attila-díjas költő, író. Csíkpálfalván született 1945. január 1-én. Tanulmányait a Kolozsvári Pedagógiai Főiskola biológia szakán végezte 1964 és 1967 között. 1967-68-ban Csíkpálfalván tanár. 1968-tól 1975-ig a Csíkszeredai Hargita munkatársa, 1975 és 1978 között az Agronómus-házban szakirányító, majd 1978-tól 1990-ig a bukaresti Falvak Dolgozó Népe újságírója. 1997-től a Csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője.