Helikon, 2014 (25. évfolyam, 639-662. szám)
2014-01-10 / 1. szám (639.)
----------------------HELIKON — MIRCEA CÄRTÃRESCU A Rulett-játékos (Rulettistul) Ajándékozd, Uram, Izrael békéjét Annak, akinek nyolcvan éve van és semmi jövője ezen a földön. Lejegyzem itt (de minek?) ezeket az Eliot-sorokat. Semmiképp sem valamely könyvem lehetséges mottójaként, hiszen sosem fogok már semmit sem írni. Bár leírom ezeket a sorokat, távolról sem tartom őket irodalomnak, Írtam már éppen elég irodalmat, kb. hatvan éven át egyebet sem tettem, de hogy most, a vég legvégén egy tiszta pillanatot engedjek magamnak: minden, amit harmincéves korom után írtam, kínos csalás volt csupán. Eleget írtam úgy, hogy semmi reményem arra nézve, hogy egyszer meghaladjam önmagam és saját árnyékomon átlépjek. Igaz, egy adott pontig őszinte voltam magammal, az egyedüli módon, ahogyan egy művész ezt teheti, azaz mindent, abszolút mindent el akartam magamról mondani. De csak egyre keserűbb lett az illúzió, hisz az irodalom nem a legmegfelelőbb médium arra, hogy általa valósat mondjunk magunkról. A lapra írt első soroktól kezdődően a tollat fogó kézbe (mint valami kesztyűbe) belebújik egy csúfondáros idegen kéz, és az oldalak felületén tükröződő arcod mindenüvé szétfut, akár az élő ezüst; olyannyira, hogy deformált pöttyeiből megalvad a Pók vagy a Nyű vagy az Egyszarvú vagy a pogány Isten, amikor te valójában egyszerűen csak magadról szerettél volna beszélni. Az irodalom egy rendellenességeket vizsgáló tudomány. Jópár éve nyugtalanul alszom, egy öreggel álmodom, aki magányában megbolondul. Csupán az álom tükröz reálisan. Magányomban zokogva ébredek meg, még akkor is, amikor nappal jól érzem magam a még élő barátaim között. Nem tudom már elviselni az életem, ám az a tény, hogy ma vagy holnap a vég nélküli halálba lépek, arra késztet, hogy gondolkodni próbáljak. Ezért, mert gondolkodnom kell, mint ahogyan a labirintusba vetettnek kell a trágyával bemártott falak között (akár az egérlyukon át) kijáratot keresnie, csupán ebből az okból írom még le ezeket a sorokat. Nem kimondottan azért, hogy bebizonyítsam (magamnak), hogy Isten létezik. Sajnos minden erőfeszítésem ellenére sosem voltam vallásos, nem voltak kételkedő vagy tagadó lelki csatáim. Lehet, jobb lett volna annak lennem, mivel az írás drámaiságot követel, és a dráma remény és reménytelenség harcából születik, ahol, gondolom, a hitnek alapvető szerepe van. Fiatalságom idején az írók fele keresztény hitre tért, a másik fele elveszítette hitét, ami irodalmukra ugyanezt a hatást gyakorolta. Mennyire irigyeltem őket a démonaik által szított tűz miatt, melyet az őket művészekké forraló üst alatt tápláltak! És lám, magam vagyok saját zugomban, egy rongyokból és porcogókból álló galacsin, akinek eszére vagy szívére vagy hitére senki sem kötne fogadást, mert tőlem már nincs mit elvenni. Itt heverek, a fotelben, attól a gondolattól űzetve, hogy kint már semmi sincs, csak a végtelen kátrány-jégcsaphoz hasonló szolid éjszaka, fekete köd, amely ahogyan a korban előre haladtam, lassanként városokat, házakat, utcákat, arcokat falt fel. Mintha az éjjeli lámpa körtéje maradt volna az univerzum egyetlen Napja, az általa megvilágított egyetlen dolog pedig egy öregember megráncosodott arca. Miután meghalok, a sírboltom, a zugom tovább lebeg a fekete, nehéz ködben, sehova szállítja ezeket a lapokat, hogy senki olvassa őket. Végtére is bennük van minden, írtam többezer oldalnyi irodalmat, por és hamu mind. Fölségesen irányított, galvános nevetéssel díszelgő ármányok, de hogyan mondjunk bármit is ebben az irdatlan művészi konvencióban? Az ember a szívét fordítaná ki az olvasó előtt, és mit tesz ő? Háromkor befejezi a könyved, négykor egy másikba kezd, bármennyire jó is az, amit ölébe helyeztél. De ez a tíz-tizenöt lap más tál tészta. Az én olvasóm most nem más, mint maga a halál. Már látom is két fekete, nedves szemét, figyelmesen néznek, mint egy kislány szemei, az olvasással ugyanabban a tempóban haladnak, mint én a sorok írásával. Ezek a lapok halhatatlanságom projektjét tartalmazzák. Mondom: projekt, habár mint minden, ez is dicsőségem és reményem, valós. Milyen furcsa: a könyveimet benépesítő szereplők leginkább kitaláltak, viszont mindenki számára a valóság másolataiként jelentek meg. Csupán most van bátorságom valódi emberről írni, olyanról, aki hosszú időn át mellettem élt, és aki konvencióm szerint teljesen valószerűtlennek mutathatna. Egy olvasó sem fogadta volna el, hogy világában élhet (ugyanazokon a villamosokon gyúródva, ugyanazt a levegőt szívva) valaki, akinek az élete gyakorlatilag egy olyan utcai rend matematikai demonstrációja, amelyben manapság senki sem hisz, vagy ha igen, csak azért, mert abszurdum. De jaj, a Rulett-játékos nem egy álom, nem is egy elmeszesedett agy hallucinációja, nem is valamiféle alibi. Most, rágondolva, meggyőződésem, hogy magam is ismertem a híd végén álló koldust, akiről Rilke írt, s aki körül a különféle világok forognak. Tehát, kedves senki, a Rulett-játékos létezett. És a rulett is létezett. Semmit sem hallottál róla, de mondd, mit hallottál te Agatháról? Én átéltem a rulett valótlan idejét, láttam a puskapor állati fényében elúszott, megszerzett vagyonokat. Magam is üvöltöttem az alacsony, földalatti termekben, és sírtam örömömben, amikor egy-egy szétlocscsantott agyú embert kivittek. Ismertem a rulett nagy mágnásait, a befektetőket, a földbirtokosokat, a bankárokat, akik azokra a gyakran szédítő összegekre fogadtak. Több mint tíz évig a rulett volt tiszta pokluk kenyere és cirkusza. Negyven éve egy nesz sem szólt erről? Gondolkozz, hány ezer év telt el a görög rejtélyek óta? Napjainkban tudja vajon valaki, mi történt valójában azokban a barlangokban? Ahol a játékban vér van, ott hallgatni szokás. Mindenki hallgatott, vagy lehet, hogy minden valamit is tudó ember ezekhez hasonló hasznavehetetlen lapokat hagyott maga után, amelyeket csontujjával csak a halál követ. Mindenkinek saját halála a vele egyszerre született, fekete ikertestvére. Az embernek, akiről írok, hétköznapi neve volt, amelyet mindenki elfelejtett, hiszen igen hamar ráragadt a Rulettjátékos név. A „Rulett-játékos” megnevezés csak rá vonatkozott, még akkor is, ha egyébként sok rulett-játékos létezett. Könnyedén felidézem háromszög alakú, mélabús arcát a hosszú, sárgás és sovány nyakon, száraz bőrét és rákvörös haját. Aszimmetrikus, talán méretben is eltérő, elkeseredett két majomszemét. A be- Vájna László Károly: A lovas