Helikon, 2014 (25. évfolyam, 639-662. szám)

2014-01-10 / 1. szám (639.)

----------------------HELIKON — MIRCEA CÄRTÃRESCU A Rulett-játékos (Rulettistul) Ajándékozd, Uram, Izrael békéjét Annak, akinek nyolcvan éve van és sem­mi jövője ezen a földön. Lejegyzem itt (de minek?) ezeket az Eliot-sorokat. Semmiképp sem valamely könyvem lehetséges mottójaként, hiszen sosem fogok már semmit sem írni. Bár le­írom ezeket a sorokat, távolról sem tar­tom őket irodalomnak, Írtam már éppen elég irodalmat, kb. hatvan éven át egye­bet sem tettem, de hogy most, a vég leg­végén egy tiszta pillanatot en­gedjek magamnak: minden, amit harmincéves korom után írtam, kínos csalás volt csu­pán. Eleget írtam úgy, hogy semmi reményem arra néz­ve, hogy egyszer meghaladjam önmagam és saját árnyéko­mon átlépjek. Igaz, egy adott pontig ő­szinte voltam magam­mal, az egyedüli módon, aho­gyan egy művész ezt teheti, azaz mindent, abszolút min­dent el akartam magamról mondani. De csak egyre kese­rűbb lett az illúzió, hisz az iro­dalom nem a legmegfelelőbb médium arra, hogy általa va­lósat mondjunk magunkról. A lapra írt első soroktól kezdő­dően a tollat fogó kézbe (mint valami kesztyűbe) belebújik egy csúfondáros idegen kéz, és az oldalak felületén tükrö­ződő arcod mindenüvé szétfut, akár az élő ezüst; olyannyi­ra, hogy deformált pöttyeiből megalvad a Pók vagy a Nyű vagy az Egyszarvú vagy a po­gány Isten, amikor te valójá­ban egyszerűen csak magad­ról szerettél volna beszélni. Az irodalom egy rendellenességeket vizsgáló tudomány. Jópár éve nyugtalanul alszom, egy öreggel álmodom, aki magányában meg­bolondul. Csupán az álom tükröz reá­lisan. Magányomban zokogva ébredek meg, még akkor is, amikor nappal jól ér­zem magam a még élő barátaim között. Nem tudom már elviselni az életem, ám az a tény, hogy ma vagy holnap a vég nél­küli halálba lépek, arra késztet, hogy gondolkodni próbáljak. Ezért, mert gon­dolkodnom kell, mint ahogyan a labirin­tusba vetettnek kell a trágyával bemár­tott falak között (akár az egérlyukon át) kijáratot keresnie, csupán ebből az ok­ból írom még le ezeket a sorokat. Nem kimondottan azért, hogy bebizonyítsam (magamnak), hogy Isten létezik. Sajnos minden erőfeszítésem ellenére sosem vol­tam vallásos, nem voltak kételkedő vagy tagadó lelki csatáim. Lehet, jobb lett vol­na annak lennem, mivel az írás drámai­­ságot követel, és a dráma remény és re­ménytelenség harcából születik, ahol, gondolom, a hitnek alapvető szerepe van. Fiatalságom idején az írók fele keresztény hitre tért, a másik fele elveszítette hitét, ami irodalmukra ugyanezt a hatást gya­korolta. Mennyire irigyeltem őket a dé­monaik által szított tűz miatt, melyet az őket művészekké forraló üst alatt táplál­tak! És lám, magam vagyok saját zugom­ban, egy rongyokból és porcogókból álló galacsin, akinek eszére vagy szívére vagy hitére senki sem kötne fogadást, mert tő­lem már nincs mit elvenni. Itt heverek, a fotelben, attól a gondo­lattól űzetve, hogy kint már semmi sincs, csak a végtelen kátrány-jégcsaphoz ha­sonló szolid éjszaka, fekete köd, amely ahogyan a korban előre haladtam, las­sanként városokat, házakat, utcákat, ar­cokat falt fel. Mintha az éjjeli lámpa kör­téje maradt volna az univerzum egyetlen Napja, az általa megvilágított egyetlen dolog pedig egy öregember megráncoso­dott arca. Miután meghalok, a sírboltom, a zu­gom tovább lebeg a fekete, nehéz ködben, sehova szállítja ezeket a lapokat, hogy senki olvassa őket. Végtére is bennük van minden, írtam többezer oldalnyi irodal­mat, por és hamu mind. Fölségesen irá­nyított, galvános nevetéssel díszelgő ár­mányok, de hogyan mondjunk bármit is ebben az irdatlan művészi konvencióban? Az ember a szívét fordítaná ki az olva­só előtt, és mit tesz ő? Háromkor befeje­zi a könyved, négykor egy másikba kezd, bármennyire jó is az, amit ölébe helyez­tél. De ez a tíz-tizenöt lap más tál tészta. Az én olvasóm most nem más, mint ma­ga a halál. Már látom is két fekete, ned­ves szemét, figyelmesen néznek, mint egy kislány szemei, az olvasással ugyanab­ban a tempóban haladnak, mint én a so­rok írásával. Ezek a lapok halhatatlansá­gom projektjét tartalmazzák. Mondom: projekt, habár mint min­den, ez is dicsőségem és reményem, valós. Milyen furcsa: a könyveimet benépesítő szereplők leginkább kitaláltak, viszont mindenki számára a valóság másolatai­ként jelentek meg. Csupán most van bá­torságom valódi emberről írni, olyan­ról, aki hosszú időn át mellettem élt, és aki konvencióm szerint teljesen valósze­rűtlennek mutathatna. Egy olvasó sem fogadta volna el, hogy világában élhet (ugyanazokon a villamosokon gyúródva, ugyanazt a levegőt szívva) valaki, aki­nek az élete gyakorlatilag egy olyan utcai rend matematikai demonstrá­ciója, amelyben manapság sen­ki sem hisz, vagy ha igen, csak azért, mert abszurdum. De jaj, a Rulett-játékos nem egy álom, nem is egy elmeszese­­dett agy hallucinációja, nem is valamiféle alibi. Most, rágon­dolva, meggyőződésem, hogy magam is ismertem a híd vé­gén álló koldust, akiről Rilke írt, s aki körül a különféle vi­lágok forognak. Tehát, kedves senki, a Rulett-játékos létezett. És a rulett is létezett. Semmit sem hallottál róla, de mondd, mit hallottál te Agatháról? Én át­éltem a rulett valótlan idejét, láttam a puskapor állati fé­nyében elúszott, megszerzett vagyonokat. Magam is üvöl­töttem az alacsony, földalatti termekben, és sírtam örömöm­ben, amikor egy-egy szétlocs­­csantott agyú embert kivittek. Ismertem a rulett nagy mág­násait, a befektetőket, a föld­­birtokosokat, a bankárokat, akik azokra a gyakran szé­dítő összegekre fogadtak. Több mint tíz évig a rulett volt tiszta pokluk kenyere és cirkusza. Negyven éve egy nesz sem szólt erről? Gondolkozz, hány ezer év telt el a görög rejtélyek óta? Napjainkban tudja vajon valaki, mi történt valójában azok­ban a barlangokban? Ahol a játékban vér van, ott hallgatni szokás. Mindenki hall­gatott, vagy lehet, hogy minden valamit is tudó ember ezekhez hasonló haszna­vehetetlen lapokat hagyott maga után, amelyeket csontujjával csak a halál kö­vet. Mindenkinek saját halála a vele egy­szerre született, fekete ikertestvére. Az embernek, akiről írok, hétközna­pi neve volt, amelyet mindenki elfelejtett, hiszen igen hamar ráragadt a Rulett­­játékos név. A „Rulett-játékos” megne­vezés csak rá vonatkozott, még akkor is, ha egyébként sok rulett-játékos létezett. Könnyedén felidézem háromszög alakú, mélabús arcát a hosszú, sárgás és sovány nyakon, száraz bőrét és rákvörös haját. Aszimmetrikus, talán méretben is elté­rő, elkeseredett két majomszemét. A be- Vájna László Károly: A lovas

Next