Helikon, 2015 (26. évfolyam, 663-686. szám)
2015-07-10 / 13. szám (675.)
HELIKON 5 mégis az a vállalható hőstörténet, nem pedig a második világháborúban szinte ellenállás nélkül fogságba esett, majd vasútépítésen robotoló katonáké. Az első olyannyira része a nemzeti narratívának, hogy a regény egyik hősét például Gallipoli von Kesslernek hívják. Német származású családja sokkal jobb hangzásúnak, és új, ausztrál identitásukat kifejezőbbnek érzi, mint a Karit. A burmai vasútvonal építésében elpusztultak sorsa a felejtés. „Elveszett lelküknek nincsen könyve. Legyen hát az övék ez a részlet” - áll a regény nyolcadik fejezetében, amely a cselekménybe ékelt rövid publicisztikai összefoglaló a történelmi tényekről. Richard Flanagan hőse egy tasmániai parasztfiúból lett sebész, Dorrigo Evans, aki akarata ellenére válik hadifogolyból és háborús veteránból országszerte ismert háborús hőssé, és akinek arca emlékérmekről és jótékonysági szervezetek fejléces levélpapírjairól köszön viszsza. Dorrigo messziről érkezik a hírnév és relatív gazdagság világába: gyerekkorát egy távoli tasmániai tanyán töltötte, ahol az elektromos áramot hírből sem ismerték, oposszumbőrök alatt aludtak, és ahol „nyáron hőség volt és nehéz az élet, télen pedig csak nehéz, egyszerűen nehéz”. A többnyire analfabéta, vadászó, gazdálkodó ismerősöknek tábortűz mellett olvasott történetek vezetik Dorrigót az írott szó világába, s lesz belőle előbb ösztöndíjas diák egy kollégiumban, majd a második világháború kitörésekor szépreményű fiatal orvos a hadseregben, aki a városi, polgári körökbe kerülve „szerette a családját, de nem volt rájuk büszke”. Annál jobban vonzza menyasszonyának, Ellának Melbourne-i polgári környezete. Ella tekintélyes, nagy múltú családból származik (apja híres ügyvéd, nagyapja az alkotmány egyik megfogalmazója volt), róla azonban Dorrigo Evans szemén keresztül csupán annyit tudunk meg, hogy kedves volt ugyan, de „néha unalmas”, és közhelyekben beszélt. Hozzá kapcsolódik viszont egy világ, amelyet „Dorrigo biztonságosnak, időtlennek, magabiztosnak és változatlannak hitt, az ébenfa nappali bútorok, a klubok, a kristályserzis és viszkis palackok világa.” Szépen induló, kérdőjelek nélkül körvonalazódó életútján egyszerre jelenik meg akadályként a szerelem és a háború. Hadba vonult, de egyelőre frontra nem küldött katonaként egy könyvesboltban megismerkedik Amyvel, akibe beleszeret, még mielőtt megtudná, hogy nagybátyjának a felesége. Az Ella iránti langyos érzéseket elmossa a váratlan, nagy erejű érzelem, a házasságtörés feszültségét enyhíti a háború közelsége. Viszonyuk váratlanul, a búcsú lehetősége nélkül ér véget: Dorrigo alakulatát mozgósítják a szíriai frontra, Amy pedig megszakítja a viszonyt, mikor megtudja, hogy Keith, a nagybácsi/férj végig tudott róla. Amy, pontosabban a hozzá fűződő szerelem emléke azonban végigkíséri Dorrigo Evans életét, ez segíti túlélni a háborút és a fogolytábor megannyi fizikai szenvedését. Maga a nő és az együtt Richard Flanagan megélt érzelem már régen nem jut eszébe, de néhány apró gesztus, például egy piros virágú kerti bokor gondozása mégis elevenen tartja, ha nem is Amy, de a hozzá fűződő szerelem emlékét. A „tapasztalat összeesküvésének” nevezett házassága és a táborban átéltek emléke elől Dorrigo Evans hiába menekül gyakori nőügyekbe és kockázatos műtétek vállalásába, élete üres és céltalan marad. Visszatekintve úgy érzi, a kívülállók szemében sikeres életének valódi, metafizikai jelentőségű kiemelkedő pillanata az volt, amikor gyermekként a tasmániai tanyáról kollégiumba került, és noha zöldfülű kezdőként még nem vehetett volna részt a meccseken, egyszer a véletlen szerencsének köszönhetően elkapta a labdát. A regény talán legszebben megkomponált jelenete az, amelyben előbb a mohón érvényesülésre vágyó kamasz csaknem esélytelen kapkodását, majd a véletlen adta lehetőséget felismerő, azzal élni tudó ember diadalát látjuk abban a mozdulatban, amellyel a kamasz Dorrigo Evans a vakító napfényben felé repülő labda után vetődik. Ekkor „.. .megértette, hogy egész élete egyetlen utazás volt addig a pontig, ahol egy pillanatra belefolyt a napsütésbe, amelytől immár örökre távolodni fog.” Richard Flanagan regénye kapcsán Tolsztoj Háború és békéjét emlegette mintaként a kritika. Tolsztoj nagyregényéhez a meglehetősen tágan vett tematikai hasonlóságon kívülhogyan válik a hétköznapi ember hőssé és nemtelenné, áldozattá és hóhérrá a háborúban) talán aforizmatikus kijelentésekre való hajlama közelíti Flanagan regényét. A szövegindító kérdésen („Miért, hogy a dolgok kezdetén mindig ott a fény?”) kívül a cselekmény alakulásának bármely pontján, bármelyik szereplőt mintegy „félreállítva” megszólal a narrátori hang, és valamilyen frappáns, jól idézhető megállapítást tesz. Az éhező hadifoglyok szemében „egy rizsszem sokkal nagyobb lett, mint egy kontinens.”, a szeretett nő teste „megjegyezhetetlen költemény”, a fiatal katonaorvos szerint „az erény nem más, mint díszruhát öltött, tapsra váró hiúság.” „A jó könyv arra késztet, hogy újraolvasd. A kiváló könyv arra kényszerít, hogy tulajdon lelked olvasd újra.” Az a már-már kegyetlen, distanciateremtő precizitás, amellyel a test működését, az érzéki szenvedélyt és a fizikai szenvedést ábrázolja, elsősorban D. H. Lawrence és J. M. Coetzee munkáit idézi. A testi funkciók gépies működésének ábrázolása felülírja a helyenként moralizálónak tűnő hangot. A rabszolgamunkára fogott ausztrál hadifoglyok számára a halálvasút első látásra a dzsungelbe vesző cölöpök végtelen sora, amely négyszáztizenöt kilométeren keresztül halad a dzsungelben Bangkoktól Burmáig. Később egyszerűen így emlegetik: „a Vonal”, és az emberiség alapvetően két részre oszlik, azokra, akik átélték „a Vonal” szenvedéseit, és azokra, akik nem. Dorrigo számára a cölöpök jelenléte megmagyarázható, de „nem közvetítettek semmit. Mi egy vonal, mi a Vonal? A vonal valami, ami egyik pontból a másikba halad, valóságból az irrealitásba, életből a pokolba. (...) Távolság lélegzet nélkül, értelmetlen élet, haladás az életből a halál felé. Utazás a pokolba.” Holott a szíriai front, ahonnan az ázsiai dzsungelbe érkeznek, ugyancsak bővelkedett nehézségekben, esténként szétlőtt falvakban a holttestekből lakmározó sakálok üvöltésére tértek nyugovóra a katonák. Japán fogva tartóik számára a Vonal ugyancsak egy rögeszme térbe vetülése. Nakamura, a dzsungelkörülmények és a teljesíthetetlen feladat miatt érzett feszültség súlya alatt drogfüggővé lett japán táborparancsnok szerint: „most már a japán szellem maga a vasút, a vasút pedig a japán szellem, a mi keskeny utunk a messzi északra, amely lehetővé teszi, hogy Basó szépségét és bölcsességét felmutassuk a világnak.” Pierre Boulle 1957-ben megfilmesített Híd a Kwai folyón című regényének cselekménye ugyancsak a burmai Halálvasút építésekor játszódik, de míg ott az amerikai hadifoglyok hősiessége feszül szembe japán fogva tartóik embertelen kegyetlenségével, Flanagan ennél komplexebb megközelítést használ. Először is Dorrigo Evans nem hős, csak egy huszonéves fiatal orvos, aki azon kapja magát, hogy rangidős parancsnoka lett néhány száz rabmunkára küldött hadifogolynak. Hippokrátészi esküt tett orvosként, és rangidős tisztként nem marad más választása, mint eszközök, felszerelés, gyógyszerek nélkül megpróbálni életben tartani minél többet a rábízottakból. Az ő tiszte lesz kijelölni, hogy az éhezéstől, trópusi betegségektől, kemény munkától legyengült emberek közül, a „betegek, nagybetegek és haldoklók” közül ki alkalmas a japánok által kiadott munkára. Vagyis ki az, akinek legalább halvány esélye van túlélni az aznapot. Sem orvosi szaktudása, sem gyakorlati érzéke a folytatás a 6. oldalon A NOVEI.