Helikon, 2017 (28. évfolyam, 711-734. szám)

2017-10-10 / 19. szám (729.)

„mindig, minden folytatódik csak” HELIKON -13 IRODALMI FOLYÓIRAT. MEGJELENIK KÉTSZER EGY HÓNAPBAN KOLOZSVÁRON. XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 19. (729.) SZÁM - OKTÓBER 10. ÁRA 3 lej / 270 ft LÁSZLÓ NOÉMI Időközben Évzáró ünnepély után a szivarszagú ezer­százas rónóval átkeltünk a Meszesen, letér­tünk a Károlyi útra és megálltunk Tasnádon, a Tövis utcában. Tata házi permetezővel a sző­lő­ben ügyködött, mama levestésztát gyúrt a nyárikonyhában. Veszekedtünk egyet, hogy a poda melyik fiókja kié, elosztottuk a javakat és kezdődött a nyár. Ráérősen hömpölygő ősfolyam volt ez, bólo­gató hagymavirággal és Asztalán bácsi szóda­víztöltő műhelyének kék-zöld üvegcsodáival. Dézsmáltuk a kajszibarackot, hintát bogoz­tunk a diófa ágaiból, és sokadszori előszedés után is fölmásztunk a tüskés, csenevész szil­vafákra. Tata mérgesen tolta föl homlokán a kockás micisapkát. Megraklak! - fenyegető­zött, de inkább csak komótosan elfogyasztotta a vágódeszkán fölszeletelt és napraforgóolaj­jal meglocsolt paprikát, paradicsomot, bicská­val szelte mellé a kenyeret. Estig piszmogott a Mobrával az udvaron, ha szerencsénk volt, másnap bement a városba, és megkérdezte, mit hozzon nekünk. Gyarapodtak a kincsek a pod­oban. Hazafelé, a Meszesen át, roskadoztunk a sok röhögéstől, civakodástól, temetőbe ci­pelt kardvirágtól, dáliától, bujkálástól, nyo­mozástól, ásatástól, versengéstől vagy éppen Aizler doktor bácsi szigorú szeme pillantásá­tól. Tasnádról távozó énünk köszönő viszony­ban sem volt a Tasnádra érkezettel. Nyurgán, napbarnítottan toporogtunk az évnyitón, az iskolaépülettől jobbra frissen felhúzott tömb­házzal a háttérben. A zenét most is látom, valahányszor dél­keletről jövet letérünk Tordánál az autó­pályáról. Egy oszlop hegyében még mindig krémszínűen, rozsdás felnivel riogatja az el­haladókat, bizonyosságképpen virít rajta a rendszám. Az egykor méltóságteljesen zú­gó nyárfolyam időközben elektromos kisü­léseket tartalmazó konvektív felhővé válto­zott, viharos széllel, akár jégesővel is jár, az ének kérdését pedig nem bolygatjuk. Az em­ber örül, hogy néha még talán alszunk is ki­csit, miközben az elejtett medvék talajba ivó­dott vére a falevelekbe szívódva vörösre festi a létező erdőt. Ősz van. PAVILON 420 ■ Alkonyi Vilmos Mór prózája ■ Horváth Veronika versei BESZÉLGETÉS PEER KRISZTIÁNNAL /2 EGY DADOGÁS TÖRTÉNETE Antal Balázs és Mikó Imola kritikája /20-21 Ország Lili, Kozári Hilda: Háromkirályok Lapszámunk 1., 5., 7., 10-11., 13., 15-17. oldalait a debreceni MODEM galériában megnyílt Receptorok című kiállítás anyagával illusztráltuk. A fotókat Lukács Tihamér készítette. „Az írás maga áldozathozatal” J. K. Shalainen VERSEI /14

Next