Aszód - Aszódi Tükör, 1993 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1993-02-01 / 2. szám
versben az öröm motívuma. Úgy érezzük, már valóban csak "a helyzet kívánta szenteskedés" okából ismételi meg a közeli múltat. Az "itt nem lelt" és az "itten lelt" öröm ugyanazon híd két pillérét képezik, amely a játékos a gyötrelmes közelmúlt és a boldog jövő partjait köti össze. A "most Társim" felkiáltás már a legőszintébb gyermeki hangon szól. A kisdiák itt már elfeledkezik az illemről, s a "Vessük el a könyvet, tanodánkat hagyjuk örömmel" csatakiáltással mintegy szertekiáltja azt, ami eddig is rejtve vagy leplezetlenül ott bujkált a vers illemtudó sorai között. Az utolsó sor felpergő ritmusa, az alliteráció zenéje már hangot ad a gyereksereg türelmetlenségénak, s a magas hangzók túlsúlya pedig érzékelteti az elszabadult öröm hőfokát. A kezdő és a záró sor tökéletes egységbe foglalják a verset, amely sajátos idő- és térbeli mozgást foglal magában. Az "immár" és az "ezentúl" —a most és a majd — a határozott előrehaladás hatását keltik. Ugyanakkor az "immár" pillanatától való folytonos vissza-visszatekintgetés a múltba egy másik irányú időbeli mozgást is beindít a versben, egyúttal fékezve is az említett előre vezető lendületet. Hasonló dinamizmus tapasztalható a vers térdimenzióiban is. A költeményben mindvégig érzékelhetjük az "itt" és az "ott" ingamozgását is. Végül az idő és a tér belső játéka a befejező két sorban egy közös holtpontra jut, s az utolsó verssor már csak az "ott" és a "majd" irányába lendül. "A szerző már itt elárulja, ami később egyik főerénye lesz: mesterien tud szerkeszteni" — írja Illyés a Búcsúzásról. Pándi Pál a vers ugyanezen erényeire figyel fel, amikor azt írja, hogy az "embrionális egyéniségmoccanások a legfigyelemreméltóbbak Petőfi zsengéiben." De minden szerkesztési és művészi erény elismerése mellett van ennek a zsengének egy számunkra különösen jelentős sajátja: ez az egyetlen Petőfi-mű, amely alatt ez áll: Aszód. És az első is a Petőfi-pálya páratlanul gazdag helynév-jegyzékében. Hódi Gyuláné dr. ASZÓD 1993. 3. 11—14. A PETŐFI-ARCKÉP VÁLTOZATAI száz év gimnáziumi irodalom oktatásában —a korabeli oktatási dokumentumok alapján (Részlet a szerző 1990-ben elfogadott doktori értekezéséből) ... Az 1879-ben érvénybe lépő tanterv (ezt Trefort Ágoston vezette be) az általános elvi bevezetőben, valamint a konkrét irodalmi tantervben is erősen hangsúlyozza a nemzeti érzés kialakítását mint kiemelt nevelési feladatot. Módosított változata, az 1833-as tanterv már nemcsak tematikusan határozza meg az elvégzendő irodalmi anyagot, hanem a tanítandó alkotókat is név szerint felsorolja. Az újabb változat, az 1887-ben kibocsátott Gymnasiumi tanterv és utasítás így határozza meg a magyar nyelv- és irodalomoktatás célját: “irodalmi művek olvasása, az aesthetikai alapfogalmak fejtegetésén és a műfajok elméletén alapuló ismerete a magyar irodalom fejlődésének." A tantervet kísérő tankönyvek tananyagbeosztásában elsősorban poétikai elvek képezték az elrendezés alapját. Az alsóbb osztályokban műfajcsoportonként, helyenként bizonyos tematikus elvekre alapozva oszlottak meg az irodalmi olvasmányok. Ezen csoportosításon belül azonban érvényre jutott a kronológiai rend is, így például az 1883-ban középiskolában tanuló fiatalok a VI. osztályban találkoztak először Petőfi-alkotásokkal — mint a líra műnemét szemléltető irodalmi olvasmányokkal —, és csak a VIII. osztályban ismerkedtek meg alaposabban a költő életművével, az 1820. évet követő irodalomtörténeti korszak tárgyalásának keretében. Némileg ellentmond ennek a tantervi előírásnak Badics Ferenc 1890-ben kiadott gimnáziumi olvasókönyve. Ennek tanúsága szerint az V. osztályosok a líra műfajkörében először az "ó-klasszikai irány úttörőivel” (Virág, Dajka, Batsányi stb.), majd Berzsenyivel s az őt követő “classical versiorna” művelőivel (Kisfaludy Károly, Vörösmarty) ismerkedtek meg. A VII. osztályos olvasókönyv Balassi, Gyöngyösi, a kuruc költészet, Csokonai és Kisfaludy Sándor alkotásaiból válogat, és a VIII. osztályos anyag kizárólag értekező prózai alkotásokat tartalmaz. Figyelemre méltó, hogy Badics könyvében sem Tompa, sem Arany, sem Petőfi nem kapott helyet. Mintha életművük nem illene bele az 1879-es tantervben megfogalmazott igények kereteibe ("nemzeti érzés", “aesthetikai érték”). A század utolsó évtizedében az egyes oktatási intézményeken belül és a pedagógiai szaklapokban is sok szó esik a tantervi reform szükségességéről. A Magyar Paedagógia egyik 1895-ös számában Wlassics Gyula miniszter az új társadalmi igényekkel indokolja a reform fontosságát, s az irodalom oktatásáról így szól: “A magyar irodalom történeti ismertetésének két egész év jusson..., elejét venni annak a nem alaptalan panasznak, hogy az írók olvasására kevés idő jut, s hogy a tanítás általában kevésbé lelkesítő s a nemzeti irodalom őszinte szeretete csekélyebb most, mint azelőtt volt." Az új igények nyomán 1897-ben elkészült Erdélyi Károly irodalomtörténeti és olvasókönyve. Ez a könyv már a Badics Ferenc munkájától eltérő módon szakaszolja nemzeti irodalmunkat: a “nemzeties költészet korát” (Kisfaludy Károlytól Jósikáig) és “a nemzeti költészet aranykorát” (Eötvöstől Madáchig) különbözteti meg. Ez utóbbi korszakban tárgyalja a tankönyv Petőfi költészetét. Az olvasókönyv öt Petőfi-verset tartalmaz: Hull a levél, Rég veri már, Szülőföldemen, Csatadal, A csárda romjai. Ez a válogatás lényegében a könyv irodalomtörténeti részében leírt Petőfi-méltatást támasztja alá. Erdélyi Károly a realista tónust, az alföldi népélet hiteles ábrázolását, valamint a szerelem és a hazaszeretet hatásos megfogalmazását tekintette a legfontosabb értékeknek Petőfi életművében. Ezen érdemnek felsorolását számos — a szöveggyűjteményben nem szereplő — költemény címének megnevezésével is igazolja. Ugyanakkor a szerző egyetlen címet sem említ az alábbi kritikai megjegyzés alátámasztásául: “Petőfi lírájának gyöngébb termékei azok, amelyekben erős önérzete, kritikusai ellen való kifakadásai és kiforratlan gondolatai nyernek kifejezést. Néha életének éppen nem költői jeleneteit is megénekli, olykor pedig kiforratlan világfájdalmat segélyez, majd valóságos politikai vezércikkeket foglal versekbe." Miközben az Erdélyi Károly irodalomkönyvét forgató gimnazisták a Ptőfi politikai költészetét elutasító vagy legalábbis kritikával fogadó szemléletben nevelkedtek. az iskola falain kívül, az élesedő politikai küzdelmek arénájában megindult a harc Petőfi eszméinek “kisajátításáért”. Szántó Kovács János, Ábrányi Emil, Pogány József és Kosztolányi Dezső is hallatja hangját ebben a vitában, Ady Endre pedig a Piros és fekete című írásában (1910) megpróbál egyensúlyt teremteni a nézetek szélsőségeiben. Támadja azokat is, akik meg akarják fosztani a Petőfi- képet a politikai tartalomtól, ugyanakkor határozott