Aszód - Aszódi Tükör, 1993 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1993-02-01 / 2. szám

versben az öröm motívuma. Úgy érezzük, már valóban csak "a helyzet kívánta szenteskedés" okából ismételi meg a közeli múltat. Az "itt nem lelt" és az "itten lelt" öröm ugyanazon híd két pillérét képezik, amely a játékos a gyötrelmes közelmúlt és a boldog jövő partjait köti össze. A "most Társim" felkiáltás már a legőszintébb gyer­meki hangon szól. A kisdiák itt már elfeledkezik az illem­ről, s a "Vessük el a könyvet, tanodánkat hagyjuk öröm­mel" csatakiáltással mintegy szertekiáltja azt, ami eddig is rejtve vagy leplezetlenül ott bujkált a vers illemtudó sorai között. Az utolsó sor felpergő ritmusa, az alliteráció zenéje már hangot ad a gyereksereg türelmetlenségénak, s a magas hangzók túlsúlya pedig érzékelteti az elszaba­dult öröm hőfokát. A kezdő és a záró sor tökéletes egységbe foglalják a verset, amely sajátos idő- és térbeli mozgást foglal magá­ban. Az "immár" és az "ezentúl" —a most és a majd — a határozott előre­haladás hatását keltik. Ugyanakkor az "immár" pillanatától való folytonos vissza-visszatekint­­getés a múltba egy másik irányú időbeli mozgást is bein­dít a versben, egyúttal fékezve is az említett előre vezető lendületet. Hasonló dinamizmus tapasztalható a vers térdimenzióiban is. A költeményben mindvégig érzékel­hetjük az "itt" és az "ott" ingamozgását is. Végül az idő és a tér belső játéka a befejező két sorban egy közös holtpontra jut, s az utolsó verssor már csak az "ott" és a "majd" irányába lendül. "A szerző már itt elárulja, ami később egyik főerénye lesz: mesterien tud szerkeszteni" — írja Illyés a Búcsú­zásról. Pándi Pál a vers ugyanezen erényeire figyel fel, amikor azt írja, hogy az "embrionális egyéniségmoccaná­sok a legfigyelemreméltóbbak Petőfi zsengéiben." De minden szerkesztési és művészi erény elismerése mellett van ennek a zsengének egy számunkra különösen jelen­tős sajátja: ez az egyetlen Petőfi-mű, amely alatt ez áll: Aszód. És az első is a Petőfi-pálya páratlanul gazdag helynév-jegyzékében. Hódi Gyuláné dr. ASZÓD 1993. 3. 11—14. A PETŐFI-ARCKÉP VÁLTOZATAI száz év gimnáziumi irodalom oktatásában —a korabeli oktatási dokumentumok alapján (Részlet a szerző 1990-ben elfogadott doktori értekezéséből) ... Az 1879-ben érvénybe lépő tanterv (ezt Trefort Ágoston vezette be) az általános elvi bevezetőben, valamint a konkrét irodalmi tantervben is erősen hangsúlyozza a nemzeti érzés kialakítását mint ki­emelt nevelési feladatot. Módosított változata, az 1833-as tanterv már nemcsak temat­ikusan hatá­rozza meg az elvégzendő irodalmi anyagot, hanem a tanítandó alkotókat is név szerint felsorolja. Az újabb változat, az 1887-ben kibocsátott Gymnasiumi tan­terv és utasítás így határozza meg a magyar nyelv- és irodalomoktatás célját: “irodalmi művek olvasása, az aesthetikai alapfogalmak fejtegetésén és a műfajok elméletén alapuló ismerete a magyar irodalom fejlő­désének." A tantervet kísérő tankönyvek tananyagbeosztásá­ban elsősorban poétikai elvek képezték az elrendezés alapját. Az alsóbb osztályokban műfajcsoportonként, helyenként bizonyos tematikus elvekre alapozva osz­lottak meg az irodalmi olvasmányok. Ezen csoporto­sításon belül azonban érvényre jutott a kronológiai rend is, így például az 1883-ban középiskolában tanuló fiatalok a VI. osztályban találkoztak először Petőfi-alkotásokkal — mint a líra műnemét szemlél­tető irodalmi olvasmányokkal —, és csak a VIII. osztályban ismerkedtek meg alaposabban a költő életművével, az 1820. évet követő irodalomtörténeti korszak tárgyalásának keretében. Némileg ellentmond ennek a tantervi előírásnak Badics Ferenc 1890-ben kiadott gimnáziumi olvasó­könyve. Ennek tanúsága szerint az V. osztályosok a líra műfajkörében először az "ó-klasszikai irány út­törőivel” (Virág, Dajka, Batsányi stb.), majd Berzse­nyivel s az őt követő “classical versiorna” művelőivel (Kisfaludy Károly, Vörösmarty) ismerkedtek meg. A VII. osztályos olvasókönyv Balassi, Gyöngyösi, a ku­ruc költészet, Csokonai és Kisfaludy Sándor alkotá­saiból válogat, és a VIII. osztályos anyag kizárólag értekező prózai alkotásokat tartalmaz. Figyelemre méltó, hogy Badics könyvében sem Tompa, sem Arany, sem Petőfi nem kapott helyet. Mintha életmű­vük nem illene bele az 1879-es tantervben megfogal­mazott igények kereteibe ("nemzeti érzés", “aestheti­kai érték”). A század utolsó évtizedében az egyes oktatási in­tézményeken belül és a pedagógiai szaklapokban is sok szó esik a tantervi reform szükségességéről. A Magyar Paedagógia egyik 1895-ös számában Wlas­­sics Gyula miniszter az új társadalmi igényekkel indokolja a reform fontosságát, s az irodalom okta­tásáról így szól: “A magyar irodalom történeti ismer­tetésének két egész év jusson..., elejét venni annak a nem alaptalan panasznak, hogy az írók olvasására kevés idő jut, s hogy a tanítás általában kevésbé lelkesítő s a nemzeti irodalom őszinte szeretete cse­kélyebb most, mint azelőtt volt." Az új igények nyomán 1897-ben elkészült Erdélyi Károly irodalomtörténeti és olvasókönyve. Ez a könyv már a Badics Ferenc munkájától eltérő módon sza­kaszolja nemzeti irodalmunkat: a “nemzeties költé­szet korát” (Kisfaludy Károlytól Jósikáig) és “a nem­zeti költészet aranykorát” (Eötvöstől Madáchig) kü­lönbözteti meg. Ez utóbbi korszakban tárgyalja a tankönyv Petőfi költészetét. Az olvasókönyv öt Petőfi-verset tartalmaz: Hull a levél, Rég veri már, Szülőföldemen, Csatadal, A csár­da romjai. Ez a válogatás lényegében a könyv iroda­lomtörténeti részében leírt Petőfi-méltatást tá­masztja alá. Erdélyi Károly a realista tónust, az alföldi népélet hiteles ábrázolását, valamint a szere­lem és a hazaszeretet hatásos megfogalmazását te­kintette a legfontosabb értékeknek Petőfi életművé­ben. Ezen érdemnek felsorolását számos — a szöveg­­­gyűjteményben nem szereplő — költemény címének megnevezésével is igazolja. Ugyanakkor a szerző egyetlen címet sem említ az alábbi kritikai megjegy­zés alátámasztásául: “Petőfi lírájának gyöngébb ter­mékei azok, a­melyekben erős önérzete, kritikusai ellen való kifakadásai és kiforratlan gondolatai nyer­nek kifejezést. Néha életének éppen nem költői jele­neteit is megénekli, olykor pedig kiforratlan világfáj­dalmat segélyez, majd valóságos politikai vezércik­keket foglal versekbe." Miközben az Erdélyi Károly irodalomkönyvét forga­tó gimnazisták a Ptőfi politikai költészetét elutasító vagy legalábbis kritikával fogadó szemléletben nevel­kedtek. az iskola falain kívül, az élesedő politikai küzdelmek arénájában megindult a harc Petőfi esz­méinek “kisajátításáért”. Szántó Kovács János, Áb­rányi Emil, Pogány József és Kosztolányi Dezső is hallatja hangját ebben a vitában, Ady Endre pedig a Piros és fekete című írásában (1910) megpróbál egyensúlyt teremteni a nézetek szélsőségeiben. Tá­madja azokat is, akik meg akarják fosztani a Petőfi- képet a politikai tartalomtól, ugyanakkor határozott

Next