Tiszaújváros - Leninvárosi Krónika, 1986 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1986-02-20 / 8. szám
Hallótáv Történelmi Leginkább a történelmi műsorok tűntek ki igényességükkel, érdekességükkel az elmúlt hét rádióprogramjából. Közülük is elsősorban az stúdióbeszélgetés, melyet Kazal János szerkesztett, s melyben az MDP megalakulásáról fejtette ki véleményét Jemnitz János, Strassenreiter Erzsébet és Vida István. Mint köztudott, a Magyar Dolgozók Pártja 1948 júniusában tartotta alakuló ülését, amely azonos volt a Magyar Kommunista Párt és a Magyar Szociáldemokrata Párt egyesülési kongresszusával. A magyar munkásosztály szervezeti és politikai egységének létrejöttét méltatták és elemezték a stúdió vendégei, számos korabeli hangdokumentummal illusztrálva a kiemelkedő történelmi pillanatot. Hallhattuk Rákosi Mátyást, Szakasits Árpádot, a viszonylag hosszúnak nevezhető hangidézetek jól érzékeltették a két politikus szónoki képességeit, s bizonyos fokig mintha érzékelni lehetett volna azt is, milyenek a valóságos erőviszonyok, mire lehet számítani az elkövetkező években. Persze, ez talán csak így utólag tűnhetett ki, hiszen a személyi kultusznak, a politikai vezetés aránytalanságainak akkor még aligha lehettek kitapintható előjelei. S főként nem olyanok, amelyek a túlkapásoknak valóságos méreteit tették volna — már előre — felismerhetővé. Az imént említett ,,érzékelés”, a „mintha”állapot, tehát csak egy rádióhallgató beidegződései a nyolcvanas évek közepén, amelyek nem biztos, hogy mindig a szükséges és a helyes reflex szerint működnek. Épp ezért nem haszontalanok az efféle műsorok, segítenek abban, hogy egyszer majd jól üljünk az ún. ötvenes évek nyergében, s ne essünk egyik túloldalára se. (de) Adás után Szigetek Sose bíztam túlságosan az angol krimisorozatokban, mindig is kedvem ellen való volt az a sok jól fésült, whyskis poharat szorongató pasas, és az agyonkozmetikázott, se eleje, se hátulja nő, akiket ráadásul mindenáron valami vérforraló sexbombának akartak álcázni. Most a nők közül egyik-másik még megjárja, de a körülöttük bonyolódó cselekmény, a whyskis poharas szépfiúk zagyva története régi bűnügyi tévéfilmsorozatok rossz emlékét sodorja felém kedd esténként. Amennyiben sikerült jól koncentrálnom, akkor most már — így a hatodik rész tájékán — illik semmit sem érteni, semmit se tudni. — Ha-ha, barátocskám! A szálak összekuszálódtak! — miként apók mondja a légynek, ha az betér hozzá vacsorának. Szóval valahogy így kell ennek lenni, s majd a nyolcadik rész utolsó perceiben valaki elmeséli, mi is történt nyolcszor ötven percen át. Talán Aphrodité kiemelkedik a habokból, közbe szól George Kotsonis zenéje — ehhez ragaszkodom, mert ez a legjobb az egészben —. Dímas felügyelő végre hinni fog. Talán még azt sem tartja hihetetlennek, hogy egy végtelenül pocsék filmben szerepelt, hétrőlhétre. Egy másik szigeti történet, Kaneto Sindo rendezte Kopár szin get nem vette igénybe a türelmünket olyan sokáig. Mindössze másfél óra a szótlanságban. Csak Rikaru Hajasi, ma már klasszikusnak számító filmzenéje, Szakura (Cseresznye) kezdetű jaapán népdal, asszonysírás, egy pofon csattanása, az ember által használt tárgyak zaja kísérte a történetet. A víz beszédét hallottuk az emberi szó helyett is, hol egy edény falához verődött, hol a látóhatárt keretezte, tengerhez méltó távolságban. Az ember örök küzdelmét, a természettel vívott harc emberi keserűségét és méltóságát (tehát akár banálisnak, közhelynek nevezhető témát!) dolgozta fel Kaneto Sindo minden közhely és banalitás nélkül. Pedig hát nem csak az alapvető mondanivaló, de a segítségül hívott résztörténetek is ezerszer megírt (lefestett, megfilmesített, stb.) helyzeteket ábrázoltak: küzdelem a vízért, napi robot, kizsákmányolás, gyermekhalál ... És a könnyfakasztó giccs, a szikár dokumentarizmus, valamint a filozófiai tantétel túldramatizált illusztrációja helyett — főként ezek a csapdák leselkedtek A kopár sziget alkotóira — filmi költészetet, érvényes emberi sorsábrázolást, elévülhetetlen érzelmeket láthattunk. S ki hinné, hogy ez a mozi már jó negyedszázados? Hogy a vágástechnikája, plánjai, színészvezetése, valamennyi beállítása e viszonylag rövid történelmű, s eszközeiben épp ezért gyorsan avuló művészetben mint a filmművészet, s huszonöt év ellenére is friss, mai, korszerű. Hogy ma sem lehetne és nem is kellene másként leforgatni? A celluloidtengerben Kaneto Sindo alkotása olyan sziget melynek partjainál biztonsággal kiköthetjük ízlésünk csónakját, nem igen esik kár benne. Még pénteken, késő este a tévékészülék előtt sem. D. Szabó Ede Beszélgetés Koncz Zsuzsával Újhold kelt fel A februári hóval borított Miskolcon talán már mindenki tudta, hogy a városba érkezik Koncz Zsuzsa, akinek — már nem is először — 1985-ben ismét sikerült elnyernie az „Év énekesnője” címet. A plakátokon ezúttal Bródy János neve is szerepelt, aki viszont szintén sokadszorra, az „Év szövegírója” lett. Most együtt indultak országos turnéra Koncz Zsuzsával, aki évek óta csak akkor indul útnak, ha újabb mondandója támad régi, hűséges közönsége számára. Személyes varázsa, igényes, kiérlelt előadásmódja mindig sokakat vonz, előadásaira, így volt ez most is, amikor az Újhold című nagylemez kapcsán, újra Miskolcra látogatott. Nehéz útviszonyok között érkezett a Vasas Művelődési Központba, ahol már várta őt megszokott öltözője. Épp a tükör előtt állt, mikor köszöntöttem, s gratuláltam az Év énekesnője címhez. De ezúttal nem kérdeztem meg, örül-e a közönség szavazatainak, hiszen tudom, hogy még ma sem vált elbizakodottá népszerűsége miatt, s örül, ha rá szavaznak a hallgatók. Inkább az új nagylemezzel kezdtük beszélgetésünket. — Azt hiszem, egyértelmű az a vélemény, hogy zeneileg némiképp megújulást hozott a legutóbbi lemez, mennyire tekinthető ez folyamatosnak a korábban megjelentekhez képest? — Ez egy leendő sorozat első darabja, amiben igen jól érzem magam, mert bármennyire meglepően hangzik, de most ériszem igazán összhangban a teljesítményt azzal, amit követelményként eddig is magam elé állítottam. A megvalósulás és az elvárásaim közötti összhang mindig nagyon fontos volt számomra. A gondolati tartalom folyamatosnak számít eddigi munkáimban is, de zeneileg ezzel a nagylemezzel már valami mást szerettem volna nyújtani, mert ez a fajta zene sokkal természetesebben idomul énekképességeimhez. Persze a tartalom felől közelítve eddig is igyekeztem legyőzni az éneklésbeli gondokat, de éppen ezért fontos számomra, hogy olyan dalokat énekeljek, melyek méginkább megfelelnek nekem. Közben egy kis elnézést kérve, színpadra igyekszik, hogy kipróbálja a mikrofont, kicsit módosítva a hangtechnikai beállításokon. Mindig nagyon alapos a koncertek előkészítése során is. Már igazán jól szól a ... .csillagok csak hadd járják a táncuk...”, vagy az igencsak mélyértelmű szövegű Előrejelzés című dal. Nekem, amióta az új nagylemez megjelent, sok utángondolást hozott az „__írd meg, ha nem fúj a szél, mit csinál...” című rész a dalból. Bizonyára így lehetett ezzel az est közönsége is, hiszen több hasonló szövegű számnál szinte éreztem a „csendet”, az együttgondolkodást a teremben. A közönség óriási tetszéssel fogadta a műsort, le sem akarta engedni Koncz Zsuzsát és a KFT meg a Fonográf legénységéből verbuvált csapatát, no meg természetesen Bródy Jánost a színpadról. Zsuzsa öltözőjében még elmesélte azt is, hogy tervezi a jövőben egy verses lemez megjelentetését, elsősorban a határon teli magyar költészetből válogatva, így Szilágyi Domokos és Márai Sándor költeményei is helyet kapnának. Sokat dolgozik mostanában, két koncertre is készül az Erkel Színházba, s március 15-én lesz a Kertészeti Egyetem klubjában az a műsor, melyet a televízió is rögzít majd. Áprilisban a tervek szerint Amerikába utazik Bródy Jánossal, ahol az ott élő magyarság minden bizonnyal híresen hallgatja műsorukat, ahogy tettük azt mi is ezen a februári estén a Vasasba**. Vadas Zsuzsa, HÓHANYÓ Már régóta eltökéltem magamban, hogy biz’ én beállok hóhányónak. Miért is ne! Hiszen ahogy elnéztem a tv-hiradóban fess mellényben feszítve hóhányni őket a pesti utcákon, elfogott a sárga irigység. Gondoltam, így én is bízvást megkeresném kenyerem javát, s még se is akadna hozzá bőviben a sószóró kocsiszám. Lestem hát az eget és a hirdetőtáblákat, hátha egyszer városunkban is lesz keletje a magamfajta békés hóhányónak. Ám hiába róttam széltében-hosszában a leninvárosi utcákat, sajna a szerencse elpártolt tőlem. Mert először hó nem volt. Mire nagysokára leesett egy kevés, akkorra állítólag hiánycikk lett a boltokban a lapát. Aztán lett végre lapát, de hiányzott a plakát. Mire végre kinyomták a plakátot, ellopták a lapátot... Eközben jött a melegfront, és elvitte. Ami kevés hó volt. Aztán hál’ istennek megint esett. Ám mire megkerült a lapát, elázott a plakát.. . Honnan is tudhatta szegény hó, hogy plakát nélkül nem megy... A hóhányás sem . .. Totyogok, csoszogok hát továbbra is té(t)lel a havas, latyakos utcákon, és olykor szebb telekről álmodom ... Amikor megtörténik a csoda, és végre-valahára együtt lesz minden, ami kell... A hóhányáshoz... A hó, a lapát, a plakát... Bár félő, hogy akkorra meg a munkakedvem lesz oda... Ami nem csoda Egy s más. ínyesmesterek versenye ínycsiklandó látvány várta az elmúlt héten, pénteken, a TVK ebédlőjébe igyekvőket. Legszívesebben nem is ebédjegyre, hanem a hosszú asztalon látható hidegtálakra váltották volna többen is étvágyukat. Én is közéjük tartoztam, hát még, amikor odaképzeltem a megterített csodálatos asztalokra a finomabbnál finomabb ételekből összeállított ételsorokat is, amit a jó konyhájáról, meg a kitűnő kiszolgálásáról már híressé vált Hotel Olefin dolgozói készítettek. Ezúttal versengve a „Ki minek mestere?” cím elnyeréséért, melyet a TVK gazdasági vezetése a KISZ-bizottsággal és az ifjúsági bizottsággal közösen hirdetett meg szakács, felszolgáló és cukrász szakmában. A franciaasztal mellett stílszerűen sanzonokat hallgathatott a szemlélődő, míg a vadászasztal mellett látcsövekkel, vadászkalappal díszített környezet élénkítette az asztalt. Ízlésesen, nagy gonddal állították össze a diplomataterítékeket is, s igen sok nézőnek nyerte meg tetszését a ravaszul megterített másik vadászasztal. Arra is próbáltunk ügyelni, hogy a virágdíszítés is színvonalas legyen, amit mestervirágkötővel állítottunk össze — mondta még az eredményhirdetés előtt Tógyer Gyula, aki a televízió Leg-Leg-Leg műsorában is szerepelt. — Én már gyakorlaton is a Hoki Olefinben voltam — mesélte Tóth Anikó szakács — jó a kollektíva, szívesen mentem oda dolgozni. Most egy hátszín-tálat készítettem gyümölcskörettel, de már a verseny előtt napokig forgattam a könyveket, míg a különböző ötleteket alkalmazva, egyéni tálat készíthettem. A helyi cukrászüzem termékeivel naponta találkozhatnak a TVK dolgozói, s ezek közül sokat készít Lengyel Gyuláné, a cukrászüzem helyettes vezetője. Ő is részt vett a versenyben, s igazán tetszetős, marcipános, díszdobozra emlékeztető tortákat formált. Már 1969-ben részt vett cukrászversenyen Bukarestben, ahol hazánk színeit hárman képviselve első helyezést értek el. A zsűri sem volt rossz véleménnyel a látottakról, s különösen a felszolgálók volt elégedett, dicsérte munkájával a cukrászokat, s bár a szakácsok munkája is jó benyomást tett rájuk, mégis elsősorban a külcsín javításán kell majd fáradozniuk a jövőben. Kiváló ifjú szakember címet az első és második helyezést elért versenyzők kapta, így a felszolgálók között első lett Pusztai Csaba, második Tógyer Gyula, harmadik Baranyai József. A szakácsok közül Tóth Anikó végzett az első helyen, második Kiss Imréné, harmadik Godó Imre lett. A cukrászok közül munkáját tartotta Lengyel László legjobbnak zsűri, második Tóth László, haramadik Lengyel Lászlóné lett vadasz Egy szép teríték. Fotó: Vass Györgyné Lékkör Kultúrmisszió - vidéken Február tizenharmadikán ismét neves vendégeket látott vendégül a Lékkör. A mintegy húsz érdeklődőből álló hallgatóság a kortárs költészet első kézből való megismerésének, értelmezésének reményében gyűlt össze ezen az estén. Akiktől pedig mindezt remélték, azonkívül, hogy maguk is költők, a megye kulturális folyóiratának, a Napjainknak is vezető munkatársa: Papp Lajos főszerkesztő és Serfőző Simon szerkesztő. — Huszonötödik évfolyama indult a lapnak ebben az évben, immár negyedszázada próbáljuk meg e „provinciában” meggyökereztetni a költészetet. Az indítás óta arra törekszünk, hogy bebizonyítsuk: a fővárostól távol is születhetnek gondolatok. A vidékiségtudatot igyekeztünk elkerülni; „a népben-nemzetben gondolkodni” kötelező egy ilyen kis országban. A lap humán háttér hiánya miatt felvállalta a megye művelődésének minden gondját, baját. Ezek a törekvések a lap formájában is megnyilvánulnak, színesebb, „bulvárosabb” magazinjellegű a tipográfia, sok grafika jellemzi a lapot külsőleg. Mindig igyekeztünk a kibontakozó, a nap alatt helyet követelő törekvéseknek, a fiataloknak teret adni. Közírások, fontos társadalmi kérdések vitája is szerepelt sok számunk hasábjain. Jó példák e közéleti szerkesztésre a lakótelepi életmódról, a panelártalmakról, az értelmiségről és az ifjúság beilleszkedéséről folytatott, olykor sarkított minden vita polarizál), ám mindig nyílt, szenvedélyes hangvételű levelek, vitairatok közreadása. Ha egy társadalom teljes anyagi súlyával, lehetőségeivel, aZBaems problémákat képtelen megoldani, akkor nem szabad a fiatalok egyetlen fegyverét: a lelkesedést, a rossz gyakorlat megváltoztathatóságába vetett hitet kicsavarni a kezükből. Kimerítettük minden anyagi tartalékunkat, ezentúl az emberek tudására kell építeni. Felnőttként kell kezelni őket, más hang, más módszerek szükségeltetnek az új nemzedékek irányításában. Meg kell adni az öntudat, a felelősségérzet jogát az embereknek — mondotta vitaindítóként Papp Lajos főszerkesztő. Mit üzen az olvasónak Genezis című versében? — szegezte a költőnek a kérdést egy pedagógus. Mondjátok meg Máriának, szeretem — ironizált a költő. — Mindig ez a butácska sláger jut eszembe, ha felteszik ezt a kérdést. Egy vershez nem szabad készre kalapált formákkal közelíteni, a prekoncepciók megölik, míg a verselemzés címén ízekre szedett költemény csak ócska roncsa az eredetinek. Az említett vers az etikátlan üres kapcsolatokat jelképezi, a szópótlékok kizárólagos használatával az illúziók elveszztése, a keserűség csendül ki a sote „ízé” sodrából. Ezt követően két klubtag felolvasott néhányat másik vendégünk, Serfőző Simon költeményeiből, melyek ismét élénk vitát váltottak ki. Sokan nem értettek egyet költő pesszimizmusával, mely nyelvünk szegénységedéséről, a kommunikáció visszaszorulásáról sugárzott. ■ buatti A Légkör legközelebbi összejövetelén, február 27-én, este Hocsák Róberttel, a városi tanács elnökhelyettesével, illetve Varga Koritár Lászlóval, lapunk felelős szerkesztőjével találkozhatnak az érdeklődők. Várospolitikai kérdésekről és a Leninvárosi Krónikáról lesz szó a Derkovits Gyula Művelődési Központban, 17 órakor kezdődő találkozón, amelyen bárki részt vehet. Ekkor vetítenek le egy, a város múltjáról szóló videofilmet is. ........— LENINVÁROSI KRÓNIKA 4. ................................— 1936. FEBRUÁR 20.