Váci Polgár, 2016 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2016-10-23 / különszám

ÜNNEPI KÜLÖNSZÁM AZ 1956-OS FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC EMLÉKÉRE <§> PRO URBE DÍJAS KÖZÉLETI LAP 2016.október 23. Mennyi idő kell hozzá? A történészek gyakran használ­ják azt a kifejezést, hogy „történel­mi távlat” szükséges ahhoz, hogy egy eseményt összefüggésében ér­telmezni, értékelni tudjunk. Ter­mészetesen örök vita marad, hogy ehhez a „távlathoz” éppen mennyi időnek kell eltelnie. Ha túl közel vagyunk időben, akkor még az ér­zelmek, az egyéni benyomások határozzák meg az értékelést. Ha már túl messze kerülünk, akkor már elfogynak a szemta­núk, és a következő nemzedék már nem „érdekelt” és ködbe vész a jelenkori események fényében a múlt. A 60 év talán még éppen elég mindkét irányból. Még sokan élünk, akik már akkor, 1956-ban éltünk. Tetszik a televízió sorozatának címe: „az én 56-om”. A személyes emlékek és a történészek által feltárt tények együtt jelentik az érző-értő emlékezést. Én akkor 13 éves nyolcadikos diák voltam. Zebe­­gényben éltem át a forradalmi napokat. Október 25-én, szerda reggel mentem az iskolába, amikor egy utcabeli néni újságolta, hogy Pesten lövöldözés van. Nekik már volt rádiójuk. Az iskolában már az osztálytársak is láza­san tárgyalták az eseményeket. Délután a falu főterén gyülekeztek az emberek. Végigvonultunk az utcákon és énekeltünk, jelszavakat skandáltunk. A következő középiskolai iskolaévet már itt a város­ban kezdtem. Osztálytársaimtól hallottam, hogy azok­ban a napokban ledöntötték a szovjet emlékoszlopot. Amikor most a régi kinagyított fényképeket látom, ezek a beszélgetések idéződnek fel bennem. Mennyi idő kellett ahhoz, hogy a II. Világháború után az ország népe megelégelje a kommunista diktatúrát? Ma a rendszerváltás után már gyorsan elszaladt a 25 év. Akkor csak 10 év telt el, de fájdalmas 10 év. Gyerekként átéltem 1951-ben a kitelepítést Budapestről, a beszol­gáltatásokat a nagymama „gazdaságában”. Akár volt ba­romfi az udvarban, akár nem, egy-két tyúkot, tojást be kellett „szolgáltatni”. Recskről és a börtönökről akkor még nem mertek beszélni. Csak jóval később tudtam meg, hogy hány papunk volt letartóztatva, börtönben Kistarcsán, Márianosztrán, és itt, Vácott, Pétery püspök úr internálva, Hejcén. A 10 év annyi keserűséget, meg­aláztatást, fájdalmat jelentett, hogy 1956-ban csak egy felkiáltás kellett, hogy „elég!” Népünk egészséges ösz­töne diktálta, hogy mit kell tennünk. Az idei megemlékezésünk, a 60 év távolából, az utá­nunk következő nemzedéknek is adjon tartást, büszkesé­get, erőt! Jó lenne ma is olyan tisztán, őszintén, Isten előt­ti felelősséggel kiállni a közös ügyeinkért, hazánk, váro­sunk jövőjéért. Hát ezért fohászkodom kései tanúként. Dr. Beer Miklós Kötelességünk a méltó tiszteletadás A történelemhamisító múlt rendszerben azt hall­hatták a felnövekvő generációk tagjai, hogy a fővá­roson kívül vidéken alig voltak forradalmi cselek­mények, így Vácott sem történt semmilyen számot­tevő esemény. Ezzel szemben nagyon fontos dolgok történtek azokban a történelmi napokban, hetekben váro­sunkban is, de mind a mai napig nem sikerült telje­sen feltárni a történéseket. Tehát bőven van még adóssága az utókornak ennek kapcsán, fontos foly­tatni a dokumentumgyűjtést, meghallgatni a szem­tanúk, résztvevők visszaemlékezéseit. Jómagam is rendelkezem ilyen hanganyaggal, hiszen évekkel ezelőtt hosszasan beszélgettem Vincze Fe­renc '56-os katonatiszttel, aki nagyon sok ismeretlen részletet elmondott - biztos vagyok benne, hogy másoktól ugyancsak rengeteg információt tudhatnánk meg. A főváros közelsége determinálta, hogy október 23-a után nagyon ha­mar elértek ide a forradalom hullámai, és igen gyorsan követték egymást az események. Meg kell említeni többek között a két szovjet emlékmű, a Konstantin téri „kályha” és a főtéri „szivar" ledöntését, a vörös csillag leverését a vá­rosháza homlokzatáról, a szovjet szerzők kommunista propaganda műve­iből rakott máglya meggyújtását a főutcán, a börtön kapuinak megnyitá­sát, Kristóf Béla korábbi polgármester újbóli szerepvállalását, az elűzött Pétery József püspök időleges visszatérését, a szétvert téesz helyreállítá­sát célzó visszatagosító bizottság megalakítását, a legtovább sugárzó el­lenálló adó, a Csokonai Rádió működését, és arról sem szabad megfeled­kezni, hogy Vácott is volt fegyverhasználat. Ugyanakkor fontos leszö­gezni, hogy városunkban nem történtek különösebb atrocitások, és október végére megtörtént a konszolidáció. Azokban az egész világ figyelmét hazánkra irányító forrongó, a sza­badság reményét megcsillantó napokban hihetetlen magyar egység te­remtődött, jó lenne ezt újra megélni. A nyáron megnyílt, egy éven át látható Vác '56 című szabadtéri fotó és dokumentum kiállítással is megemlékezünk a hatvan évvel ezelőtti napok hőseiről, a fotókat Andor Gyula, Kocsis Iván és Pitz Pál készítette. Az idén a nemzeti ünnep előestéjén gazdag irodalmi műsor vezeti be a megemlékezést. Az október 23-ai városi programsorozatnak hagyomá­nyosan fontos része a fegyház és börtön előtt álló emlékmű megkoszorú­zása, a mécsesgyújtás Pap Béla református lelkész, dr. Kristóf Béla pol­gármester, a huszonkét évesen, katonaként hősi halált halt Kovács Ottó, az ártatlanul több évre bebörtönzött Komáromi Kornélia posztumusz díszpolgár, a koholt vádakkal kivégzett Brusznyai Árpád történész és a száműzött Pétery József püspök tiszteletére elhelyezett emléktábláknál, közben mindenkit hívunk és várunk a történelmi előadással és zenei mű­sorral teljes kegyeleti ünnepségre. Kiemelem még, hogy szándékaink szerint az idén a jubileumi proto­koll része lesz az I. világháború helyi hőseinek, áldozatainak szentelt, fel­újított emléktábla újraavatása. Hajtsunk fejet a magyar szabadságért, az ország függetlenségéért bár­mely korban áldozatot vállalók előtt, kötelességünk az emlékezés, a mél­tó tiszteletadás. Fördős Attila

Next