A Hét, 1892. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1892-01-03 / 1. szám
T mennek nem csak öreg édesanyját, hanem egész atyafiságát igen jól ismerte. A másik úgy variálta ezt a kérdést, hogy ha ama hajdúk között, akik bajuszomat ápolták, netán egy Sárréti Kovács Vincze nevezetű is találkozott volna, legyek szíves postafordultával tudatni a nevezettnek úgy illetőségi mint jelenlegi tartózkodási helyét, továbbá haladék nélkül elküldeni Kovács Vinczének a szolgálati, községi és szegénységi bizonyítványait, mert tőle (a levélírótól) egy Ösztövér Julianna nevű hajadon szolgálatának felmondása nélkül eltávozott s minden arra mutat, hogy az említett Kovács Vinczéhez menekült, akinek kézrekerítése, esetleg elfogatása által a levélíró ismét hozzájutni remél Juliannájához, s a Juliannával egyetemben eltűnt ezüst czukor-tartóhoz. Egy harmadik végül, ismert emberszeretetemre apellálva, felszólított, hogy amennyiben a bajuszom körül szolgálatban volt hajdúknak akár törvényes, akár törvénytelen fi- vagy leányivadékaik maradtak volna, ezeknek pontos név- és lakásjegyzékét nyolc nap leforgása alatt hozzá elküldeni annyival inkább kötelességemnek ismerjem, mert ő hajlandó az illetőket a jó hírű Első Magyar Általános Hajdú- és Hajducska-képző Intézetbe részben díjtalanul, részben féldíjért befogadni, s így ha a rokonszenves hajdú-ivadékok sorsáról gondoskodás nem történik, ez csak lelkiismeretemet terhelendő. Önök beláthatják, hogy ha a többi levélíróval húsz-harmincz sorban végezhettem is, ennek a nemesszívü emberbarátnak nyolcz oldalas köszönő levelet kellett írnom. «Bevezettem önöket korrespondencziám legintimebb titkaiba. Ezek után talán nem kell hosszabban részleteznem, hogy én, aki zúgolódás nélkül végzem el robotomat, mért gondolok hálával és kegyelettel ilyenkor, új esztendő reggelén, mindazokra a kegyes lelkekre, akik az esztendő folyamán nekem nem írtak leveleket ?! Kérdem, nem a legnagyobb önfeláldozás, nem a legnagyobb önzéstelenség-e, válaszokat írni ilyen kérdésekre, ha az embernek úgy van berendezve az élete, mint ahogy az enyém s mint ahogy a legtöbb fővárosi emberé ?! Mert tudom, hogy a hozzám hasonlók éppen úgy élnek, mint én, s íme az én Franklin Benjámin-tabellám : Alvás ....................................................... 5 tia óra Étkezés, tisztálkodás, szórakozások, komfortáblizás egyik műhelyből a másikba, családi élet ........................................................... 5 » Különféle boszúságok, alkalmatlanságok 1/2 » Munka (munka nagy ш-mel) és mmmunka (munka három ш-mel) ................................... 13 » Összesen 24 óra pedig mindnyájan kénytelenek vagyunk így élni, mert másként a nagy versenyben, hamarosan felkopnék az állunk. Hát nem csoda-e, hogy ilyen életmód mellett, még mindig vannak névtelen hősök, akik a fővárosban élnek s mindazáltal koronkint írnak olyan leveleket is, melyek nem kezdődnek igy: »F. hó 5-ről kelt becsesére válaszolólag__«?! •XUgyanakkor, mikor meggyujtom két gyertyámat a nyugalomba vonult levélírók ünneplésére, elégetek egy czigaretta nagyságú viasz-gyertyácskát azoknak az ismeretlen jeleseknek a tiszteletére is, akik feltalálták, hogy az ember tulajdonkép nem lakás-czimek írására született, s hogy immár mindenki fel van szabadítva az újesztendei gratulácziók robotjától, föltéve, hogy leteszi a maga okulusait a szegények részére. Mert nagy lelki örvendezéssel veszem észre, hogy az újesztendei gratulálás terhes szokása végképen kiment a divatból. Az egész ősi szokás oda zsugorodott össze, hogy a szabadelvű kör elnöke meleg szavakkal köszönti fel újesztendő reggelén a kormány ez idő szerinti fejét, jeléül, hogy amiképpen Szent Pál szerint minden hatalom Istentől vagyon, azonképen nálunk, minden hatalom, bőség és egyéb földi jó — a kormánytól ered. Régente nem így volt ez. Régente nemcsak hivatalosan ünnepelték meg az új esztendőt. Abban az időben, mikor az én bajuszomat még két hajdú tartotta, gratulált egymásnak az egész világ. Nagyon jól emlékszem még rá, hogy a mi családunkban, ilyenkor új esztendő táján, három teljes napon át mindenki csak adresszeket irt és bélyegeket ragasztott. Új esztendő napján nyolcz sugárzó arczu levélhordó hozta egyik nyaláb levélkét a másik után s január másodikén az adresszirás meg bélyeg-ragasztás mulatsága újra kezdődött. Mert annak a másik ezer embernek is csak kellett névjegyet küldeni, a kikről előbb elfelejtkeztünk s a kiknek mi hamarább jutottunk eszükbe!__ Hát még a közelebbi ismerősök meggratulálása! Az már egész munka volt. Azoknak négy árkusos levelet kellett irni. Ma már egyszerűen megváltjuk magunkat az újévi üdvözletektől. Azaz hogy tulajdonképpen nem igen váltja meg magát senki, de hát így is jól van. Micsoda penitenczia volna, ha még adresszeket is kellene firkálnunk a tizenhárom órai munkánkon felül! -XJubilálásom közben egyszerre csak elfog a melancholia. Míg tekintetem belemélyed a gyertyáim lángjába hirtelen eszembe jut, hogy ez a sok mindenféle munka a munka nagy ш-mel s a munka három ш-mel, ez a látás-futás, rohanás és hajsza a jobb létért, ez a csak magunkért és csak magunknak való élés, ez a mindenütt jelentkező s egyre növekedő utilitarizmus meg a velejáró roppant elfoglaltság meglehetős rideggé tette ám az életünket ... A régi idők szívélyességében, barátságos semmiségeiben - utilitárius szempontból tekintve is — volt valami jó, amiért ma nem kárpótol bennünket semmi, de semmi . . . És ki tudja, talán nemcsak annyit vesztettünk, amennyit ezek az apró szívélyességek, ezek a barátságos semmiségek értek ?... Ki tudja, mai napság nem azért pusztul-e el több ember, mert amíg bírta a munkát (nagy ш-mel és három ш-mel) csak magának élt, s mikor nem bírja többé,egészen egyedül marad, egészen magára van hagyatva ?1... Hiába, a barátságokat, az embereknek egymás közti szives viszonyát, mindig minden időben apró cadeau-k, tartották fenn; apró cadeau-k, semmiségek, néha névjegyek s úgy hiszem, máris vannak közöttünk, akiknek okuk lehet sajnálni, hogy a névjegyek oly rémségesen kimentek a divatból. Bojtorján: A székely asszonyok nem használtak tükröt, azt tartva, hogy nem jó abban nézegetni az asszony-embernek a saját orczáját, mert, amíg szép, addig csak hivalkodóvá teszi a tükörbe tekintés, ha pedig egyszer elkezdi a szépségét veszteni, akkor meg csak bánatot okoz neki. ч/ 658