A Hét, 1896. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1896-05-17 / 20. szám
326 Eszembe jut, hogy már nem ülök a karzaton, hanem benne vagyok a műhelyben, ahol egyet-mást tapasztalok, ami gondolkodóba ejt. Például, magamról és összes társaimról tudom, hogy a realizmus lehet hamis, elítélni való irodalmi irány, de semmiképpen sem jövedelmező mesterség, mint volt jó Georgius Sirmiensis, aki diákul mondott rosszat királybiborról, papi palástról. Dőzsölésről, duslakodásról a realisták között bizony szó sincsen. Király kegyencze, főurak kedveltje? A magyar irodalomnak két tagja van, akikre a király kegye sugárzott: az egyik néhai Futtaky Gyula, aki nem volt író, a másik Jókai Mór, aki nem realista. A többi? A redakczióban ül és nyírja A király otthon czimü vezérczikket s erősen a fantáziájára szorul, hogy egy estét az udvarnál összekombináljon magának, mert valóságban egyikük sem látott olyast. Dőzsölni, dustálkodni? A legjobb novellistáinkat a képviselőházban találhatja kiki, ahol megélnek a gyorsíró tudományukból. S hej, de sok realista író jegyezhetné az írása végébe, amit Lantos Sebestyén: irta ezeket buvában hideg kamarában, gyakorta fújva a markában, mert nincs pénze a tarsolyában. Ha a nemzeti dicsőséget és a történelmi igazságot a költők koplalása táplálja, akkor soha nemzetibb és soha igazabb kora nem volt a magyar históriának, mint a mostani. Ujjongva mondok ellent a nagy Jókainak. Ősz bárd, ne sirasd az elmúlt dicsőséges időt. A kor a realistáké, de minden egyéb megmaradt az idealistáknak. Alig másfél éve, hogy egész Magyarország meghódolt a Fantázia bűbájos mesterének s lábai elé rakta hódoló adományait. Egy álló esztendeig a Jókai Mór dicsőségét zengtük versben és prózában, tárczában és vezérczikkben. S akkor Jókai Mór eljött hozzánk az Otthonba és velünk vacsoráit. Sok szegény fiú véste a szivébe e ritka estét, melyen Jókaival egy asztalon ülhetett, egyikből ki is tört a lelkesedés. Azt mondta: — Ez volt életemnek nemcsak legszebb estéje, de legjobb vacsorája is. Pedig a teríték csak egy forint és ötven krajczáros volt. Ennyire vitte a realista szó. Az idealista sokkal többre vitte, az idealista ma már bankdirektor. Tessék elgondolni a fejlődést, melyen az idealismus átment: a kezdetén a koplaló Tinódi Sebestyén, a végén előkelő politikus, felügyelőbizottsági tag és részvénytársasági elnök. Újabb ezer esztendő kell hozzá, míg a realista író ennyire viszi. Igaz, nem mind realista, aki éhen hal. A gyönyörű beszéd mintha czélozna arra, akinek halállal vívódó alakja előttem lebeg. Szegény Reviczky Gyula, akit az éhezés vitt a sírba. de elszomorodhatott nagy írónk, mikor ezt a lángoló poétalelket egy roskadó porhüvelyben látta görnyedni a Nemzet szerkesztőségében s hogy fájhatott a szive, mikor még ezt a száraz, sótalan kenyeret is megvonták a poétától s ő nem segíthetett rajta. Tessék elhinni, nem a realista irodalom tehet erről, hanem a realista élet, melynek nem elég a tehetség, hanem életrevalóság is kell neki. Szegény Reviczky nem volt életre való, még Jókai sem segíthetett rajta. De hiszen félreértem Jókait, mikor az irodalom mivoltát kutatva, nem az író lelkébe, hanem a gyomrába nézek. Tény, hogy mennél fejlettebb valamely kultúra, annál telibb a művésze gyomra, de ez csak olyan külső mértéke a czivilizácziónak, mint a szappanfogyasztás. Súlyosabb és igazabb, amit a mai irodalom tartalmáról mond. Azok a czinikus axiómák, miket Jókai Mór együttében összeró s miket a szerkesztő rögtön lefoglalt az axiómás rubrika számára, körülbelül csakugyan kifejezésre jutnak egyik-másik új novellában. — S csakugyan a kloákák, a kráterek világa is érdekes tanulmány, de aki abba néz, még nem látja az igazi életet. Ez probléma, melyen érdemes elgondolkodni. Hová nézzen az ízó, hogy az igazi életet lássa? Csakugyan, olyan sötét-e a mai élet, ahogy a modern irodalmunk mutatja? Csakugyan olyan sötétnek mutatja-e, aminőnek nekünk, akik nem olvasunk mindent, sőt a mindennél jóval kevesebbet, rémlik ? S csakugyan a realizmus ellenállhatatlanul a rut, a ferde, a rész felé vonzódik s nincs érzéke a szép, a nemes, a jó iránt? Mintha valóan úgy volna, íme, Jókai, aki korlátlan diadalra juttatja regényeiben a szépet, a jót, a minap egy modern vígjátékkal lépett a közönség elé. Micsoda világ ez! A vőlegény, a ki czedálja a menyaszszonyát, a menyasszony, a ki sárga bugyogóban bicziklizik, a papa, a ki egy ostoba pénzeszsák, a mama, a ki egy még ostobább nagyralátó. A huszár, aki kukoricza-slusszokat csinál, hát ennyi csúnya dolgot kellett Jókainak egy bogba összefognia, hogy egy modern vígjátékot teremthessen ? Az egyetlen, ami az életből szemébe tűnt, a pénzes zsák karrikatúrája ? Mondom, ha már Jókai, aki a nemes erkölcsöket és a tiszta szépet reklamálja az elanyagosodó költészet számára, sem menekülhet a gyűlöletestől, a visszataszítótól, akkor kell, hogy a realizmus csakugyan azonos legyen a rúttal. Akkor a fantasztikus művek sorába kell utasítanom minden regényt, minden novellát, mely az élet után íródott, de szép és nemes alakok nemes küzdelmét festi. Dehát csakugyan olyan rut-e az a rut s olyan erkölcstelen-e az az erkölcstelenség? Hiszen ezekben a képekben mindez meg van bélyegezve s a sötét kép mögött lappang az író fájdalmas kritikája, morális elfordulása ez árnyas világtól. S csakugyan olyan erkölcsös-e az idealisták költé-*szete ? Hiába kutatok a Jókai és a romantika összes regényei között az olyan után, a melyben ne volna gonosz ember s nem szenvedne nyomása alatt a jó. Hát az a vérengző regény, melyben orgyilkos tőr működik, a gyilkosságnak dicsőítése ? S a modern házasságtörő regények a házasságtörés apostolai? Nem szabad irni lopásról, nem szabad irni hazaárulásról, s nem szabad irni bűnös szerelemről? Hisz ezeket mind a fantázia megálmodta, mielőtt a realizmus megfigyelhette volna! Kérdés ez, nem felelet. Töprenkedem rajta s nem hiszem, hogy feleletet találnék. Jókai Mór bánatos kék szeme nem kutatja a feleletet, a maga számára megtalálta. Bájos és tiszteletreméltó az öreg ember ragaszkodása annak az időnek a szelleméhez, melyben ő fiatal volt. A kik haladnak az idők változásával, tán liberálisabb emberek, de a kik ragaszkodnak az ő korukhoz, azok erős emberek. Jókai liberális is, erős is. Mindenben haladt a korral, de a költészetet szereti olyannak, amilyen azelőtt volt. Ugyancsak e héten mondott ő egy másik beszédet is, az egyetemen: «Erős várunk nekünk a tudomány.« Kissé istentelenül modern ez a czím, ha az eredetijét tekintem, de dicsőítése a mai magyar kultúrának, jókedvű lenézése az előzőnek. A borbélyból lett Scheuthauer s a fogadatlan prókátorból Eötvös Károly. Hát a tudománynál elismeri még a változásban a haladást, a költészetben a változás csak hanyatlást jelent. »Az idők szelleme nem áll meg az országok határain. Ha elmaradunk tőle, lábai alá tipor, ha követjük, haladunk.« Gyönyörű mondás, de úgy látszik, a költészetre nem áll. Mindenütt Európában uralkodik a realizmus, amely különben mindig uralkodott, hiszen még a Dante pokla is a realista gondolkodás alkotása , hogy a mi országunk határain nem állt meg: hanyatlásunk. Csakugyan, Petőfink, Vörösmartynk nincsen. A szárnyaló pátosz, az égő hazaszeretet nem harsog felénk titánok verseiből. Ez kár. A költészet többé nem vezére,