A Hét, 1903. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1903-08-23 / 34. szám

553 nagyobb és legcsodálatosabb hősi cselekedetünkről, mert ez az, amire nincs példa másutt, ez az, amiben egyéniek vagyunk, ez az, amivel helyet váltottunk magunknak a világban. De amilyenséges ez a nagyváros, valami hija mégis van; van valami, amiben a kis német meg olasz városok, sőt talán még Grácz, Klagenfurt és Linz is fölülmúlják: e hirtelen fejlődött városnak szemete van, de patinája nincs. Hiányzik belőle a történelem, főképp a balparti oldalból. Ez az igazi különbség Pest és Buda között; afféle, mint Szentpétervár és Moszkva között vagy talán még messzebb menő. Szabatosan elmondani nem lehet, de egy stichwort az elevenét kerülgeti: Pestből hiányzik az arisztokráczia, nem magából a városból, hiszen itt a nemzeti kaszinó s a múzeumi negyed, de Pest fejlődéséből. Úgy kell ezt érteni, mint ahogy az utas, mikor bejárta Skandináviát, útja utószéül a svéd s a dán levegőből valami jólesőt, művészit, elegánsat őriz meg, Norvégiáról pedig valami kényelmetlent, valami ridegséget s számot vetvén érzéseivel, arra a meglepő következésre jut, hogy ez érzései alighanem párhuzamosak a történeti valósággal, hogy Svédországnak s Dániának volt arisztokrácziája s udvari élete, Norvégiának pedig nem volt. Ez, tudom, nem demokrata felfogás, de magam utálom is azt a fajta demokrácziát, mely mivel ma az egyház s a kiváltságos rendek élete ellen kell törnie, mintegy visszaható erővel akarja ezeket megölni s a múltból is ki akarja őket irtani. Katholiczizmus és arisztokráczia nélkül hiányoznék Európából a művészet s az előkelőség; ez valóság, amit lehet sajnálni; lehet fölöslegesnek s nem szükségszerűnek ítélni, de eltagadni nem lehet. Viskóitól hegyeinek ormáig Budán megérzik, hogy urak, főpapok és királyok szitták a levegőjét, s az ő hamvuk rezeg a levegőjében; hogy az elnyomók is, kik itt a magyar nyakára tették a lábukat, akár a hóditó török, akár a »felszabadító« német, mind nagy pasák, nagy generalissimusok, mind veszedelmesen vérbeli uraságok valának, kik a sok vérből és verejtékből, mit zsarnokságuk kisajtolt, a világ legfinomabb s legdrágább illatszerét tudták kipárolni: az előkelőséget. A Mátyás király vadaskertjén át sétálsz le a Hüvösvölgybe s az Erzsébet királyné emlékével találkozol a Jánoshegyen; a Svábegyen Lotharingiai Károlyra gondolsz s a Zugligetben a Rákóczy mágnásaira. Ha Pestről átmegy az ember Budára, mintha jó és bő, de zsiros és sörös ebéd után egy igazi havannára gyújtana. S van még egy varázsa Budának, amit hogy világossá tegyek, még messzebb kell neki kerülnöm. A budai hegyek jó levegő, árnyas erdők, festői pontok és kényelmes meggondozott utak dolgában vetekednek a budapesti ember ismert kedves sétahelyeivel Abbázián kezdve Marienbadig. Bájos völgyek, mosolygó hegyhátak; ezer változata és oldala ugyanannak az istentől megáldott egy kis földdarabnak, s mind e részét és oldalát, mondom, szibarita kényelemmel kötik össze egymással a villamos vasúton kezdve az út- és távolságmutató táblákig a sétáló turistaság minden segítséget. Az embernek fáj a szive, ha napok hosszat tündérien váltakozó panorámák közepett a meghatóságig gondozott, kavicsozott, korláttal védett és felsöpört utakon bolyongva néhány, Budakeszire tartó sváb emberen kívül élő emberrel nem találkozik. Megható — ez a szó lebeg a nyelvemen, valahányszor a budai hegyekről beszélek. Mentül kevesebben ismerik szépségeit s élnek áldásaival, annál meghatóbb ez a fejedelmi gondozottság; annál meghatóbb észrevenni, hogy itt ember járt előttünk, aki gyengéd figyelemmel gondolt arra, hogy ember fog utánna jönni. S ez az, amit mondani akarok — nem tudom, mindenki igy érez-e, de engem minden meghat, néha a könyhullatásig megindít, ami emberi munkával függ össze, ami emberi erőfeszítésre emlékeztet, ami kicsiben vagy nagyban képét mutatja a heroizmusnak, melylyel nemünk az ő mezítelen és védetlen szomorú állatiságából jóvá, nemessé és műveltté küzdötte föl magát. A szépséget is úgy szeretem igazán, ha ily emlékeztetés vegyül hozzá; lehet, hogy ez már a kultúra túlfinomultsága, de érzésem s Ítéletem szerint a vad embernél, a vadállatnál s a vadregényes természetnél nemcsak közelebb áll szívemhez, de szemem számára is szebbnek tetszik az ápolt és jól öltözött ember, a szelidített és tenyésztett mén, s az olyan természet, melyen meglátszik az emberi munka. Nemcsak meghatóbbat, de szebbet sem tudok, mint alkonyat világánál végig nézni hegyek hátán és vizek futásán, s mint a Mars ábrázatának csatornavonalain, ameddig a szem ellát, fehér utakon, kövezett partokon, táblázott hegyhátakon mindenütt meglátni, hogy nem látsz egy követ, egy göröngyöt, egy erdőzugot, mely meg ne érezte volna az ember hatalmát s szépsége már emberi művészetet ne lehetne. Millet, Millet, Millet jut eszembe, s eszembe jut, hogy ő már megfestette a gyönyörű hőskölteményt, amit én nem tudok megírni: az embert az ő munkája közepett, a parasztot az ő szántóföldjén. Mi a szép, mi a szín,vonal és levegőbeli szépség ezeken a csudálatos képeken, esti levegőbe vesző rideg krumpliföldön s faczipős parasztemberen, ha nem a himnusz, mit a belőlük kiáramló esti lég a füledbe zsong, keserves fáradtságról s elandalitó pihenésről ? . . . S ne mondjátok, hogy ez természetellenes. Magunk is természet vagyunk s magunkon át nézünk bele a természet műhelyébe. Mint ahogy mink átalakítjuk a föld fölszinét, úgy munkálnak ennek alakításán lények miriádjai; kősziklák az ő csigamaradványaik s a fekete föld megjárta az ő belek csatornáit; tüdőkből s pórusokból száll föl a felhő közé, gyarapítván a folyók vizét s a tenger világalakító hullámzását. Minden él, minden dolgozik, a halál átmenet egy munkából a másikba, s ami szépség a világon van, mind egy-egy munkának emlékoszlopa. Ignotus. Angyalt, ördögöt megismerni könnyű, férfit nehéz, ifjú lányt lehetetlen. Jókai. * Amint két egyenlő orr nincs a világon, úgy nincs két egyforma szerelem. * A jó próza rendesen rossz versekkel kezdődik.