A Hét, 1905. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)
1905-11-19 / 47. szám
765 pályatévesztett exisztencziának a melegedőhelye és vagyoni felvirradása. Aki a maga foglalkozásában hüllőnek — oly rokon ez a szó a hülyével, — bizonyult, az eljön közénk, reptiliák közé. Nebogatovot megmérlegelte a Sárga-tengeren Tógó és könnyűnek találta. Hitványnak és silánynak arra, hogy a gondjára bizott négy vagy öt hajóval bánni tudjon és hogy tudja az értéke szerint becsülni annak a másfél- vagy kétezer embernek az életét, akikért felelős volt. Vagy az életükért, vagy a haláluk nem dicstelen voltáért. Hitványnak, lelkiismeretlennek és munkakerülőnek találtatott. És elcsapatván elmegy kenyeret keresni oda, ahol mindenki gazember, aki nem folytonos résenállással, sem nappalt, sem éjszakát nem ismerő lelkiismeretességgel, hivatalos órához és sablonhoz, blankettához nem kötött munkássággal szolgál rá arra, hogy havonkint legalább kétszáz forintot megkeressen és hogy kiérdemelje magának a Samu nevet. Az anonimitásnak ezt a kollektívumát. Hát hiszen igaz, hogy egy újság sokféle fából van faragva és az is igaz, hogy az »újságíró« többféle, mint a pattanás. Sőt ha tovább megyünk és komolyan gondolkozóba esünk a dolgon, csakhamar azt látjuk, hogy például Magyarországon egészen jól áll az újságírás dolga. Nem is olyan nagy vakmerőség kimondani, hogy Magyarországon ma mindenki újságíró, talán az egy Gárdonyi Géza kivételével. Mert valóban csak Gárdonyi Géza az, aki nem tartozik egy »lap kötelékébe« sem. Mi többiek, az egész haza és az egész nemzet újságírók vagyunk. Újságíró nálunk a publicista, de újságíró a belletrista is. Mert sem essayk kiadásából, sem pedig regénynek, vagy novellának könyvben való lenyomtatásából megélni nem lehet. De újságíró az is, aki nem tollal, hanem ostyával és ollóval dolgozik, faggatván éjszakákon keresztül a külföldi táviratokat, újságíró a kávéházi elménet is, aki kitaposott elmélkedéseket naponta még egyszer szélesebbre tipor, újságíró az a szerencsétlen humorista is, aki a vére verejtékével izzad ki naponta vagy krokit, vagy pedig olyan ötletes pletykákat, amik ma már ebben a pletykátlan világban egyáltalán nincsenek, vagy pedig, ha vannak, nem kötődnek az újságok orrára. Újságíró a kevés ügyü, vagy együgyü, vagy ügyefogyott, avagy ügyetlen ügyvéd is, aki az irodája miatt ráér arra, hogy a napilapok törvényszéki rovatában fújja fel reklámmá a tyúkperét, újságíró a doktor, akinek a tudománya éppen csak arra elég, hogy az u. n. »tudomány-rovat«-ot vezesse és az Innen-Onnanok közt meg a szerkesztői üzenetekben adjon hajmeresztő tanácsokat a hajhullás ellen, kezdvén igért így: »Kenje be a hajazatos fejbőrt, stb.« Újságíró a bankfiú is, aki mohó étvágygyal emészti fel azokat a szabadjegyeket, amelyek már igazán az ördögnek sem kellenek, újságíró a magánhivatalnok, mert belekönyörgi a rokonai eljegyzési hírét a lapokba, újságíró az egyetemi polgártárs is, mert behozza a bálokból a jelenvoltak névsorát. Akinek épkézláb a stílusa, az már ex otro újságíró, mert hivatalban, hijján a stílus kuriálisnak nem tudják használni, de akinek teljesen megemészthetetlen a stílusa, az szintén újságíró, mert a szerkesztőségben megteszik neki a szívességet, amit a hivatalban nem : a szerkesztő kijavítja neki a keze írását. És végül újságíró az az ökör is, aki Blaháné nevét ch-val írja. Újságíró, mert ha a megpukkadásig írja is a céhait, a szedő mindig csak szimpla h-val fogja szedni a Blaháné nevét. Szóval újságíró mindenki és mentül tovább haladok elmélkedésem fűzésében, annál jobban látom, hogy tárgyam tévesztette vagyok a Nebogatov leszólása dolgában. Nebogatovnak igaza van, ő is újságíró. A tévedése mindössze csak annyi, hogy ezt a mivoltát nem kellett volna annyi osztentáczióval, olyan eltökélésszerűen bízni rá a nagy harangra. Mert vagy egészen természetes, hogy újságíró és akkor még a kutya is megugatja, vagy pedig teljesen természetellenes elhatározás tőle, hogy újságíróvá lesz és akkor sohasem lesz belőle — Samu. Mert a fentebb, sokszoros rubrikában agyontisztelt újságírókon túl azután itt vagyunk mi is, a szegény kis Samu-gyerekek, akiket az ördögön kívül csak az ellenkartell ismer és Somának csúfol. Akiket nem a névkorportálás, nem a közgazdasági haszon, nem a szabadjegy élvezése, nem a havi kétszáz forintos éhenhalás és nem a kollektív névtelenség dicsősége visz rá az újságírásra. Hanem valami lombrosoi módon perversus, epileptikus éhezése a szenzáczió friss sütetének, valami ellenállhatatlan »Lust zum Fabulieren«, szakadatlan idegrezgés, vágya a tanulásnak és a megtudásunk azonnal való továbbadásának — aminél nagyobb gyönyörűség nincs, — és főképen és mindent agyonnyomóan imádása annak az isteni képű fekete ördögnek, aminek éjszaka a neve. Annak a villámmal, gázzal kendőzött képű, auerharisnyában járó bestiának, akibe beleszeretve elfeledjük mindnyájan a mindnyájunk törvényes hitvesét, a nyugodt, becsületes, de szürke és nyárspolgári nappalt. ... Nem tudom, hogy melyik irányban akar nekilódulni Nebogatov ennek az újságírásnak. Nem tudom, hogy a nagy kaleidoszkóp melyik üvegcserepébe akar belebotlani. De azt tudom, hogy ha igazán és becsületesen bebotlik a mi szivárványos üvegcserepeink közé, akkor megvérzi a lábát. És szerencséről beszélhet, ha csak a lábát. Sötét, szomorú, elgyötört és beteg sereg jár egy szomorú kálváriát, amelynek első stácziója a borgisz, második a garmond, feszületé pedig, az önkéntes feláldozottsága dicsősége a cziczero. Ebből a csoportból világosság, jókedv, rugalmasság és egészség árad ki, hogy megváltsa a rabvilágot. Ez a csapat a Samuk serege. A folytonosan diadalmaskodó agyonvertek serege. A Gáspár apó rongyosai, akik mindig elsők ott, ahol győzni kell. Ezek közé akar jönni Nebogatov ? A csuzimai ? Samunak ? Paganel.