A Hét, 1905. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)

1905-11-19 / 47. szám

765 pályatévesztett exisztencziának a melegedőhelye és vagyoni felvirradása. Aki a maga foglalkozásában hüllőnek — oly rokon ez a szó a hülyével, — bizo­nyult, az eljön közénk, reptiliák közé. Nebogatovot megmérlegelte a Sárga-tengeren Tógó és könnyűnek találta. Hitványnak és silánynak arra, hogy a gondjára bizott négy vagy öt hajóval bánni tudjon és hogy tudja az értéke szerint becsülni annak a másfél- vagy kétezer embernek az életét, akikért felelős volt. Vagy az életükért, vagy a halá­luk nem dicstelen voltáért. Hitványnak, lelkiismeret­lennek és munkakerülőnek találtatott. És elcsapatván elmegy kenyeret keresni oda, ahol mindenki gazember, aki nem folytonos résenállással, sem nappalt, sem éjszakát nem ismerő lelkiismeretességgel, hivatalos órához és sablonhoz, blankettához nem kötött mun­kássággal szolgál rá arra, hogy havonkint legalább kétszáz forintot megkeressen és hogy kiérdemelje magá­nak a­­ Samu nevet. Az anonimitásnak ezt a kol­­lektívumát. Hát hiszen igaz, hogy egy újság sokféle fából van faragva és az is igaz, hogy az »újságíró« többféle, mint a pattanás. Sőt ha tovább megyünk és komo­lyan gondolkozóba esünk a dolgon, csakhamar azt lát­juk, hogy például Magyarországon egészen jól áll az újságírás dolga. Nem is olyan nagy vakmerőség kimon­dani, hogy Magyarországon ma mindenki újságíró, talán az egy Gárdonyi Géza kivételével. Mert valóban csak Gárdonyi Géza az, aki nem tartozik egy »lap kötelékébe« sem. Mi többiek, az egész haza és az egész nemzet újságírók vagyunk. Újságíró nálunk a public­ista, de újságíró a bel­­letrista is. Mert sem essayk kiadásából, sem pedig regénynek, vagy novellának könyvben való lenyomta­­tásából megélni nem lehet. De újságíró az is, aki nem tollal, hanem ostyával és ollóval dolgozik, faggatván éjszakákon keresztül a külföldi táviratokat, újságíró a kávéházi elménet is, aki kitaposott elmélkedéseket naponta még egyszer szélesebbre tipor, újságíró az a szerencsétlen humorista is, aki a vére verejtékével izzad ki naponta vagy krokit, vagy pedig olyan ötle­tes pletykákat, amik ma már ebben a pletykátlan világban egyáltalán nincsenek, vagy pedig, ha van­nak, nem kötődnek az újságok orrára. Újságíró a kevés ügyü, vagy egy­ügyü, vagy ügyefogyott, avagy ügyetlen ügyvéd is, aki az irodája miatt ráér arra, hogy a napilapok törvényszéki rovatában fújja fel reklámmá a tyúkperét, újságíró a doktor, akinek a tudománya éppen csak arra elég, hogy az u. n. »tudo­­mány-rovat«-ot vezesse és az Innen-Onnanok közt meg a szerkesztői üzenetekben adjon hajmeresztő tanácso­kat a hajhullás ellen, kezdvén igért így: »Kenje be a hajazatos fejbőrt, stb.« Újságíró a bankfiú is, aki mohó étvágygyal emészti fel azokat a szabadj­egyeket, ame­lyek már igazán az ördögnek sem kellenek, újságíró a magánhivatalnok, mert belekönyörgi a rokonai eljegy­zési hírét a lapokba, újságíró az egyetemi polgártárs is, mert behozza a bálokból a jelenvoltak névsorát. Akinek épkézláb a stílusa, az már ex otro újság­író, mert hivatalban, hijján a stílus kuriálisnak nem tudják használni, de akinek teljesen megemészthetetlen a stílusa, az szintén újságíró, mert a szerkesztőségben megteszik neki a szívességet, amit a hivatalban nem : a szerkesztő kijavítja neki a keze írását. És végül újságíró az az ökör is, aki Blaháné nevét ch-val írja. Újságíró, mert ha a megpukkadásig írja is a céhait, a szedő mindig csak szimpla h-val fogj­a szedni a Blaháné nevét. Szóval újságíró mindenki és mentül tovább hala­dok elmélkedésem fűzésében, annál jobban látom, hogy tárgyam tévesztette vagyok a Nebogatov leszó­­lása dolgában. Nebogatovnak igaza van, ő is újságíró. A tévedése mindössze csak annyi, hogy ezt a mivoltát nem kellett volna annyi osztentáczióval, olyan eltöké­­lésszerűen bízni rá a nagy harangra. Mert vagy egé­szen természetes, hogy újságíró és akkor még a kutya is megugatja, vagy pedig teljesen természetellenes elhatározás tőle, hogy újságíróvá lesz és akkor soha­sem lesz belőle — Samu. Mert a fentebb, sokszoros rubrikában agyontisz­telt újságírókon túl azután itt vagyunk mi is, a sze­gény kis Samu-gyerekek, akiket az ördögön kívül csak az ellenkartell ismer és Somának csúfol. Akiket nem a névkorportálás, nem a közgazdasági haszon, nem a szabadjegy élvezése, nem a havi kétszáz forintos éhen­­halás és nem a kollektív névtelenség dicsősége visz rá az újságírásra. Hanem valami lombrosoi módon per­versus, epileptikus éhezése a szenzáczió friss süteté­nek, valami ellenállhatatlan »Lust zum Fabulieren«, szakadatlan idegrezgés, vágya a tanulásnak és a meg­­tudásunk azonnal való továbbadásának — aminél nagyobb gyönyörűség nincs, — és főképen és mindent agyonnyomóan imádása annak az isteni képű fekete ördögnek, aminek éjszaka a neve. Annak a villámmal, gázzal kendőzött képű, auerharisnyában járó bestiá­nak, akibe beleszeretve elfeledjük mindnyájan a mind­nyájunk törvényes hitvesét, a nyugodt, becsületes, de szürke és nyárspolgári nappalt. ... Nem tudom, hogy melyik irányban akar nekilódulni Nebogatov ennek az újságírásnak. Nem tudom, hogy a nagy kaleidoszkóp melyik üvegcsere­pébe akar belebotlani. De azt tudom, hogy ha igazán és becsületesen bebotlik a mi szivárványos üvegcsere­peink közé, akkor megvérzi a lábát. És szerencséről beszélhet, ha csak a lábát. Sötét, szomorú, elgyötört és beteg sereg jár egy szomorú kálváriát, amelynek első stácziója a bor­gisz, második a garmond, feszületé pedig, az önkéntes fel­­áldozottsága dicsősége a cziczero. Ebből a csoportból világosság, jókedv, rugalmasság és egészség árad ki, hogy megváltsa a rabvilágot. Ez a csapat a Samuk serege. A folytonosan diadalmaskodó agyonvertek serege. A Gáspár apó rongyosai, akik mindig elsők ott, ahol győzni kell. Ezek közé akar jönni Nebogatov ? A csuzimai ? Samunak ? Paganel.

Next