A Hét, 1912. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1912-07-07 / 27. szám
ingatlanuk, s az osztályonkívüliség, amelyben éltek, a váltakozó párthatalmak kész zsoldosaivá tette őket. A harcz megindult és a következő évben 14.698 birtokot árvereztek el, nem nagybirtokot és nem középbirtokot, *2500—3000 korona értékű törpebirtokot, és ugyanabban az évben 807 millió új terhet telekkönyveltek el. A régi függetlenségi kisnemesség érezte, hogy a nagybirtokosság a politikai talajt is kihúzza alóla, frontot csinált . . . a függetlenségi kettészakadt , a koalíczió megbukott. Meg kellett buknia, minden pártalakulatnak meg kell buknia, amelyben egy-egy nemzeti ideál partjai közt gazdasági érdekek óczeánjai vívnak élethalálharczokat. A mi összes szabadságharczaink az osztályharczok tüzében hamvadtak el — csakúgy, mint az az aranyparázs, ami a feudális forradalom, a 905-ös nemesi ellenállás idején a Bocskay-, Bethlen-, Thököly-, Rákóczi-küzdelmek históriai kályhájából hullott a kapitalista termelés Magyarországába. A gazdasági érdek, ha kellett, a faji partikularizmust is maga köré mozgósította, s hajdan az erdélyi fejedelmek a székely, szász és oláh nemesek szövetségét szervezték magyar jobbágyok ellen , s a legsovénebb naczionalizmus motorjait is az osztályérdek kerekei hajtják. Az egységes Németország alapjait a Zollverein, a kereskedő- és iparos polgárság propagandájának nagyszerű eredménye , az egységes vámterület zárta le. A skót felkelések mottója ez volt: se unió, se czefreadó, se sóadó ; a walesi zendülések hátterében a nyomasztó földbérleti rendszer állott. A dán irridentát ma a dán parasztdemokráczia közepére leszögezett német latifundium szítja. S csak most láttuk, a közelmúltban, hogy amikor a balkáni határt elzárták , pár ezer sertés miatt odáig ment a szerb naczionalizmus őrjöngése, hogy emberezreket akart Ausztria-Magyarország készen álló mészárszékére terelni. Nem : a naczionálizmus szíthatja az osztályellentéteket, de soha, soha ki nem egyenlítheti, s végre a fúzió is — a »vár és kunyhó« vérfertőzése — a legrettenetesebb frigy, amit valaha a politika poklában kötöttek. Polóniusz. Vonatosok. Irta: FALU TAMÁS. I. A piros kockákra osztott fekete táblán 30 percz késést jelentett az állomásfőnök. A didergő utasok elfojtott dühtől rágtatott lábakkal tiporták a megfagyott havat, s orrlyukaikon az elkeseredés gőzét fújták az ezüstösen csillogó levegőbe. Hozzá lehettek volna ugyan már szokva az örökös késéshez, mégis minden alkalommal újult erővel tört ki belőlük valami mélyről jövő fájdalom, a meleg ágytól, csendes szobától, megszakított álomtól való elválás véresen tülkölő fájdalma. Milyen jó lett volna azt a harminc perczet otthon átaludni, keresztülálmodni, vagy akár csak a takaró alatt ébren is végigérezni. Belekapaszkodva le-lecsukódó szempillákkal a kötelesség vaskampójába, fel-felriadozni, megborzadozni, s újra felmelegedni. De így van az, a kellemetlenséghez mindig egy félórával előbb kel fel az ember. Még egész sötét volt. A Kaszás-csillag égi szemaforként világított a csillagok útján, s egypár világgal lejebb a kis állomás nyugodtan égő lámpák fényében ragyogott. Hosszú tehervonat jött, s éles fütyülése végighasított a velőn. Fitüüű . . ..hitty ! Hatalmas födött kocsik zörögtek el az állomás előtt, valahol az után hálósipkát tapasztott fejükre a hó. Azután nagy gépek szaladtak el vízhatlan vásznakba burkolva, s rácsos kocsikból bánatos istenhozzádokat bőgtek a szarvaikat kidugó ökrök. Prémes bundákba öltözött váltóőrök szaladtak keresztül a síneken, s lámpáikkal tüzbetüket rajzoltak a reggeli éjszakába. A forgalmi irodából telefoncsengetés hallatszott. — Igen. . . igen. A 814-es. Fel kell oszlatni. Megvárja a 716-ost. Akik már megunták a hótaposást, bementek a váróterembe melegedni. A vaskályha lokomotivnak képzelte magát, úgy zúgott. Egész a nyakáig vörös volt, s gőzfürdővé bevitette az alacsony szobát. Az egyik sarokban diákok tanultak. Álmos, gubbaszkodó fiuk. Első gimnazisták és maturandusok. Az egyik lehunyt szemmel mozgatta száját valamelyik latin vers soraira. A másik szavakat szedett, s apró betűket lopkodott be a könyve sorai közé. A hosszú padon, az asztal mellett, pipázó, szivarozó hivatalnokok ültek, s csendesen meredtek maguk elé. Nem igen akadt szavuk, még ritkábban mosolyuk. Kesernyések voltak, mint a hajnalban kelő ember torka. De lomha nyugalom lógott rajtuk, a gyertya sárga fénye mellett egyszerre léptek a nadrágba s a nemtörődömségbe. A fiatalabbak átsanditgattak az ablak mellé, ahol egypár hivatalba járó asszony s gépkzólány mosolygó ásítással küzködött az álmosság ellen. Valamelyiknek a hajából parfüm is szállongott, s a meg-megszaggatott illathullám mint ébredő tavasz nyújtózott végig a szobán. Az állomásfőnök benézett az ablakon. Kövér arczát mint képráma fogta körül az ablakkeret. Mosolygott. Jó kedve volt mindig, s csupa passzióból kelt fel télen is fél hatkor. Végignézett a hajnali vonat családján, az öreg morezosokon, a kávéillatú asszonyokon, a biflázó diákokon. Sapkája széléhez tette a kezét, s beszalatált. Rendben van. Nem hiányzik senki. Háromszor kondult a jelzőharang, háromszor egymásután. Jeleztek Pestre. Ez már csak tíz perczet jelentett. Az utasok apránként szállingózni kezdtek a várótermekből, s hosszan sorakoztak a zuzmarás Fehér csók. Törékeny, édes kis virágom Hajolj bátran, egész közel. Nem karjaimmal vonlak hozzám. Csak szerető lelkem ölel. A csókom sem az égő vágyak Piros rózsája ajkadon. Fehér arczod, hogy lángra gyűljön Csókomtól, nem is akarom. Csak úgy érintse az az ajkad Mint lepke, ha virágra száll — Érintésétől ne remegjen A gyönge, halvány rózsaszál. Vértesy Gyula.