A Hét, 1917. január-június (28. évfolyam, 1-25. szám)
1917-05-13 / 19. szám
Debreczeni fantázia. Bacchus istennel karonfogva ment Az éjszaka. Bejárták Debreczent. Sarka alatt eltiprott jambusok, Az ajkán pajkos dithirambusok! Fejénél most kis ablakfüggönyét Hajnal pirítja... Rózsás lesz a kék. Kint ostor pattog, tilinkó borong, Megy már a csorda, reszket a kolomp. Ám hű dajkája mindhiába esd, Nyújtózkodik csak és fölkelni rest: Csokonai Vitéz Mihály. Szatmár felől megjött a posta már, Sok vén subás is, ki vásárra jár. A nagyutczán ekhós szekér zörög. Szemközt a firmán a kontyos török Bustar fején zümmögnek a legyek. A mészáros a székben ténfereg. A napsütésben a meszelt falak Kálomista-nyakasan állanak. Kútról jövők kőkorsója csörög. Csak álmodik a párnái között: Csokonai Vitéz Mihály. 299 semmi sem látszott. Sűrű fehér fátyola egészen eltakarta arczát, megvédelmezve azt naptól, portól, széltől, valamint a szolganép, katonák és cselédek kiváncsi tekintetétől. Kis lába, férfimódra, aranyos kengyelben pihent és teste ritmikusan, de hanyagul himbálódzott, mint azé a lovasé, aki nagyon otthon van a nyeregben, de fölötte fáradt. Az úrnő mellett egy hasonlóan palástba burkolt, de kevésbé lefátyolozott, szép fiatal nő : az első komorna lovagolt ; utána a cselédség lovas része, végül újból ötven kemény testőrző vitéz baktatott. A menet letért a dülőútra s nehézkesen kapaszkodott fel a major udvara felé. A vitézek leugráltak lovukról és nyomban évődni kezdtek a jobbágynéppel, amely tátott szájjal és az újság felett repeső boldog örömmel fogadta a katonákat. Kézai Simon összebarátkozott a külföldi vitézekkel és eltűnt velük egy présház alacsony, félköríves kapuja mögött. Ott már jó sör, friss túró és forró zsírban sütött apró hal várta őket. Wernher biró az úrnő elé sietett és hódolattal mutatta neki az utat a paláczium felé. Hang nélkül, néma üdvözlettel fogadta el az úrnő az útbaigazítást és ruganyosan ringó járással sietett a kőház felé. Belépett a nagy terembe s maga után intette Wernhert. Egyedül voltak a nagy teremben. Wernher e pillanatban valami különösen édes érzéki illat áradását érezte, amely az asszony ruhájából, hajából és finom kezeiből olvadt. — Erzsébet ! . . . — kiáltott öntudatlanul és tétován Wernher és szinte a földbe gyökeredzett a lába, mikor a vendég egy hirtelen rántással levonta a fejéről a fátyolt. — Herczegnő . . . hogy kerülsz te ide ? (Folytatása következik.) Kint a diófán bug a vadgalamb, A debreczeni nagy öregharang Torkán kiröppent érczmadársereg Hintázva zeng a nagypiacz felett... ...Hóna alatt könyv, orrán pápaszem, Fejében gondolat töméntelen, Nyomában hű kutyája, a Csali, Lépked tudós professzor Hatvani!... A vén kollégyium órája itt, De ravaszul a fülére feküdt: Csokonai Vitéz Mihály! ...Komáromból megjött már Lilla is, Magas a kontya, arcza, lépte friss. Tavaszi szeplők a szeme alatt És sorra veszi már a sátrakat! Feléje cseng, hogy köztük átevez: „Mézeskalács tessék!... Apró perecz !“ ... ... A vén legátus dörzsöli szemét: Csak álom... álom... Régi, csalfa kép!... Az emlék foszló délibábja száll. S busán felkel s a kapuba kiáll: Csokonai Vitéz Mihály ... Balla Irma: Saison. Adhortatio puerorum. — máj. 11. Fiam, aki most lettél nyolczéves és furcsa komolykék szemekkel belebámulsz a világba és talán nem is csudálkozol azokon az abszurdumokon, amelyek mint a ma históriája gyerekkorod játékait összezavarják, — bocsáss meg nekem, hogy rosszkor csókoltalak életre és indítottalak útnak ezen a vérből és sárból gyúrt glóbuson, amelyet már az írás is, merész, de találó metaforával , a Siralom Völgyének nevez. Fiam, te bágyadt mosolylyal ballagsz az utón, amelyet ismeretlen istenek életpályádul jelöltek ki és talán nem is tudod, hogy minden egészen másképp lehetett volna , ha pubertásod kezdete nem esik bele abba az időbe, amely legvéresebb és legkényesebb lapjait fogja képezni egy majdan megírandó Histoire Universelle-nek. Mert látod, te is úgy morzsolod le napjaidat szépen és szabályosan, mint ahogy gyerekkorodhoz illik, és mégis néha fényes szemedben pillanatnyi árnyék támad és üde arczodon furcsa grimace rajzolódik, és én ilyenkor nagyon szeretnék sírni. Úgy jársz közöttünk, felnőttek közt, mint egy rövidnadrágos bölcs, aki már túl van mindenen, és mindent megért, mert megérte a lehetetlent is, és mikor kibámulsz életed ablakán a kinti Comedia (vagy tragédia?) Humanába, kis lelked dideregve zsugorodik össze, mint májusi fagykor a fák rügyei. Ó, jól tudom, hogy a te nyolcz esztendőd csak maszk, amelyből villogón, koraérett komolysággal kifigyel szemed ; ó, jól tudom, hogy az úgynevezett »rózsás gyermekkor« csak festék