Heti Válasz, 2015. április-június (15. évfolyam, 14-26. szám)
2015-05-28 / 22. szám
48 HetiVálasz, XV. ÉVFOLYAM, 22 | 2015. május 28. V. NAGY VIKTÓRIA | kultura@tetivalasz.hu - Jó ideje visszavonult a nyilvánosságtól, erre a beszélgetésre is nehezen állt rá. Ha valaki leélt egy viszonylag tisztességes életet, akkor a vége felé ügyelnie kell, hogy a jó híre meg is maradjon. Hogy ne kelljen percenként változtatni a véleményét, hanem tartson ki amellett, amit otthonról hozott, és ami kiállta az idő próbáját. Egy ilyen interjúval lehet veszíteni is: például azoknak az embereknek a rokonszenvét, akik az egyik oldalon lévő sajtótermékeket nem kedvelik, miközben én magam azt gondolom, nyitottnak kell lenni. Hogy miért próbálok visszavonultan élni? Mert azt látom, hogy akik ma reflektorfénybe tolakodnak, sokszor nem a kvalitásuk miatt kerülnek oda, hanem egyéb szempontok alapján. Nemrég viszont egy sokaknak ismeretlen oldaláról mutatkozott be: Veszprémben a műgyűjteményéből nyílt kiállítás. - Nem vagyok rejtőzködő gyűjtő, eddig is minden kiállításra kölcsönöztünk képeket, ha kértek, legutóbb például a hódmezővásárhelyi Barcsay-tárlatra. Igaz, mindig azt tartottam szem előtt: ki örülhet irigység nélkül ennek a gyűjteménynek? A család, a barátok, a műértők. De elsősorban nem is képeket gyűjtöttem, hanem művészeket, legtöbbjüket ugyanis személyesen is ismerhettem. Például Max Bilit, az egyik legnagyobb svájci Bauhaus-művészt, aki, amikor egy szobrát átadták Németországban, felhívott, hogy beszámoljon róla. Ez a barátság többet ért, mint két kép, amit a falra akaszthattam. - Ilyen ismerős, barát volt még Vasarely, Nicolas Schöffen.. - Zsenik voltak. Schöffernek még a kézmozdulatára is emlékszem, ahogy magyarázta: fontos, hogy az embernek tágas legyen a horizontja, ne bezárt kockában éljen, hanem tekintsen ki a világra. - Mondta mindezt a ’60-as években, amikor nálunk nem lehetett sokfelé tekintgetni. - Ráadásul az akkori kultúrpolitika sem ismerte őket. Mondjuk Vasarelyről hallottak, de mivel nem szocialista-realista módon festett, nem volt érdekes. Egyszer készítettem vele egy interjút Franciaországban, majd bevittem a Magyar Rádióba, meghallgatták, és azt mondták: úgy tudják leadni, ha meghívnak két szakértőt, akik reagálnak Vasarely mondataira. Tehát a festő önmagában nem volt izgalmas, másrészt viszont így etikátlan lett volna, mert ő nem tudott volna válaszolni. Úgyhogy nem járultam hozzá, hogy leadják. - A gyűjteményt a feleségével alakították. Mi volt az első szerzeményük? - Egy Gadányi Jenő-akvarell. Kis jelentőségű mű, de erre volt pénzünk. Valahol azonban el kellett kezdeni, ahogy be is kell tudni fejezni. A gyűjtés mára abbamaradt, például azért, mert kevesebb lett az elkölthető pénzünk, és a képek ára is elszállt. - A gyerekeit is megfertőzte a gyűjtéssel? - A képzőművészet szeretetével mindenképp, és ők is ismerték a művészeket. A kislányom például ott ült az asztalnál, ahol Barcsay Jenő ebédelt, Czóbel Béla pedig egy pasztellt és egy olajfestményt is készített róla. Villamosmérnökként diplomázott, majd sportriporter lett. Megunta tanult szakmáját? - Pezsgő időszakban tanulhattam a Műegyetemen, olyan fantasztikus professzoroknál, mint Simonyi Károly. Az egyetem után jó helyeken dolgoztam, sőt kikerülhettem volna az ENSZ-be, hogy a Nemzetközi Távközlési Unióban Magyarországot képviseljem, de végül nem én mentem. Viszont a mérnöki tanulmányokkal párhuzamosan végig ott volt a jégkorong is. - Miért pont azt választotta? - Közel laktunk a városligeti műjégpályához, és édesapám már négyévesen kivitt korcsolyázni. Tizenéves voltam, amikor az akkori válogatott egyik játékosa megkérdezte, nem akarok-e hokizni, így indult. A jégkorong összetett, intelligens játék, pillanatok alatt kell dönteni, az iszonyatos erejű lövésekbe szemrebbenés nélkül kell beleállni. De talán a legfontosabb, amire ez a sport megtanított, és ami a mindennapokban is hasznos: ha elesel, próbáld úgy tenni, hogy ne üsd meg magad. - Néhány hete szép sikert ér el a magyar válogatott Krakkóban, így jövőre az A ligában játszhatunk. Pedig nem is vagyunk hokis nemzet, így ez a siker még inkább kedves. A döntő mérkőzésen a hazai csapat ellen játszottunk. Bár a lengyelek kikaptak, a magyaroknak óriási ünneplésben volt részük, a szurkolók is összeölelkeztek. Mutasson még egy sportágat, ahol ez a sportbarátság megvan a pályán és a tribünön is! Lehet, hogy hatvan percig agyba-főbe verik egymást a játékosok a jégen, de a végén mindenki kezet fog mindenkivel. A hokisok összetartó közösség. A 2009-es zürichi világbajnokság idején megkért a Magyar Rádió, hogy közvetítsék. Virányosi Zsolttal EGRI JÁNOS 1936-ban született Budapesten. 1955-től 1971-ig a Vörös Meteor, majd a Budapesti Építők csapatában, az OB I. bajnokságban jégkorongozott. 1972-től 25 éven át vetélkedőket vezetett, köztük a Lehet egy kérdéssel több?, a Játék a betűkkel, a Keresztkérdés, a Kérdezz, felelek és az Elmebajnokság című műsorokat.