Hétvége, 1981 (3. évfolyam, 56-106. szám)
1981-01-08 / 56. szám
újítók, feltalálók Új anyagok A lakás hangszigetelése Soron következő néhány számunkban a Új anyagok rovatban a legújabb hangszigetelő anyagokat mutatjuk majd be. Ezúttal bevezetőként a lakás hangszigetelésének jelentőségéről és általános módszereiről szólunk. Ha a szomszédos lakások egyikében a rádió hangszórója szabályos rezgésbe kezd (zenei hangokat hallat), a hangforrástól a továbbiakban a rezgést már a levegő közvetíti. Pontosan gömb alakban a tér minden irányában. Ha a levegő rezgése elég erős ahhoz, hogy a szomszéd fal anyagának részecskéjét is mozgásba hozza, akkor a válaszfal másik oldalán is megmozdul a levegő. A hang tehát most már a szomszédban is „élvezhető”. A hangok vagy léghangként, vagy testhangként érkeznek hozzánk. A levegő vezette hang, vagyis a léghang ellen másként kell védekeznünk, mint a járáskor, bútortologatáskor, véséskor stb. a falakban és az emeleteken keletkező testhangok ellen. A tömör építőanyagok, a tégla, a beton és a vasbeton jól vezeti a testhangokat. Ha azonban az ilyen anyagú fal sima felületéhez léghang érkezik, ennek jókora része visszaverődik. Az utcai zaj vagy a szomszéd rádiója és beszéd elleni védekezés szempontjából tehát a tömör fal az előnyös. A pórusos, sok levegőt tartalmazó üreges építőanyagok a testhangokat a tömör anyagokhoz képest gyengébben vezetik, terjedésüket fékezik, ellenben a léghangok átfutását alig akadályozzák. A legkedvezőbb tehát az, ha a szomszédunkkal határos fal kettős rétegű. Az egyik pórusos, a másik pedig tömör szerkezetű. Nagyon fontos követelmény, hogy a falakat minden érintkezési vonalon hangszigetelő lemezekkel válasszák el egymástól és a teherhordó falaktól, mert csak így akadályozható meg bennük a testhangok terjedése. A kivitelezéskor rendszerint itt követik el a hibát: a válaszfalakat szervesen beépítik a teherhordó falakba, és egyik falréteget sem választják el az alsó meg a felső födémtől, vagyis a padlótól és a mennyezettől hangszigetelő lemezekkel. Régebben, a hagyományos vastag téglafalú házak építése idején nemiben okozott gondot a léghangszigetelés. A házgyári lakásokban azonban már nem ez a helyzet, és az erős áthallás ellen a válaszfalat csak egy újabb szigetelő réteg építésével javíthatjuk. A legjobb hangelnyelők a lyukacsos szerkezetű anyagok: a vatta, a filc, az ásványgyapot, a farost — és a forgácsnemesek. Minél lazább és minél vastagabb a hangszigetelő réteg, annál biztosabb az eredmény. Például elég jó a 7—20 milliméter vastag farostlemez vagy a 70—120 milliméter vastag gyapotpaplan. A legcélszerűbb persze az, ha a hangos szomszéd burkolja be saját oldaláról a falat, mert a felsorolt anyagok elsősorban a közvetlenül a levegőből érkező hangokat nyelik el, a fal által közvetített hangokat már kevésbé. A felénk néző oldalon tehát a szigetelést csak igen vastag, éppen ezért költséges burkolással javíthatjuk. Próbálkozásunk még ebben az esetben is csak akkor lesz sikeres, ha a mennyezettől és a padlótól jól elválasztjuk azt a lécvázat, amelyre a lyukacsos pórusos anyagot erősítjük. Olyan falak esetében, amelyekben ajtók és ablakok is vannak, az utólagos hangszigetelés kevés eredménnyel kecsegtet. Egyréteges ajtót például hiába próbálnánk kárpitozással javítani, mert az illesztés helyein és a küszöbön a pontatlan csatlakozások miatt „hanghidak" vannak. A megoldás csak a kettős, tömör szörnyrétegű ajtó használata és az illesztés helyének üreges műanyag ütközősávokkal való tömörítése. IHletveqtc__________________Ü5:— A TALÁLMÁNYOK TÖRTÉNETÉBŐL telefon-titkárnő 1910-BEN Manapság a rádiótelefon, a fénytelefon és a tévételefon meg a programozható hívással és memóriával ellátott telefonkészülékek korát éljük. Műholdak és tengeri kábelek segítségével jut el torzításmentesen pillanatok alatt a hang a földgolyó bármely pontjára. Így nehezen képzelhető el, hogy az úgynevezett telefontitkárnő — vagyis az olyan készülék ősét, amely távollétünkben önműködően magnóra veszi az üzenetet, sőt ha kell, vissza is szól a hívó félnek — már hetven évvel ezelőtt megszerkesztették. Nem így viszont az ultrarövid hullámokkal közvetített telefonhangot, sőt akkoriban még úgy tűnt, hogy a kontinensek közötti telefonösszeköttetés csak merész álom. Íme, mit ír a telefonnal kapcsolatos legújabb újdonságokról Charles R. Gibson, a technika nagy kedvelője. 1910- ben Londonban megjelent könyvében. „Itt van például egy olyan távbeszélő, amelyről majdnem azt mondhatjuk, hogy emlékezőtehetsége van. Amenynyiben tulajdonosát valaki távollétében felhívja, a távbeszélő átveszi az üzenetet és elmondja neki, ha visszatért, akármennyi idő eltelt azóta. Nem zavar össze semmit, akkor sem, ha többen is szólnak egymás után, mert egész pontosan az adott sorrendben ismétli a bemondásokat, ha megindítják. Az eszköz neve: telegrafon. A berendezés a következőképpen működik. Képzeljük el, hogy a hallgató lágyvasmagja előtt elhelyezett hártya helyett most egy drótot szerelünk fel, amely alig érintve az említett lágyvasmagot, lassan elvonul előtte. Mi lesz ennek a következménye? Minthogy a drót acélból való, akárhányszor a lágyvas a beszéd lefolyása alatt mágneseződik, annyiszor rántja magához a drótot, és szintén megmágnesezi az érintés helyén. A drót mágnesezése tehát változik az elektromágnes ereje szerint. A drót tehát a mágneses benyomásokat megtartja. A beszéd után lesz tehát olyan drótunk, melynek minden egyes pontja különböző erejű mágnes. Egy ilyen dróttal, ha akarunk, a későbbiek folyamán megszólaltathatjuk a telefont. Elég, ha a lágyvasmag előtt végighúzzuk. Ez most a dróttól kölcsönzött mágnesességgel rántja magához a hártyát, és ez rezegni fog, miközben visszaadja a drót mágneses benyomásaiban raktározott beszédet. A telegrafon most már egészen biztató készülék, és talán még el is fog terjedni.” A szerző a továbbiakban a távolsági telefonkapcsolatok lehetőségét ecseteli. ..Ma ugyan mit ott tartunk, hogy a kibocsátott elektromos hullámok fességét mikrofon útján beszéddel befolyásolva és érzékeny hullámjelző készülékekkel felfogja, s tisztán halljuk a drót nélküli telefonban, akár többször tíz kilométer távolságból is. Ámde valószínű, hogy nehezen fogjuk magunkat rászánni, hogy magánbeszélgetésünket az éterre bízzuk: ki tudja, hány „drót nélküli fül” hallgatná ki. És miért nincs egyelőre semmi reményünk, hogy az óceánon át belátható időn belül telefonbeszélő útján érintkezzünk? A távolság maga nem is a legnagyobb akadály, inkább az a bökkenő, hogy ha kábelt használunk, a növekvő távolsággal minden küzdelem ellenére erősen csökken a dróton küldött jel. Így szinte semmi sem jut a felvevőkészülék számára. A legnagyobb távolság, amelyen mindeddig kábellel lehetségesnek mutatkozott a telefonbeszélés, a Dover és Calais között tengercsatorna fenekére lefektetett kábellel valósult meg.”