Hétvége, 1981 (3. évfolyam, 56-106. szám)

1981-01-08 / 56. szám

újítók, feltalálók Új anyagok A lakás hangszigetelése Soron következő néhány számunkban a Új anyagok rovatban a legújabb hangszigetelő anyagokat mutatjuk majd be. Ezúttal bevezetőként a lakás hangszigetelésének jelentőségéről és általános módszereiről szólunk. Ha a szomszédos lakások egyikében a rádió hangszóró­ja szabályos rezgésbe kezd (zenei hangokat hallat), a hang­forrástól a továbbiakban a rezgést már a levegő közvetíti. Pontosan gömb alakban a tér minden irányában. Ha a le­vegő rezgése elég erős ahhoz, hogy a szomszéd fal anyagá­nak részecskéjét is mozgásba hozza, akkor a válaszfal má­sik oldalán is megmozdul a levegő. A hang tehát most már a szomszédban is „élvezhető”. A hangok vagy léghangként, vagy testhangként érkez­nek hozzánk. A levegő vezette hang, vagyis a léghang ellen másként kell védekeznünk, mint a járáskor, bútortologatás­­kor, véséskor stb. a falakban és az emeleteken keletkező testhangok ellen. A tömör építőanyagok, a tégla, a beton és a vasbeton jól vezeti a testhangokat. Ha azonban az ilyen anyagú fal sima felületéhez léghang érkezik, ennek jókora része visszaverődik. Az utcai zaj vagy a szomszéd rádiója és beszéd elleni védekezés szempontjából tehát a tömör fal az előnyös. A pórusos, sok levegőt tartalmazó üreges építőanyagok a testhangokat a tömör anyagokhoz képest gyengébben ve­zetik, terjedésüket fékezik, ellenben a légh­angok átfutását alig akadályozzák. A legkedvezőbb tehát az, ha a szomszédunkkal határos fal kettős rétegű. Az egyik pórusos, a másik pedig tömör szerkezetű. Nagyon fontos követelmény, hogy a falakat minden érintkezési vonalon hangszigetelő lemezekkel válasszák el egymástól és a teherhordó falaktól, mert csak így akadá­lyozható meg bennük a testhangok terjedése. A kivitelezés­kor rendszerint itt követik el a hibát: a válaszfalakat szer­vesen beépítik a teherhordó falakba, és egyik falréteget sem választják el az alsó meg a felső födémtől, vagyis a padló­tól és a mennyezettől hangszigetelő lemezekkel. Régebben, a hagyományos vastag téglafalú házak építé­se idején nemiben okozott gondot a léghangszigetelés. A házgyári lakásokban azonban már nem ez a helyzet, és az erős áthallás ellen a válaszfalat csak egy újabb szigetelő réteg építésével javíthatjuk. A legjobb hangelnyelők a lyukacsos szerkezetű anya­gok: a vatta, a filc, az ásványgyapot, a farost — és a for­­gácsnemesek. Minél lazább és minél vastagabb a hangszige­telő réteg, annál biztosabb az eredmény. Például elég jó a 7—20 milliméter vastag farostlemez vagy a 70—120 milli­méter vastag gyapotpaplan. A legcélszerűbb persze az, ha a hangos szomszéd burkolja be saját oldaláról a falat, mert a felsorolt anyagok elsősorban a közvetlenül a levegőből ér­kező hangokat nyelik el, a fal által közvetített hangokat már kevésbé. A felénk néző oldalon tehát a szigetelést csak igen vastag, éppen ezért költséges burkolással javíthatjuk. Próbálkozásunk még ebben az esetben is csak akkor lesz sikeres, ha a mennyezettől és a padlótól jól elválasztjuk azt a lécvázat, amelyre a lyukacsos pórusos anyagot erősítjük. Olyan falak esetében, amelyekben ajtók és ablakok is vannak, az utólagos hangszigetelés kevés eredménnyel ke­csegtet. Egyréteges ajtót például hiába próbálnánk kárpito­zással javítani, mert az illesztés helyein és a küszöbön a pontatlan csatlakozások miatt „hanghidak" vannak. A meg­oldás csak a kettős, tömör szörnyrétegű ajtó használata és az illesztés helyének üreges műanyag ütközősávokkal való tömörítése. IHletveqtc__________________Ü5:— A TALÁLMÁNYOK TÖRTÉNETÉBŐL telefon-titkárnő 1910-BEN Manapság a rádiótelefon, a fénytelefon és a tévételefon meg a programozható hívással és memóriával ellátott tele­fonkészülékek korát éljük. Műholdak és tengeri kábelek se­gítségével jut el torzításmentesen pillanatok alatt a hang a földgolyó bármely pontjára. Így nehezen képzelhető el, hogy az úgynevezett telefontitkárnő — vagyis az olyan ké­szülék ősét, amely távollétünkben önműködően magnóra veszi az üzenetet, sőt ha kell, vissza is szól a hívó félnek — már hetven évvel ezelőtt megszerkesztették. Nem így viszont az ultrarövid hullámokkal közvetített telefonhangot, sőt ak­koriban még úgy tűnt, hogy a kontinensek közötti telefon­összeköttetés csak merész álom. Íme, mit ír a telefonnal kapcsolatos legújabb újdonsá­gokról Charles R. Gibson, a technika nagy kedvelője. 1910- ben Londonban megjelent könyvében. „Itt van például egy olyan távbeszélő, amelyről majd­nem azt mondhatjuk, hogy emlékezőtehetsége van. Ameny­­nyiben tulajdonosát valaki távollétében felhívja, a távbe­szélő átveszi az üzenetet és elmondja neki, ha visszatért, akármennyi idő eltelt azóta. Nem zavar össze semmit, akkor sem, ha többen is szólnak egymás után, mert egész ponto­san az adott sorrendben ismétli a bemondásokat, ha megin­dítják. Az eszköz neve: telegrafon. A berendezés a következő­képpen működik. Képzeljük el, hogy a hallgató lágyvas­magja előtt elhelyezett hártya helyett most egy drótot szere­lünk fel, amely alig érintve az említett lágyvasmagot, las­san elvonul előtte. Mi lesz ennek a következménye? Mint­hogy a drót acélból való, akárhányszor a lágyvas a beszéd lefolyása alatt mágneseződik, annyiszor rántja magához a drótot, és szintén megmágnesezi az érintés helyén. A drót mágnesezése tehát változik az elektromágnes ereje szerint. A drót tehát a mágneses benyomásokat megtartja. A beszéd után lesz tehát olyan drótunk, melynek minden egyes pont­ja különböző erejű mágnes. Egy ilyen dróttal, ha akarunk, a későbbiek folyamán megszólaltathatjuk a telefont. Elég, ha a lágyvasmag előtt végighúzzuk. Ez most a dróttól köl­csönzött mágnesességgel rántja magához a hártyát, és ez re­zegni fog, miközben visszaadja a drót mágneses benyomá­saiban raktározott beszédet. A telegrafon most már egészen biztató készülék, és ta­lán még el is fog terjedni.” A szerző a továbbiakban a távolsági telefonkapcsolatok lehetőségét ecseteli. ..Ma ugyan mit ott tartunk, hogy a kibocsátott elektro­mos hullámok fességét mikrofon útján beszéddel befolyá­solva és érzékeny hullámjelző készülékekkel felfogja, s tisz­tán halljuk a drót nélküli telefonban, akár többször tíz ki­lométer távolságból is. Ámde valószínű, hogy nehezen fog­juk magunkat rászánni, hogy magánbeszélgetésünket az éterre bízzuk: ki tudja, hány „drót nélküli fül” hallgatná ki. És miért nincs egyelőre semmi reményünk, hogy az óceánon át belátható időn belül telefonbeszélő útján érint­kezzünk? A távolság maga nem is a legnagyobb akadály, in­kább az a bökkenő, hogy ha kábelt használunk, a növekvő távolsággal minden küzdelem ellenére erősen csökken a dróton küldött jel. Így szinte semmi sem jut a felvevőké­szülék számára. A legnagyobb távolság, amelyen mindeddig kábellel lehetségesnek mutatkozott a telefonbeszélés, a Do­ver és Calais között tengercsatorna fenekére lefektetett ká­bellel valósult meg.”

Next