Népújság, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-06 / 81. szám

NÉPÚJSÁG, 1985. április 6., szombat Procida kikötője Görög utca MŰVÉSZET ÉS IRODALOM sanÊimmmmÊmÊÊÊmiiÊÊi^^m 9. MEGJELENT AZ ÚJ HELYESÍRÁSI SZABÁLYZAT Mi változott helyesírásunkban? A társadalom és a nyelv változásai, fejlődése foly­tán helyesírásunknak is fejlődnie kell. Legutóbb 1954- ben változott a magyar helyesírás, amikor a Magyar Tudományos Akadémia közrebocsátotta a helyesírási szabályzat tizedik kiadását. Megyénk könyvesboltjai­ban egy-két hét óta árusítják A magyar helyesírás szabályai című kézikönyv tizenegyedik kiadását, ame­lyet tízévi munkával készített el az MTA Helyesírási Bizottsága. Régebben a helyesírási sza­bályzatokat a tudósoknak egy aránylag szűk csoportja állította össze. Ma az MTA Helyesírási Bizottságában a helyesírás nyelvész szakem­berein kívül az Akadémia elnöksége és mind a tíz osz­tálya képviselve van, s ezen­kívül különféle intézmények és testületek is: a Művelődé­si Minisztérium, a Magyar Írók Szövetsége, a nyomdá­szok szakszervezete, a Ma­gyar Újságírók Országos Szö­vetsége stb. A könyv fejezeteinek és szótárának tervezetét a múlt években — határainkon in­nen és túl — sokan megis­merhették, róluk sokan vé­leményt nyilváníthattak. „Így lehetett a 11. kiadás —mint az előszóban olvashatjuk — az eddig legszélesebb körű demokratikus közmegegye­zésen nyugvó rendszerezés, a Magyar Tudományos Aka­démiának a társadalom vé­leményét tekintetbe vevő állásfoglalása.” Mi változott a szabályzati részben? Az új szabályozás nem hoz lényeges változásokat he­lyesírásunkban, de elő fog­ja segíteni, hogy jobban át­tekintsük helyesírásunk rend­szerét, és könnyebben meg­találhassuk a választ az írás közben fölmerülő helyesírási kérdéseinkre. Szám szerint kevesebb lett a szabály (az eddigi 438 szabályzati pont helyett csak 299), és vilá­gosabb az elrendezésük, a megfogalmazásuk. A példa­táruk is alaposan fölfris­sült, gazdagodott. Az egyes szabálypontokban több a magyarázat és a hasznos in­formáció, s így a szabály­zati rész — a kötet első har­mada — az eddigi 74 oldal­ról 115 oldalra növekedett. Fontos változás, hogy a dz és a dzs betű, amely eddig hiányzott a magyar gyere­kek ábécéskönyvéből, most ábécénknek teljes jogú tag­jává lépett elő. Ezután a sorvégi szóelválasztáskor mindig egyben kell tartani őket, éppen úgy, mint a többi kétjegyű betűnket (cs, gy, ly, ny, sz, ty, zs). Amint pl. a kocsi szó elválasztása nem lehet kocsi, csak ko­csi, úgy a bodza és a me­nedzser szóé sem lehet bod­za és mened­zser, ha­nem csak bo­dza és mene­dzser. Akinek ez furcsa, gondoljon arra, hogy c han­gunknak a dz. a cs-nek pe­dig a dzs a hangtani (zön­gés) párja, méltó hát, hogy a betűjük is „egyenjogú” be­tűje legyen végre a magyar helyesírásnak. A hagyományos ly betűnk természetesen továbbra is megmaradt. Igaz, hogy a neki megfelelő eredeti hang ma már nem él köznyel­vünkben, de gondoljunk csak arra, milyen primitív lenne az írásunk, ha pl. Vö­rösmarty Szózatának e mon­datát: Ez a föld, melyen annyiszor­­ Apáid vére folyt — a két kérdéses helyen í­­vel írnánk át (mejen, fojt). Bár egyformán hangzik a folyt és a fojt, mind a két szó mást jelent! Hasznos újítás, hogy az eddiginél sokkal több figye­lem fordul a helyesírásban rejlő stilisztikai lehetősé­gekre. Pl. az előző szabály­zat meg sem említette az igekötőkről szólva, hogy föld-, fölül- és fönn- igekö­­tőnk is van. A mostani 131. pontból mindenki világosan láthatja, hogy ezek nem ke­vésbé helyesek, mint e-be­­tűs változataik: a fel-, a fe­lül- és a fenn-. Nyugodtan írhatjuk ö-vel: fölemel, föl­megy, föltekint, fölülemelke­dik, fönnmarad stb. (Ha az igekötő utáni szótagban e van, akkor szebb is az ö-ző változat!) Új fejezet a könyvben „Az egyszerűsítő írásmód” (ilyen az előző kiadásban nem volt), s az eddiginél sokkal jobb, sokkal részletezőbb lett „A különírás és az egy­­beírás”, „A tulajdonnevek írása” és „Az írásjelek” cí­mű fejezet. A tulajdonnevek fejezetében a csillagnevek, a márkanevek, a kitüntetések és a díjak neve, illetőt­eg ezeknek a helyesírása —új­donság. Az intézménynevek és a címek írása eddig is szabályozva volt, de ez most egyszerűbb, s így könnyebb lett. Mi változott a szótári részben? Alaposan felfrissült és gazdagodott a kiadvány szó­tári része, amely a korábbi 177 oldalról 249 oldal terje­delműre bővült. Kitűnő újí­tása a szótári résznek, hogy általában nemcsak azt mu­tatja meg, mit hogyan kell írnunk, hanem többnyire a megfelelő szabályzati pont­ra is utal. Egy példa a sok ezer közül: „megyei tanács, Hajdú-Bihar Megyei Tanács 187.” Már az itteni írásmód­ból is kitűnik, hogy a me­gyei tanácsok nevét köznév­ként kis kezdőbetűkkel ír­juk, tulajdonnévként pedig most már minden tagjukban nagy kezdőbetűkkel. A szám (187.) a megfelellő szabály­zati pontra utal, s ott rész­letesebb információt és to­vábbi példákat is találunk: Vas Megye Tanácsa, illetve: Vas Megyei Tanács. A szótár következetesen alkalmazza a bokrosítás módszerét. Tehát pl. nem veszi fel külön-külön a sok ezerre menő magyar utca­nevet, hanem az u-betűs részben, az utca szó „bok­rában” ad mindegyikükre vonatkozó eligazítást. Ugyan­itt más, fontos információk is meghúzódnak. Az utca szócikkében a következőket találjuk: „utca, utcája, utcái; röv.: u. 282.; utcagyerek 129.; ut­casarok 128. c) főutca / köz­ponti jellegű utca); kereszt­utca 129.; Hársfa utca, Fel­ső Sas utca, Fő utca (utca­nevek) 182.” Azt hiszem, ez a szócikk nagyon világossá teszi, ho­gyan írjuk az utca főnév személyragos alakjait, rö­vidítését és a vele kapcso­latos különféle összetétele­ket, szókapcsolatokat; mit írunk egybe, mit írunk kü­lön, mit kis és mit nagy kez­dőbetűvel. Kitűnik a híd szócikké­ből (de a szabályzati rész­ből is), hogy a hidak nevét ezután általában ugyanúgy írjuk, mint az utcák, utak nevét, vagyis nem kötőjel­lel, hanem külön: Petőfi híd, Szabadság híd. Kötő­jel csak akkor kell, ha a híd tulajdonképpen névte­len, és csak azt akarjuk megjelölni, hogy minek a hídja : Duna-híd, Maros­híd. Éls egy harmadik mó­don, szorosan egybeírjuk a budapesti Lánchíd nevét, mert ebben az esetben a híd típusát jelölő szóból lett tulajdonnév. Ez a háromfé­leség jól érzékelteti, hogy új szabálykönyvünknek mennyire dialektikus a szemléletmódja. Az írásmó­dunk nem lehet „dogmati­kus”, „szemellenzős”, ha­nem mindig függ annak az értelmétől, amiről írunk.­ Annak is örülhetünk, hogy a Tárgymutató most már nem bújik meg a Szabály­zat és a Szótár között, ha­nem e kettő után, a könyv végén kapott helyet, ahol — közvetlenül a tartalom­jegyzék előtt — igen kön­­­nyű lesz a használata. Aki pl. gyorsan meg akarja ke­resni a hidakra vonatkozó helyesírási szabályt, lapoz­za fel a Tárgymutatót, s az eligazítja: „hidak neve 182". Ennek segítségével pillana­tok alatt megtaláljuk a 182. szabálypontot. A megváltozott helyesírá­­sú szavakról és szókapcso­latokról összesítő jegyzéket közöl a Magyar Nyelvőr cí­mű folyóirat legközelebbi száma. Most csak néhány példát említek a szótári változásokról. Ezután * kis kezdőbetűkkel írjuk min­den történelmi esemény, te­hát a nagy októberi szocia­lista forradalom és a nagy honvédő háború nevét is Egybeírjuk : intézőbizottság, szerkesztőbizottság. Hosszú magán­hangzás lett a hívő és zsűri szó. Különbséget te­szünk a Bük község és a Bükk-hegység nevének írá­sában akkor is, ha­­ vei rag járul hozzájuk: Bükkel, de a Bükk-kel. (Hasonlókép­pen írjuk az ilyeneket is : Bonn-nal, Bonn-nal, Tallinn - nal, Tallinn-nak.) A magyar helyesírás sza­bályon című könyv tizen­egyedik kiadása egyelőre 113 ezer példányban jelent meg. A majdnem 400 olda­las kötet ára fűzve 23, köt­ve 36 forint. Dr. Pásztor Emil I merő vér volt, kezét arcá­ra szorítva görnyedten lé­pegetett, ketten is támogat­ták. A konyhában fektették le az öreg díványra, s néhány perc múlva megpillantottam falunk öreg orvosát. Rémül­ten toporgott két szovjet katona között, nem tudta, mit akarhatnak vele, úgy kellett az ajtón beráncigál­­ni. De amikor meglátta a sebesültet, és megértette, miről van szó, gyorsan munkához látott. Kitisztítot­ta, leragasztotta a sebet, s a sebesültet a tisztaszobában ágyba dugták. Akkorra nagyanyám is megenyhült. Elegünk volt már nekünk a németekből, alig vártuk, hogy kitakarod­janak. S ha a szovjet őrmes­­mester történetesen nem a kerítésen át ugrat be hoz­zánk, nagyanyám egy zok­szót sem ejtett volna, így is szent lett a béke. A sebe­sült ember egyébként is gondoskodásra szorul, táp­lálékra van szüksége, hogy hamar lábra állhasson. Nagymama finom krumpli­­levest főzött zöldséggel, sok szalonnával, és nem moz­dult el az őrmester mellől, amíg az a tele tányért­­ ki nem kanalazta. A fiatalember már másnap talpon volt. Közöttünk ült a konyhában, s a gyűrött noteszben őrzött két fény­képet magyarázta. Az egyi­ken nyilván a papát-mamát láttuk, a másik fiatal lányt ábrázolt, s mivel nem értet­tük egymást nyelvét, csak gondoltuk, hogy a menyas­­­szonya lehet. Szerencsénkre megérkezett az előző napi tolmács, s megtudtuk tőle, hogy vendégünknek Kamo Abasidze a tisztességes ne­ve, a messzi Grúziából ve­tődött hozzánk. Grúzia ne­vét hamar megtanulta nagy­anyám, de a katonáét se­hogy sem tudta megjegyez­ni. A grúz­ őrmester­t csak így emlegette, és így maradt a falu emlékezeté­ben is. Aznap vidám esténk volt. Nem tudom, maradt-e ah­hoz hasonló emlékem gye­rekkoromból. Előkerült egy szőke, jó húsban levő orosz katona, aki harmonikával állított be hozzánk, mögötte a tolmács, két fekete ke­nyérrel és két katonakon­­zervvel megpakolva. Nagy­anyám hagymával és sza­lonnával egészítette ki a vacsorát, s mindjárt vidám muzsika vette fel a házat. A zenére a szomszédbeli lá­nyok, fiúk is odasomfordál­­tak, nagymama hiába mor­gott valamit a háborúról, a vidámság mind hangosabb lett, öreganyám mérge is ha­mar elpárolgott. Tettetett haraggal kérdezte meg Ka­­mótól: „Így élünk mostan­­tantól? Muzsikaszóval? A grúz őrmester komolyra vált arccal intett nemet. Még tart a háború, mond­ta, cseppet sem vidáman. Szavaitól a mi kedvünk is csillapult, már csak arra tudtunk gondolni, hogy a katonák és a falu népe egész nap lövészárkot ásott, s amint a hozzáértő öregeb­bek elmondták, két sorban állnak az ágyúk, torkolat­tal nyugat felé. Minden perc­ben jöhet az ellentámadás. Nem is kellett várni, csak hajnalig. Még meg sem virradt, amikor elkezdődött a zenebona. Én az udvar­ból csak annyit láttam, hogy Kamp egy másik társával géppuskát cipel a várdom­bon álló templom felé, s még körül sem nézhettem, már kerepelt is a géppuska a váromladék mögül. Mint rossz­­ álomra emlékszem, hogy a lármázó, izgága né­metek hogyan özönlötték el a falut, berontva a há­zakba, nincsenek-e ott meg­búvó szovjet katonák. Alig­hogy a zaj lecsendesült, a szomszédasszony jött lélek­szakadva a rossz hírrel, hogy a németek felkúsztak a templomtoronyba, és agyon­lőtték az onnan lövöldöző őrmesterünket. Nagymama szigorú arca kőszoborrá keményedett, kendőt terített a vállára, és fütyülve a zűrzavarra, a a paplak felé indult. Ta­lán fél óra múltán titokzatos arccal, de megenyhülve ér­kezett haza. Kérdeztem, hogy a kendőjét hol hagyta el?­­ Egyetlen szóval sem vála­szolt. Egész nap a szavát sem hallottuk, este pedig — ilyen még nem volt — egy fazék levest tett a füles ko­sárba, és rám bízta, hogy vigyem el a plébános úrnak. A templomnál csak a ha­­rangozót találtam, ő vette el a levest, s arra kért, mondjam meg nagyanyám­nak, hogy takarodnak már a németek. Aznap éjjel alig aludtunk valamit. Korán reggel arra riadok, hogy kopogtatnak az ajtón. S ki lép be rajta? A grúz őrmester sértetlenül, a két szeme valósággal ka­cag, vállán a nagyanyám kendője. Felkapja nagyanyá­mat, összecsókolja, és fo­rogni kezd vele a konyha közepén. Az történt, hogy német­gyűlölő plébánosunk felüzent a toronyba a harangozóval, hogy jönnek a fasiszták. A grúz őrmester nem értette pontosan, mit akarnak ve­le, de más választása nem volt, követte az idős papot, aki elrejtette a templom alatti kazamatában. Másnap elárasztották a falut a szovjet katonák. Nagy ember lett az én nagyanyámból, de még be­lőlem is. Egy ezredes jött el hozzánk, hogy a kezünket megszorítsa. Este pedig, kis gyűlés, és szerény vacsora volt az iskolában. Magam is ott ültem az ezredes mellett, plébánosunk, a ha­rangozó és nagyanyám tár­saságában. Az ezredes be­szédet mondott, de a hada­ró tolmács fordításából csak annyit értettem meg, hogy jó népnek mondta a magyart, s hogy nem érde­meltünk ennyi szenvedést. Tíz napig élt még nálunk a grúz fiú, s mondhatom, nem volt nála népszerűbb emberünk azóta sem. Nagy­anyám nem is hitt neki, ami­kor továbbkészülődött. Az őrmester nem viccelt, csend­ben mondogatta, hogy men­nek Berlin felé. Nagymama szinte megnémult. Arcán ugyan semmit sem láttunk, de észrevettem, hogy remeg a keze, amikor védence fényképét imakönyvébe zár­ta. Kamo Abasidze is nehe­zen búcsúzott. Megígérte, hogy majd visszajön és szép kendőt hoz nagyanyámnak. Nagyobbat, melegebbet a réginél. Talán három héttel ké­sőbb azt hallottuk róla, hogy elesett. Valaki látta is a sír­ját a harmadik faluban. Nagyanyámmal felkereked­tünk, meg is találtuk a ne­vezett sírt, de más név volt rajta, a barátunkéhoz nagyon hasonló. Nagymama haláláig úgy tartotta számon, mint elveszett családtagot. Azóta nem hallottunk ró­la. Él-e, hal-e, honnan tud­nánk ? Hét évvel ezelőtt Tbilisziben jártam, kérde­zősködtem felőle. Csak hüm­­mögtek barátaim, hiszen Grúziában annyi az Abasid­ze, mint nálunk a Kiss vagy a Kovács. — Negyven év pergett el azóta — ért visszaemlékezé­se végére barátom. — A nagymama régen halott, már apám, anyám sem él. De én azóta is, minden április 4- én magam előtt látom a fia­tal szovjet katonát, amint a konyha közepén táncra per­dül nagyanyámmal. Kékesdi Gyula RATKÓ JÓZSEF: Uta­zó mezőben Habzó mezőben lábalok, tavaszodik, tavaszodik. Fújkálja bársonyszájú szél a virágok buborékait. Izeg a virág, mag fülel, kő ugrik, fű tolong. Fa belsejében, még csak a háncs alatt, de már leng a lomb. Esztergakés a napsugár, üzemi hőmérsékletű a föld — s finom forgácsként pendülve, zengve dől a fű

Next