Népújság, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-06 / 81. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. április 6., szombat Procida kikötője Görög utca MŰVÉSZET ÉS IRODALOM sanÊimmmmÊmÊÊÊmiiÊÊi^^m 9. MEGJELENT AZ ÚJ HELYESÍRÁSI SZABÁLYZAT Mi változott helyesírásunkban? A társadalom és a nyelv változásai, fejlődése folytán helyesírásunknak is fejlődnie kell. Legutóbb 1954- ben változott a magyar helyesírás, amikor a Magyar Tudományos Akadémia közrebocsátotta a helyesírási szabályzat tizedik kiadását. Megyénk könyvesboltjaiban egy-két hét óta árusítják A magyar helyesírás szabályai című kézikönyv tizenegyedik kiadását, amelyet tízévi munkával készített el az MTA Helyesírási Bizottsága. Régebben a helyesírási szabályzatokat a tudósoknak egy aránylag szűk csoportja állította össze. Ma az MTA Helyesírási Bizottságában a helyesírás nyelvész szakemberein kívül az Akadémia elnöksége és mind a tíz osztálya képviselve van, s ezenkívül különféle intézmények és testületek is: a Művelődési Minisztérium, a Magyar Írók Szövetsége, a nyomdászok szakszervezete, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége stb. A könyv fejezeteinek és szótárának tervezetét a múlt években — határainkon innen és túl — sokan megismerhették, róluk sokan véleményt nyilváníthattak. „Így lehetett a 11. kiadás —mint az előszóban olvashatjuk — az eddig legszélesebb körű demokratikus közmegegyezésen nyugvó rendszerezés, a Magyar Tudományos Akadémiának a társadalom véleményét tekintetbe vevő állásfoglalása.” Mi változott a szabályzati részben? Az új szabályozás nem hoz lényeges változásokat helyesírásunkban, de elő fogja segíteni, hogy jobban áttekintsük helyesírásunk rendszerét, és könnyebben megtalálhassuk a választ az írás közben fölmerülő helyesírási kérdéseinkre. Szám szerint kevesebb lett a szabály (az eddigi 438 szabályzati pont helyett csak 299), és világosabb az elrendezésük, a megfogalmazásuk. A példatáruk is alaposan fölfrissült, gazdagodott. Az egyes szabálypontokban több a magyarázat és a hasznos információ, s így a szabályzati rész — a kötet első harmada — az eddigi 74 oldalról 115 oldalra növekedett. Fontos változás, hogy a dz és a dzs betű, amely eddig hiányzott a magyar gyerekek ábécéskönyvéből, most ábécénknek teljes jogú tagjává lépett elő. Ezután a sorvégi szóelválasztáskor mindig egyben kell tartani őket, éppen úgy, mint a többi kétjegyű betűnket (cs, gy, ly, ny, sz, ty, zs). Amint pl. a kocsi szó elválasztása nem lehet kocsi, csak kocsi, úgy a bodza és a menedzser szóé sem lehet bodza és menedzser, hanem csak bodza és menedzser. Akinek ez furcsa, gondoljon arra, hogy c hangunknak a dz. a cs-nek pedig a dzs a hangtani (zöngés) párja, méltó hát, hogy a betűjük is „egyenjogú” betűje legyen végre a magyar helyesírásnak. A hagyományos ly betűnk természetesen továbbra is megmaradt. Igaz, hogy a neki megfelelő eredeti hang ma már nem él köznyelvünkben, de gondoljunk csak arra, milyen primitív lenne az írásunk, ha pl. Vörösmarty Szózatának e mondatát: Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt — a két kérdéses helyen ível írnánk át (mejen, fojt). Bár egyformán hangzik a folyt és a fojt, mind a két szó mást jelent! Hasznos újítás, hogy az eddiginél sokkal több figyelem fordul a helyesírásban rejlő stilisztikai lehetőségekre. Pl. az előző szabályzat meg sem említette az igekötőkről szólva, hogy föld-, fölül- és fönn- igekötőnk is van. A mostani 131. pontból mindenki világosan láthatja, hogy ezek nem kevésbé helyesek, mint e-betűs változataik: a fel-, a felül- és a fenn-. Nyugodtan írhatjuk ö-vel: fölemel, fölmegy, föltekint, fölülemelkedik, fönnmarad stb. (Ha az igekötő utáni szótagban e van, akkor szebb is az ö-ző változat!) Új fejezet a könyvben „Az egyszerűsítő írásmód” (ilyen az előző kiadásban nem volt), s az eddiginél sokkal jobb, sokkal részletezőbb lett „A különírás és az egybeírás”, „A tulajdonnevek írása” és „Az írásjelek” című fejezet. A tulajdonnevek fejezetében a csillagnevek, a márkanevek, a kitüntetések és a díjak neve, illetőteg ezeknek a helyesírása —újdonság. Az intézménynevek és a címek írása eddig is szabályozva volt, de ez most egyszerűbb, s így könnyebb lett. Mi változott a szótári részben? Alaposan felfrissült és gazdagodott a kiadvány szótári része, amely a korábbi 177 oldalról 249 oldal terjedelműre bővült. Kitűnő újítása a szótári résznek, hogy általában nemcsak azt mutatja meg, mit hogyan kell írnunk, hanem többnyire a megfelelő szabályzati pontra is utal. Egy példa a sok ezer közül: „megyei tanács, Hajdú-Bihar Megyei Tanács 187.” Már az itteni írásmódból is kitűnik, hogy a megyei tanácsok nevét köznévként kis kezdőbetűkkel írjuk, tulajdonnévként pedig most már minden tagjukban nagy kezdőbetűkkel. A szám (187.) a megfelellő szabályzati pontra utal, s ott részletesebb információt és további példákat is találunk: Vas Megye Tanácsa, illetve: Vas Megyei Tanács. A szótár következetesen alkalmazza a bokrosítás módszerét. Tehát pl. nem veszi fel külön-külön a sok ezerre menő magyar utcanevet, hanem az u-betűs részben, az utca szó „bokrában” ad mindegyikükre vonatkozó eligazítást. Ugyanitt más, fontos információk is meghúzódnak. Az utca szócikkében a következőket találjuk: „utca, utcája, utcái; röv.: u. 282.; utcagyerek 129.; utcasarok 128. c) főutca / központi jellegű utca); keresztutca 129.; Hársfa utca, Felső Sas utca, Fő utca (utcanevek) 182.” Azt hiszem, ez a szócikk nagyon világossá teszi, hogyan írjuk az utca főnév személyragos alakjait, rövidítését és a vele kapcsolatos különféle összetételeket, szókapcsolatokat; mit írunk egybe, mit írunk külön, mit kis és mit nagy kezdőbetűvel. Kitűnik a híd szócikkéből (de a szabályzati részből is), hogy a hidak nevét ezután általában ugyanúgy írjuk, mint az utcák, utak nevét, vagyis nem kötőjellel, hanem külön: Petőfi híd, Szabadság híd. Kötőjel csak akkor kell, ha a híd tulajdonképpen névtelen, és csak azt akarjuk megjelölni, hogy minek a hídja : Duna-híd, Maroshíd. Éls egy harmadik módon, szorosan egybeírjuk a budapesti Lánchíd nevét, mert ebben az esetben a híd típusát jelölő szóból lett tulajdonnév. Ez a háromféleség jól érzékelteti, hogy új szabálykönyvünknek mennyire dialektikus a szemléletmódja. Az írásmódunk nem lehet „dogmatikus”, „szemellenzős”, hanem mindig függ annak az értelmétől, amiről írunk. Annak is örülhetünk, hogy a Tárgymutató most már nem bújik meg a Szabályzat és a Szótár között, hanem e kettő után, a könyv végén kapott helyet, ahol — közvetlenül a tartalomjegyzék előtt — igen könnyű lesz a használata. Aki pl. gyorsan meg akarja keresni a hidakra vonatkozó helyesírási szabályt, lapozza fel a Tárgymutatót, s az eligazítja: „hidak neve 182". Ennek segítségével pillanatok alatt megtaláljuk a 182. szabálypontot. A megváltozott helyesírású szavakról és szókapcsolatokról összesítő jegyzéket közöl a Magyar Nyelvőr című folyóirat legközelebbi száma. Most csak néhány példát említek a szótári változásokról. Ezután * kis kezdőbetűkkel írjuk minden történelmi esemény, tehát a nagy októberi szocialista forradalom és a nagy honvédő háború nevét is Egybeírjuk : intézőbizottság, szerkesztőbizottság. Hosszú magánhangzás lett a hívő és zsűri szó. Különbséget teszünk a Bük község és a Bükk-hegység nevének írásában akkor is, ha vei rag járul hozzájuk: Bükkel, de a Bükk-kel. (Hasonlóképpen írjuk az ilyeneket is : Bonn-nal, Bonn-nal, Tallinn - nal, Tallinn-nak.) A magyar helyesírás szabályon című könyv tizenegyedik kiadása egyelőre 113 ezer példányban jelent meg. A majdnem 400 oldalas kötet ára fűzve 23, kötve 36 forint. Dr. Pásztor Emil I merő vér volt, kezét arcára szorítva görnyedten lépegetett, ketten is támogatták. A konyhában fektették le az öreg díványra, s néhány perc múlva megpillantottam falunk öreg orvosát. Rémülten toporgott két szovjet katona között, nem tudta, mit akarhatnak vele, úgy kellett az ajtón beráncigálni. De amikor meglátta a sebesültet, és megértette, miről van szó, gyorsan munkához látott. Kitisztította, leragasztotta a sebet, s a sebesültet a tisztaszobában ágyba dugták. Akkorra nagyanyám is megenyhült. Elegünk volt már nekünk a németekből, alig vártuk, hogy kitakarodjanak. S ha a szovjet őrmesmester történetesen nem a kerítésen át ugrat be hozzánk, nagyanyám egy zokszót sem ejtett volna, így is szent lett a béke. A sebesült ember egyébként is gondoskodásra szorul, táplálékra van szüksége, hogy hamar lábra állhasson. Nagymama finom krumplilevest főzött zöldséggel, sok szalonnával, és nem mozdult el az őrmester mellől, amíg az a tele tányért ki nem kanalazta. A fiatalember már másnap talpon volt. Közöttünk ült a konyhában, s a gyűrött noteszben őrzött két fényképet magyarázta. Az egyiken nyilván a papát-mamát láttuk, a másik fiatal lányt ábrázolt, s mivel nem értettük egymást nyelvét, csak gondoltuk, hogy a menyasszonya lehet. Szerencsénkre megérkezett az előző napi tolmács, s megtudtuk tőle, hogy vendégünknek Kamo Abasidze a tisztességes neve, a messzi Grúziából vetődött hozzánk. Grúzia nevét hamar megtanulta nagyanyám, de a katonáét sehogy sem tudta megjegyezni. A grúz őrmestert csak így emlegette, és így maradt a falu emlékezetében is. Aznap vidám esténk volt. Nem tudom, maradt-e ahhoz hasonló emlékem gyerekkoromból. Előkerült egy szőke, jó húsban levő orosz katona, aki harmonikával állított be hozzánk, mögötte a tolmács, két fekete kenyérrel és két katonakonzervvel megpakolva. Nagyanyám hagymával és szalonnával egészítette ki a vacsorát, s mindjárt vidám muzsika vette fel a házat. A zenére a szomszédbeli lányok, fiúk is odasomfordáltak, nagymama hiába morgott valamit a háborúról, a vidámság mind hangosabb lett, öreganyám mérge is hamar elpárolgott. Tettetett haraggal kérdezte meg Kamótól: „Így élünk mostantantól? Muzsikaszóval? A grúz őrmester komolyra vált arccal intett nemet. Még tart a háború, mondta, cseppet sem vidáman. Szavaitól a mi kedvünk is csillapult, már csak arra tudtunk gondolni, hogy a katonák és a falu népe egész nap lövészárkot ásott, s amint a hozzáértő öregebbek elmondták, két sorban állnak az ágyúk, torkolattal nyugat felé. Minden percben jöhet az ellentámadás. Nem is kellett várni, csak hajnalig. Még meg sem virradt, amikor elkezdődött a zenebona. Én az udvarból csak annyit láttam, hogy Kamp egy másik társával géppuskát cipel a várdombon álló templom felé, s még körül sem nézhettem, már kerepelt is a géppuska a váromladék mögül. Mint rossz álomra emlékszem, hogy a lármázó, izgága németek hogyan özönlötték el a falut, berontva a házakba, nincsenek-e ott megbúvó szovjet katonák. Alighogy a zaj lecsendesült, a szomszédasszony jött lélekszakadva a rossz hírrel, hogy a németek felkúsztak a templomtoronyba, és agyonlőtték az onnan lövöldöző őrmesterünket. Nagymama szigorú arca kőszoborrá keményedett, kendőt terített a vállára, és fütyülve a zűrzavarra, a a paplak felé indult. Talán fél óra múltán titokzatos arccal, de megenyhülve érkezett haza. Kérdeztem, hogy a kendőjét hol hagyta el? Egyetlen szóval sem válaszolt. Egész nap a szavát sem hallottuk, este pedig — ilyen még nem volt — egy fazék levest tett a füles kosárba, és rám bízta, hogy vigyem el a plébános úrnak. A templomnál csak a harangozót találtam, ő vette el a levest, s arra kért, mondjam meg nagyanyámnak, hogy takarodnak már a németek. Aznap éjjel alig aludtunk valamit. Korán reggel arra riadok, hogy kopogtatnak az ajtón. S ki lép be rajta? A grúz őrmester sértetlenül, a két szeme valósággal kacag, vállán a nagyanyám kendője. Felkapja nagyanyámat, összecsókolja, és forogni kezd vele a konyha közepén. Az történt, hogy németgyűlölő plébánosunk felüzent a toronyba a harangozóval, hogy jönnek a fasiszták. A grúz őrmester nem értette pontosan, mit akarnak vele, de más választása nem volt, követte az idős papot, aki elrejtette a templom alatti kazamatában. Másnap elárasztották a falut a szovjet katonák. Nagy ember lett az én nagyanyámból, de még belőlem is. Egy ezredes jött el hozzánk, hogy a kezünket megszorítsa. Este pedig, kis gyűlés, és szerény vacsora volt az iskolában. Magam is ott ültem az ezredes mellett, plébánosunk, a harangozó és nagyanyám társaságában. Az ezredes beszédet mondott, de a hadaró tolmács fordításából csak annyit értettem meg, hogy jó népnek mondta a magyart, s hogy nem érdemeltünk ennyi szenvedést. Tíz napig élt még nálunk a grúz fiú, s mondhatom, nem volt nála népszerűbb emberünk azóta sem. Nagyanyám nem is hitt neki, amikor továbbkészülődött. Az őrmester nem viccelt, csendben mondogatta, hogy mennek Berlin felé. Nagymama szinte megnémult. Arcán ugyan semmit sem láttunk, de észrevettem, hogy remeg a keze, amikor védence fényképét imakönyvébe zárta. Kamo Abasidze is nehezen búcsúzott. Megígérte, hogy majd visszajön és szép kendőt hoz nagyanyámnak. Nagyobbat, melegebbet a réginél. Talán három héttel később azt hallottuk róla, hogy elesett. Valaki látta is a sírját a harmadik faluban. Nagyanyámmal felkerekedtünk, meg is találtuk a nevezett sírt, de más név volt rajta, a barátunkéhoz nagyon hasonló. Nagymama haláláig úgy tartotta számon, mint elveszett családtagot. Azóta nem hallottunk róla. Él-e, hal-e, honnan tudnánk ? Hét évvel ezelőtt Tbilisziben jártam, kérdezősködtem felőle. Csak hümmögtek barátaim, hiszen Grúziában annyi az Abasidze, mint nálunk a Kiss vagy a Kovács. — Negyven év pergett el azóta — ért visszaemlékezése végére barátom. — A nagymama régen halott, már apám, anyám sem él. De én azóta is, minden április 4- én magam előtt látom a fiatal szovjet katonát, amint a konyha közepén táncra perdül nagyanyámmal. Kékesdi Gyula RATKÓ JÓZSEF: Utazó mezőben Habzó mezőben lábalok, tavaszodik, tavaszodik. Fújkálja bársonyszájú szél a virágok buborékait. Izeg a virág, mag fülel, kő ugrik, fű tolong. Fa belsejében, még csak a háncs alatt, de már leng a lomb. Esztergakés a napsugár, üzemi hőmérsékletű a föld — s finom forgácsként pendülve, zengve dől a fű