Hevesvármegyei Hirlap, 1898. július-december (6. évfolyam, 88-155. szám)
1898-12-24 / 152. szám
1898. deczember 24. Felednélek, felednélek, Ha most is nem szeretnélek. Olyan bús a hervadásom, Mint nyáron a falevélé A pusztuló törött ágon. Borsodi László. w wwMMMan Mip nn HEVESVARMEGYEI HÍRLAP. rfc . A szedöszekrény ördöge. Irta: Troubadour. A minap, hogy Pesten időztem, belekeveredtem egy újságíró kompániába s majdnem összes estéimet velük töltöttem. Az újságírók tudvalevőleg igen nagy lattok, de éjfél után, mikor már az utolsó hazugságot is beadták a nyomdába, igen szeretetreméltó és mulatságos emberek. Rendesen ott ültünk a Baross kávéház egyik sarokasztalánál s hajnali négy órakor még úgy folyt a csevegés, mint a záporeső. Kifogyhatatlanok voltak az elmés ötletekben, életekben, anekdotákban, megtörtént és meg nem történt kalandok vidám elbeszélésében. Egyik este már mindnyájan együtt voltunk, csak a „Magyar Híradó“ színi referense hiányzott találgattuk, mi történhetett vele, micsoda sürgős dolog, vagy édes találka tarthatja vissza, midőn egyszerre hirtelen betoppant. — Képzeljétek, fiuk, mi történt velem, szólt, miután pikkelt rendelt. Tegnap este egy új primadonna vendégszerepeit a népszínházban s a szerkesztő megbízott, hallgassam meg s írjak róla kritikát. Én hűségesen elvégzem kötelességemet s hivatásomhoz híven igazságosan méltattam a művésznő bájait, játékát és énekét. Másnap reggel szokásom ellenére már hajnali tizenkét órakor fölkeltem s alig bújtam ki az ágyból, alig voltam kész toilette-emmel, midőn egy kellemetlen külsejű s rikácsoló hangú úr toppan be hozzám s a következő modorban förmed rám: " Hogy merészelte Ön az én jegyesemet megsérteni? Tudja meg, én Feledi Boriska jegyese vagyok s nem fogom tűrni, hogy őt ostoba életei czéltáblájává tegye. — De uram, fontolja meg, mit beszél! Mi sértőt talál Ön az én tegnapi kritikámban? — Mi sértőt? Ön azt írja: „A hajdús művésznő érdes hangja...........S elébem tartotta a mai lap színi rovatát, majd hogy kiszúrta a szemeimet. Én azért elégtételt fogok Öntől kérni s lelövöm, mint egy kutyát. Úgy ordított, hogy alig tudtam lecsendesíteni. Megmagyaráztam neki, hogy az egész tévedés, sajtóhiba s eredetileg így irtam: A bájdos művésznő édes hangja. Nem hitte el s kénytelen voltam őt elvezetni a nyomdába, hol megmutattam neki az eredeti kéziratot. Csak nagy nehezen tudtam lerázni a nyakamról; megígértem neki, hogy a holnapi lapban helyreigazítom a fatális sajtóhibát. Igazán, valósággal pajkos ördög űz játékot a betűkkel, mikor igy kiforgatja a szavakat és bájdus helyett azt nyomtatják bájdus, édes helyett pedig érdes. Ha véletlenül elvész az eredeti kézirat, eddig bizonyosan megevett volna az a rikácsoló, dühöngő vadember. Gratuláltunk neki, hogy életlen maradt s megvigasztaltuk, hogy nem ő az egyetlen, kivel az ilyesmi megesett. Mindegyik tudott elbeszélni valami mulatságos sajtóhibát. Blahánéval esett meg az, hogy egyik napilap rovatában a következő művészi hírecskét olvasta: „A népszínház műsora megváltozott, amennyiben Blaháné e tehén nem lép fel.“ Persze ő mindjárt tudta, hogy ez azt akarja jelenteni, e héten nem lép fel. Katona József, a Bánk Bán hírneves szerzője, lapot szerkesztett s a lap homlokán e helyett: „Felelős szerkesztő Katona József“ ez állt az első számban: „Felelős szerkesztyű Katinak jó lesz.“ De ennek a hitelességéért nem vállal senki felelősséget. Egy regényben arról volt szó, hogy egy kisasszony nagyon szerette az érdekes olvasmányt s reggeltől estig bújta a könyveket. E helyett, hogy „mohón nyelte a lapokat,“ ezt szedte a nyomdász, mohón nyelte a papokat. Egy báli tudósításban egyszer ez állt: „Harmincz suszter világitotta be a gyönyörűen diszitett termet.“ Döbrentei Gáborról mesélik, hogy fogadott Kazinczy Ferenczczel: ha ő korrigál egy könyvet, abban nem lesz egyetlen sajtóhiba sem. Kazinczy lefordította Schiller egyik drámáját, kinyomatta s Döbrentei kijavította a nyomdai hibákat. Együtt átnézték Kazinczyval s tényleg nem találtak egyetlenegy sajtóhibát sem. De még sem bíztak kellőleg szemeik csalhatatlanságában s még egy harmadik személynek is megmutatták átnézés végett. Ez az úr, alig hogy ránézett a czimlapra, hangosan felkaczagott: „Hogy ebben a könyben ne volna sajtóhiba. No, nézzék, mi áll itt. Ármány és Szerelem. írta Schiller, ordította Kazinczy Ferencz.“ Igaz, hogy az egész könyvben nem volt több sajtóhiba, hanem a czimlapon fordította helyett ez állt: ordította. Lassanként kifogytak a fiúk az e fajta történetekből ; végre, hogy engem se tartsanak a világtól nagyon elmaradott embernek, a következő idevágó históriát mondtam el nekik: A múlt év január elsején én is megindítottam egy szépirodalmi hetilapot ezen czím alatt: „Uj Magyarország“. Az első számban persze fűt-fát ígértem az előfizetőknek : sorsjegyeket, karácsonyi albumot, naptárt, minden rejtvény megfejtőjének egy aranyat, a legjobb tárczaírónak egy villát a Svábhegyen stb. effélét. Szóval amúgy amerikaiasan rávertem a reklám nagydobjára, pedig nekem nem volt se sorsjegyem, se naptáram, sem albumom, se aranypénzeim, legkevésbbé pedig villám a Svábhegyen. S ha lett volna, akkor se adtam volna senkinek. Többek közt azt is ígértem, hogy évente tíz regényt adok olvasóimnak. Alig hogy kibocsájtottam a lapnak első számát, oly tömegesen jelentkeztek az előfizetők, hogy nem győztem magamhoz térni a bámulattól. S a legkülönösebb az volt a dologban, hogy csupa leányok és özvegyasszonyok rendelték meg az újságomat. Nem tudtam magamnak a titok rejtélyét megfejteni s egy délután a szerkesztőségi irodá Iban azon tépelődtem, vájjon a naptár, sorsjegy, vagy a svábhegyi villa gyakorolt-e oly nagy vonzerőt a hölgyközönségre, midőn egy elegánsan öltözött, de 20 és 00 év közt ingadozó hölgy lépett be az ajtón s halk, majdnem suttogó hangon így szólt hozzám : — A szerkesztő úrhoz van szerencsém? — Igen, parancsoljon. — Kérem, azt a tiz legényt szeretném látni, kiket az „Uj Magyarország“ olvasóinak ígért- Mert kérem, nem szeretnék zsákban macskát vásárolni. — Micsoda tiz legényről méltóztatik beszólni? Bocsánat, Nagysád, de nem értem. — De hát az Uj Magyarország tiz legényt igér olvasóinak. Tessék, itt van az előfizetési felhívás. S elém tárta az újság első számát, melyben elhülve olvastam, hogy a nyomdász e helyett: az Uj Magyarország évente tiz regényt ad olvasóinak, ezt szedte és nyomtatta ki: az Ujj Magyarország évente tiz regényt ad olvasóinak. Fölvilágosítottam a 20 és 60 év közt ingadozó hölgyet, hogy tévedés van a dologban, sajtóhiba, én nem regényeket, hanem regényeket ígértem olvasóimnak. — Akkor, kérem, töröljön ki az előfizetők névsorából, szólt hozzám a kisasszony. Regényt más újságban is lehet találni, engem egy fess, ügyes, fiatal legény elnyerésének reménye csábított. De igy. — Ajánlom magamat. S egy kecses fejbólintás után reményiben csalódva távozott. Még aznap délután nem kevesebb mint 710 hölgyelőfizető kérett fel a szerkesztőségi irodában. Mind a legényeket akarták látni, nehogy zsákban macskát vásároljanak. Mikor fölvilágosítottam őket, hogy legény nincs, mind visszakérték az előfizetési díjakat. Ők nem a regények, hanem a legények kedvéért fizettek elő. Alászolgája. Másnap megmondtam a nyomdásznak, javítsa ki a végzetes sajtóhibát. Megjelenik a lap második száma s ismét szép számban gyűltek az előfizetők. De a pénzzel együtt egész hálom levél is érkezett, melynek ilyenféle tartalma volt: „Tisztelt Szerkesztő Úr! Az én családom szereti ugyan a lepényt, de a rétest még jobban szereti. Kérem, ha lehet, küldjön rétest a lepény helyett“. Egy másikban ez állt: „Tisztelt Szerkesztő Ur! Nagyon lekötelezne, ha a lepény helyett tortát küldene. Leányaim azt jobban szeretik“. Egy harmadik levél így szólt: „Tisztelt Szerkesztő Ur! Szíveskedjék közelebbről meghatározni, vájjon a lepény túrós lesz-e, almás vagy baraczkizes. Ha szabad a választás, úgy nekem mindenesetre túrós lepényt tessék küldeni!“ S úgy tovább. Kezdett a guta kerülgetni. Hivatom a nyomdászt s odatartom a szemei elé az újságot.— Nézze, nézze, mit csinált. Ez mégis csak abszurdum. Először tiz regény helyett azt szedi : tiz regény, aztán meg regény helyett tiz lepényt. Kérem, figyelmeztetetem, ha még egyszer ilyen értelemzavaró sajtóhiba lesz az újságban, azonnal elcsapom. A nyomdász erősen szégyelte a dolgot s a lepényt kijavította regényre. Megjelent a harmadik szám, mire az összes előfizetők újra visszakérték a pénzüket. Regényt más újságban is lehet találni, őket az ízletes lepény csábította. Az Új Magyarország megbukott. Én pedig egy nagyszerű tapasztalattal lettem gazdagabb s tanúságképpen azt mondtam az én kedves újságíró kollegáimnak: Ha azt akarjátok, hogy a magyar hírlapirodalom fölvirágozzék, olvasóitoknak ne csak ígérjetek, de adjatok is legény enyékét és legényeket. Egy szőke kis lányhoz. Szerettetek, fájón érzem . .. Ah, de eltűnt már az álom! Halvány emlék, mi bennem él, Röpke foszlány, pusztuló rom . . . Hogy is volt csak ? . . . Lángolt szivem, Érted égett, érted csupán, Éjjel-nappal mindig rólad Álmodoztam, szőke kislány . . . A kin gyötört, kétely kinzott, S mi keblemben tüzelt, égett, Lábaidnál leborulva, Megvallottam te előtted . . . Forró csókod nem feledem. Bűvös estén . . . Emlékszel-e ? Zöld lugasban adtál egyet. . . . Ajakamon ég még tüze! Aztán, miként a mesékben. Előjött a zord boszorkány, A sors, a vad végezet keze Messze, messze vitt el, kislány . . Régen volt már, nagyon régen! Te már, tudom, elfeledtél ?! Bár engem sem gyötörne múlt, Oly szívesen eltemetném! De hiába halad idő Hasztalan jön aj érzelem, Szőke kislány, halvány képed Soha, soha nem feledem! . . . Pillangó. Karácsony este. Irta : Pogonyi Nándor. Azt mondják, karácsony este minden fényes, minden vidám. Az isten-ember születése napján a szeretet melege hatja át az emberek szívét, minden gondjáról, minden bajáról megfeledkezik ilyenkor a szegény halandó, mintha neki is része lenne a mennyei nagy örömben. Pedig hát nem csak a napsugárnak, hanem a karácsonyi fényességnek is megvan a maga árnyéka. Menjetek csak ki a külváros zsúppal