Híd, 1961 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1961-04-01 / 4. szám - Bori Imre: Irodalomtörténeti jelenségek
ány, itt a legsürgősebb a munka: részletkutatás, szövegkiadás, összefoglalás terén egyaránt. S valóban, a magyar irodalomtörténetírás, mintha pótolni igyekezne elődei mulasztásait. A munkálatok sorát Waldapfel József: A magyar irodalom a felvilágosodás korában című, öszszefoglaló műve nyitja meg (II. kiadás, Bp. 1957.). Elsőnek igyekszik rendet teremteni abban a zűrzavarban, ami e korszak értékelésében, az ekkor élt írók helyének kijelölésében mutatkozott. Waldapfel egységes folyamatként mutatja be a XVIII. század végén keletkezett, a magyar jakobinusok mozgalmában kicsúcsosodott, és a XIX. század első évtizedeiben is élő törekvések történetét. Waldapfel a felvilágosodás eszméiben találta meg azt a fonalat, amely végighúzódik e kor íróinak életművén, a polgárosodás gondolatát helyezi vizsgálódásainak előterébe, nem pedig a stílust, az idegen hatásokat, mint előtte az e korszakkal foglalkozók tették. S így az eddig összeegyeztethetetlennek hitt írói törekvések rendbe álltak, a korszak áttekinthetővé vált, az írók a maguk helyére kerültek. A felvilágosodás, amely a múlt irodalomtörténetében „sötét” korszak volt, most teljes fénnyel ragyog. Könyve fejezeteiben (Felvilágosodás és nemzeti mozgalom, A nemesi ellenállás és az irodalom, Nyelvművelés és irodalmi élet, Nyelv és formaújítás, Felvilágosodás és szentimentalizmus, Rokokómaradványok, Realista tendenciák, Harc a reakció ellen, A jakobinus-mozgalom írói) az első, ha nem is teljes és megnyugtató, térképét kapjuk ennek a korszaknak, írói arcképeiben pedig (Bessenyei György, Batsányi János, Kármán József, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály) olyan vonásokat mutat fel, amelyeket eddig nem láthattunk. Műve azonban magán viseli az úttörés minden hibáját is. Ha az előző korok irodalomtörténetírása a stílusvizsgálat és a nyelvújítás nyelvtudományi vizsgálatában veszett el, és elhanyagolta a kor eszméinek a vizsgálatát, csak stílustörekvéseket és formai kísérleteket látott ott, ahol eszmei újdonságok is jelentkeztek. Waldapfel ebben a művében, mintegy ellensúlyozni akarva elődei hibáit, legtöbbször megelégszik az eszmék hatásainak vizsgálatával, és így mintha a kor eszmei-politikai történetét írta volna meg, s nem figyelt volna kellően az eszmék és stílus paralellizmusaira, arra, hogy sokszor a politikai törekvések alakoskodnak, álarcban jelennek meg, (nyelv és stílus, versformák), és így a tudatosodásnak olyan fokát mutatja ki, amely a kor írói ösztönében élt inkább, mint felfogottan értelmében, és az írókból literátorok helyett politikai munkásokat formált. Csokonai Tempefői című drámájáról például ebben a szellemben írott összefoglalást találunk: „Tempefőiben rendkívül széles, sokoldalú képet kapunk a válságba jutott feudalizmus egész rendszeréről, látszólag csak az irodalom helyzetének szempontjából, csupán értelmiségi szemszögből nézve. Mégis, az egész rothadó magyar feudalizmus igen éles plebejus kritikája ez. Révai József szerint »Csokonai plebejus költészetének egyik legéretteb alkotása«. Csokonai zseniális költő volt, de aligha hihető, hogy az eszmék és világnézet bonyolult kérdései már 1793-ban, a dráma megformálása idején, a kort megszégyenítő élességgel nyilvánulhattak volna meg művében. Szókincse a politikai szótár szavaiból származik, ott is a modern politikai élet terminológiáját használja, ahol irodalmi kategóriákkal kellene dolgoznia. Nem akarjuk tagadni az irodalom és a társadalmi fejlődés kapcsolatát, meg kell azonban állapítanunk, hogy e kapcsolatok ellenére az irodalomnak létező „önelvűsége” is fennáll, és hogy Waldapfel éppen ennek határait mosta el könyvében. Ha nem is tisztázta a korral kapcsolatban felmerülő irodalom-fejlődési kérdéseket kellő mértékben, a tisztábban látást mindenesetre elősegítette, és így fölöttébb hasznos munkát végzett. A felvilágosodás korával foglalkozó összefoglaló jellegű mű kevés született. Waldapfel könyvén kívül meg kell említenünk Wéber Antal könyvét (A magyar regény kezdetei. Bp. 1959.), amely árnyalt elemzéseivel tűnik ki. A magyar regény kezdeteit vizsgálva a szerző a magyar próza XIX. századi alakulását kíséri figyelemmel egészen a szabadságharcig. Annál inkább üdvözölnünk kell Wéber kísérletét, mert olyan műfaj életét vizsgálja, amely szinte máig sem tudott olyan értékeket létrehozni, mint a líra. Bessenyei kezdeményei, Kármán alkotása, Kazinczy naplói ugyan jelzik a próza igényét, de egyetlen író sem tudott, egészen Eötvös József regényeinek megjelenéséig valóban maradandót, az irodalomtörténet keretét túlnövő alkot