Híd, 1975 (39. évfolyam, 1-12. szám)
1975-12-01 / 12. szám - Bori Imre: A magyar „Fin de siecle” írója – Jókai Mór (II.)
mántokban, A mi lengyelünkben vagy az Egy az Istenben. Tanulmányunkban azonban A tengerszemű hölgy egy rövid részletében igyekszünk tetten érni az írói vonzódást, mely jellemzőbb és árulkodóbb, mint a szokványos leírások. A tengerszemű hölgy XII. fejezetében mondja el Jókai tardonai találkozását Erzsikével, s ebben vannak olyan részletek, amelyekben — véleményünk szerint — Jókai egészen tudatosan Petőfi: A Tisza című versének oly közismert csend-képe ellenében készíti el a maga lírai csendrajzát. Kezdi a „tengert látók...” képpel: „Mikor a sziklapárfeányra kiléptem, az igaz, hogy csodaszép látvány tárult elém, csakhogy ez igazán nem lefesteni való. Tenger alatt az egész ország! — Az őszi köd, mint egy hófelhő takarta a vidéket egész a látóhatárig, amelyből ihóbércek, hókupolák emelkedtek elő; másutt megfagyott hullámokhoz hasonlított a ködburok. Itt-amott emelkedett ki belőle nagy sötéten egy gömbölyű sziget: a legmagasabb hegyek ormai. — Hű képe a valónak. — Nincs — semmi sincs már! —...” Azután egy mondat, amely már párhuzamos a Petőfi-verssel: „Itt fenn a magasban még a rigófütty sem zavarta a csendet...” Majd az író, Erzsike és Bálint beszélgetése során a tájkép új vonása is elénk tárul. S ez az „új” a Petőfi-vers tükrében mutatja magát. íme a Petőfi-vers kérdéses szakasza: Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be. Nagy távolban a malom zúgása Csak olyan volt, mint szúnyog dongása. S a Jókai-részlet: „Nézd, még mindig a föld emelkedik elénk, csupa hegy, hegy, hegy! Még semmi égbolt. S ez a méla isteni csend körül! Csak a távoli humorból hangzik át a pöröly gépek kimért zuhogása, mintha a föld szívének dobogását hallanák ..(A kiemelés az enyém. .. I.) Nem mellékes azonban éppen e képpel kapcsolatban Jókai interpretációja, különösen, hogy 1890-ben megjelent műről van szó. A regényhelyzet az 1849-es tragikus őszt rögzíti. Az író még a „semmit” látja, „hű képét a valónak”, a kalandor-elvet képviselő Bálintnak, már „füle van” a humorból kihallatszó zajokhoz is, melyek a jövő hangjai. S nyilván nem véletlenül. Akalandor-elv a regényidő és a megírás közötti idő évtizedeiben lesz uralkodó „eszmévé” — előcsalva egy egész világból a „hamis pátoszt”, mely Bálványosi Bálint sajátja még. Jókai is odaszegődik majd a humorok világához, és festi az ipar életátalakító hatását a szükségszerű ellentmondásokkal egyetemben. Ipari tájai ugyanis nem „szépek” a hagyományos szépségfogalom tükrében. Megbomlik a természet évszázados látványa és harmóniája, eltűnik kiessége. Nem csodás, ha Jókai hősei a Senki-sziget ősparadicsomát sóvárogják a maguk módján vagy ikerteszményt melengetnek szívükben. Közben építkeznek, és a munka tájaivá változtatják, s „emberivé” teszik, mi addig csak „természeti” volt. Ezért „szép” végül is Jókai szemében a Fekete gyémántok Bonda-völgyének világa, még ha „egy fekete fáikén, mely korommal van festve” is. „Az utak, melyek hozzávezettek, feketéik akőszénsalsfető, a házak feketék a lehullott koromtól, erdő, mező feketea finom kőszénportól, melyet a szél messzire elhord azokból az óriási kőszénhalmokból... s az emberek és asszonyok, 1422