Híd, 1975 (39. évfolyam, 1-12. szám)

1975-12-01 / 12. szám - Bori Imre: A magyar „Fin de siecle” írója – Jókai Mór (II.)

mántokban, A mi lengyelünkben vagy az Egy az Istenben. Tanulmá­nyunkban azonban A tengerszemű hölgy egy rövid részletében igyek­szünk tetten érni az írói vonzódást, mely jellemzőbb és árulkodóbb, mint a szokványos leírások. A tengerszemű hölgy XII. fejezetében mondja el Jókai tardonai találkozását Erzsikével, s ebben vannak olyan részletek, amelyekben — véleményünk szerint — Jókai egészen tuda­tosan Petőfi: A Tisza című versének oly közismert csend-képe ellené­ben készíti el a maga lírai csend­rajzát. Kezdi a „tengert látók...” képpel: „Mikor a sziklapárfeányra kiléptem, az igaz, hogy csodaszép látvány tárult elém, csakhogy ez igazán nem lefesteni való. Tenger alatt az egész ország! — Az őszi köd, mint egy hófelhő takarta a vidéket egész a látóhatárig, amelyből ihóbércek, hókupolák emelkedtek elő; másutt megfagyott hullámokhoz hasonlított a ködburok. Itt-amott emelkedett ki belőle nagy sötéten egy gömbölyű sziget: a legmagasabb hegyek ormai. — Hű képe a valónak. — Nincs — semmi sincs már! —...” Azután egy mondat, amely már párhuzamos a Petőfi-verssel: „Itt fenn a magasban még a rigófütty sem zavarta a csendet...” Majd az író, Erzsike és Bálint beszélgetése során a tájkép új vonása is elénk tárul. S ez az „új” a Petőfi-vers tükrében mutatja magát. íme a Pe­­tőfi-vers kérdéses szakasza: Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be. Nagy távolban a malom zúgása Csak olyan volt, mint szúnyog dongása. S a Jókai­-részlet: „Nézd, még mindig a föld emelkedik elénk, csupa hegy, hegy, hegy! Még semmi égbolt. S ez a méla isteni csend körül! Csak a távoli hu­morból hangzik át a pöröly gépek kimért zuhog­ása, mintha a föld szí­vének dobogását hallanák ..(A kiemelés az enyém. .. I.) Nem mellékes azonban éppen e képpel kapcsolatban Jókai interpre­tációja, különösen, hogy 1890-ben megjelent műről van szó. A regény­helyzet az 1849-es tragikus őszt rögzíti. Az író még a „semmit” látja, „hű képét a valónak”, a kalandor-elvet képviselő Bálintnak, már „füle van” a humorból kihallatszó zajokhoz is, melyek a jövő hangjai. S nyil­ván nem véletlenül. A­­kalandor-elv a regényidő és a megírás közötti idő évtizedeiben lesz uralkodó „eszmévé” — előcsalva egy egész világ­ból a „hamis pátoszt”, mely Bálványosi Bálint sajátja még. Jókai is odaszegődik majd a humorok világához, és festi az ipar életátalakító hatását a szükségszerű ellentmondásokkal egyetemben. Ipari tájai ugyanis nem „szépek” a hagyományos szépségfogalom tükrében. Megbomlik a természet évszázados látványa és harmóniája, eltűnik kiessége. Nem csodás, ha Jókai hősei a Senki-sziget ősparadicso­mát sóvárogják a maguk módján vagy ikert­eszményt melengetnek szí­vükben. Közben építkeznek, és a munka tájaivá változtatják, s „embe­rivé” teszik, mi addig csak „természeti” volt. Ezért „szép” végül is Jókai szemében a Fekete gyémántok Bonda-völgyének világa, még ha „egy fekete fáikén, mely korommal van festve” is. „Az utak, melyek hozzá­­vezett­ek, feketéik a­­kőszénsalsfető, a házak feketék a lehullott korom­tól, erdő, mező fekete­­a finom kőszénportól, melyet a szél messzire el­hord azokból az óriási kőszénhalmokból... s az emberek és asszonyok, 1422

Next