História 1979

1979 / 4. szám - SARLÓS BÉLA: Olajfestmény Ferenc József dolgozószobájában

Olajfestmény Ferenc József dolgozószobájában A bécsi Burgban, Ferenc József egyik dolgozószobájának falán sárgásbarna tónusú kép függ (Fritz l’Allemand osztrák festő műve), melyen a háttér­ben dunántúli dombvidékhez hasonló tájon az előtérben álló négytagú ki­­végzőoszlop puskáinak füstjében hátra­­tántorodó, a föld felé hanyatló, polgári ruhás férfit láthatunk. A kivégzett ar­cát eltakarja a lőporfüst. Sem a fest­mény címe (Magyar forradalmárok csá­szári kormánybiztost végeznek ki 1849-ben), sem magyarázó felirat nem ismerteti, hogy magyar vagy osztrák származású volt-e a kivégzett, azt sem, hogy miért kellett meghalnia, hoztak-e ítéletet ellene, vagy minden bírói eljá­rás nélkül, önkényesen végezték ki. A festmény csak egyet árul el: Ferenc József sohasem felejtette el, és gyű­lölte a magyar forradalmat, s hogy vé­letlenül se felejtse el, megörökíttette 1848—49 egyetlen kivégzett császári kormánybiztosának halálát. Ferenc Jó­zsef hosszú uralkodása alatt minden kihallgatáson jelentkező magyar vezető politikusnak észre kellett vennie ezt a képet, annak jelét, hogy a császár nem felejt, s jaj annak, aki 1849 meg­ismétlésével próbálkoznék. Egy nemes úr császári szolgálatba lép Ki volt hát az a császári kormány­­biztos, akinek halálát Ferenc József szükségesnek találta megörökíteni? Magyar ember, nemes, táblabíró, 1848-at megelőzően szolgabíró és föld­­birtokos volt. Miskey Imrének hívták, 1849. május 4-én a tábori vésztörvény­szék ítélete alapján Nagykovácsiban, Buda közelében végezték ki ,.por ,és golyó által”, ahogy akkor a puskával való kivégzést nevezték. De mi volt Miskey bűne, ami őt végülis a kivégzőosztag fegyverei elé állíttatta? A választ az ítélkező tábori vésztör­vényszék előtt lefolytatott per fenn­maradt jegyzőkönyve adja meg, tartalmazza a vádiratot, a vádlott és a tanúk vallomását, és végül az ítéletet. Megtudjuk belőle, hogy Babarczy An­tal, akit az 1848 végére már az egész Dunántúlt és a Duna—Tisza-köz egy részét is megszálló Windischgrätz her­ceg, mint a császár helyettese. Pest megye teljhatalmú biztosává nevezett ki. 1849 márciusának végén felkérte Miskeyt, hogy vállalja el az osztrák hadsereg újoncozási kormánybiztossá­­­gát. Miskey Imre el is vállalta a kor­­mánybiztosságot, holott már nem volt aktív szolgabíró, évek óta visszavonult e tisztségétől. Vagyis Babarczynak semmi hivatalos lehetősége nem volt arra, hogy kényszerítse őt e tisztség elvállalására. Miskey azonban koráb­ban is konzervatív beállítottságú nemes volt, s felfogásában nyilván megerősí­tette a függetlenségi nyilatkozat híre is. A teljhatalmú újoncozási kormánybiz­tosi tisztség vállalásával mindeneset­re bizonyságot tett Ferenc József irán­ti lojalitásáról. Számított-e arra, hogy császárhűsége jutalmául később ma­gasabb tisztségbe kerül? — nem lehet biztosan tudni, de írásbeli intézkedé­seinek erélyes hangja ezt a lehetőséget sem zárja ki. A császári fegyverek fö­lényében annyira bízott, hogy a ta­vaszi hadjárat sikerei ellenére sem gondolt a menekülésre, hanem a Pest megyei Tinnye községben maradt. Így, mikor a Tisza vonalától meginduló magyar hadsereg váratlanul áttört a Dunántúlra, Babarczy Antal már nem is értesíthette Miskeyt az elfogatás fe­nyegető veszélyéről, hiszen annak is örülnie kellett, hogy ő maga elmene­külhetett. így történhetett, hogy né­hány nappal a honvédsereg komáromi dunai átkelése után a megyei csend­biztos Miskeyt Tinnyén elfogta, és az esztergomi kormánybiztoshoz szállítot­ta, az pedig átadta a foglyot a tábori vésztörvényszéknek. Honárulók és kollaborálók ellen Miféle bíróság volt ez a tábori vész­­törvényszék, melynek bírái elé Mis­keyt már április 30-án Komáromban előállították? Létezéséről a vádlott nem is tudhatott, hiszen azt alig három hó­nappal azelőtt a Debrecenbe menekült forradalmi országgyűlés 1849. február 13-i törvénye hozta létre. A bíróságnak az elnök mellett két katonai és két civil tagja is volt, hogy a bíróság bármilyen állású vádlott felett is azonnal ítél­kezhessen. A törvény, többek között, az 5. §-ában kimondotta, hogy a bíróság által halállal büntetendő, „Ki az ellen­séggel cimborál, annak szabad akarat­ból, tettleges kényszerítés nélkül bár­mi szolgálatot tesz, kémül szolgál, ele­­séget, fegyvert, pénzt visz, zsoldosokat szerez, Ki ellenállhatatlan kényszerítés közbejötte nélkül az ellenségtől hiva­talt, vagy bárminemű megbízatást el­fogad s annak érdekében működik”. A törvény azonban ilyen kemény megfogalmazása ellenére is igen kö­rültekintően intézkedett, sok megértés­sel a megszállt területek lakosainak, kivált hivatalnokainak problémái iránt. Az országgyűlés figyelembe vette, hogy 1849 februárjában az ország nagy ré­sze ellenséges megszállás alatt állott, és éppen ezért könnyen előállhat olyan kényszerhelyzet, amelyben valaki jobb szándéka ellenére kénytelen az ellen­ségnek szolgálatot tenni. Az ilyen ma­gatartás nem büntethető. A hivatal­vállalásnál már szigorúbb volt az or­szággyűlés. Itt már nem akármilyen kényszer mentesít a halálbüntetés alól, hanem csupán az ellenállhatatlan kény­szer. Hisz az ellenség nem akárkit kér fel hivatalvállalásra, hanem elsősorban a nemeseket, akiknek komoly közigaz­gatási gyakorlatuk volt, akik az ellen­ség érdekében elvállalt hivatalt gya­korolni is tudták, s akiknek magatar­tását korábban is követte az egysze­rű nép többsége. Forradalmi hadbírósági ítélet

Next