História 1984
1984 / 5-6. szám - FIGYELŐ - HELD JÓZSEF: Hányan és kik harcoltak Nándorfehérvárnál?
Hányan és kik harcoltak Nándorfehérvárnál? A 15. században kiváló propagandaeszköz volt a csatában részt vevő katonák számának eltúlzása. A győztes fél értékét és presztízsét növelte, ha hatalmas hadsereget semmisített meg. Miért volt vajon szükség ilyen propagandára Nándorfehérvár esetében? A csatát követően a ferences szerzetesek a győzelemtől mámorosan dicsőítették, magasztalták Kapisztránt a hadjáratban játszott szerepéért. A ferences rend lehetségesnek tartotta szentté avatását és ehhez nem jöttek rosszul a Kapisztránnak tulajdonított „csodák”. Ilyen „csoda” volt az, hogy a Nándorfehérvárhoz érkezett hatalmas török sereget, nagy szégyenére, elűzték a vár alól. Másrészt pedig Hunyadi családja és barátai fokozni akarták a győztes hadvezér tekintélyét: a hatalmas török sereget legyőző hadvezér presztízsét nem veszélyeztethette semmi. Kétségtelen, hogy Nándorfehérvárhoz igen erős török hadsereg érkezett. A szultán parancsa alapján 1456 tavaszán Edirnenél gyülekezett a sereg. Konstantinápoly védelmére azonban — a nyugati tengeri hatalmak támadásától tartva — jelentős erőket kellett hátrahagyni. Nyugati becslések szerint a felvonult török sereg létszáma 150 és 400 ezer között lehetett. Igen valószínű, hogy az alsó határ is túlzás. Norman Tobias foglalkozott a középkori hadseregek nagyságával, és bár elsősorban Konstantinápoly 8. század eleji ostromát vizsgálta, eredményei általában hasznosíthatók az iparosítás előttikorszak hadseregeivel kapcsolatban is. Szerinte Európa peremvidékein, amilyen például az Észak-Balkán, a csatában felvonuló seregek létszáma nem léphette túl a 60—70 000-et. E szám meghatározásánál nem a szállítható vagy a helyi lakosságtól rabolható (katonai szóval „rekvirált”) élelmezés és takarmány lehetséges mennyisége volt az elsődleges szempont, bár természetesen ezeket a tényezőket is figyelembe kellett venni. A fő probléma az ivóvíz volt az emberek, de főleg az állatok részére. Az ember szükség esetén meglehetősen hosszan tűri a szomjúságot — az állat nem. A 15. századi hadseregek nagyszámú hátas- és málhás állatot használtak, így igen nagy volt napi vízigényük. A hadseregek vonulását ezért a folyók, patakok vonalához kellett igazítani, vagy a seregrészek több napos különbséggel követték egymást. A harmadik lehetőség az volt, hogy különböző, esetleg párhuzamos utakon egyidejűleg haladjanak a hadseregek. A két utóbbi esetben azonban a hadseregnek esetleg erőit megosztva kellett szembeszállnia egy esetleges támadással és így még rendeltetési helye elérése előtt elveszthette a háborút. E nehézségeket a Balkánon a félszigetet átszelő folyók melletti párhuzamos haladással lehetett áthidalni. Ha azonban Mehmed szultán serege észak felé vonulva a Duna vonalát követi, ez nagy kerülőt és időveszteséget jelentett volna. A szultán ezért több csoportban indította északra hadát. Ő maga, mintegy 60 000 emberrel, a Balkán hegység északi lejtőin indult, míg egy kb. 20 000 katonából álló csoport a déli lejtők felé vette útját. A két nagy sereget időről időre bizonyára újabb egységek követték. Ez nemcsak a hadsereg ellátását könnyítette meg, hanem a török sereg keleti szárnyát is biztosította rajtaütésszerű támadásokkal szemben. Figyelembe kell venni azt is, hogy ebben a történeti korszakban minden hadsereg számos lézengőt vonzott magához és nagyszámú kisegítőt is vitt magával. Tudjuk például, hogy Mehmedet Nándorfehérvárnál tatárok is támogatták. Nincs biztos adatunk ezeknek a segédkezőknek a létszámáról, de tisztán spekulatív alapon a 20% hihetőnek tűnik. Egy ilyen nagyságú hadseregnek állathajtókra, felcserekre és borbélyokra, zenészekre és jövendőmondókra, vízhordókra és mesteremberekre, prostituáltakra és azok kitartottaira, a tiszteknek szolgákra, a legfőbb vezetőknek testőrökre volt szüksége, és ezek mintegy 10%-kal növelték a létszámot. Ha a szultán hadseregét 80 000 főre becsüljük, a harcosok száma mintegy 55—56 000 lehetett. Ez így is óriási erőt képviselt, a korabeli Európában kiállítható legnagyobb hadsereg volt még akkor is, ha nem érte el a megrémült nyugati tudósítók által becsült nagyságot. Bernhard von Kraiburg, a salzburgi érsek kancellárja Bécsben, 1459. augusztus 25-én kelt levelének becslése közel áll a belgrádi török sereg tényleges létszámához. Kraiburg beszámolója szerint egy megbízható szemtanú (valószínűleg egy Bécsből származó keresztes vitéz) 100 000-re becsülte a Nándorfehérvár alá érkezett törökök számát. Szerinte 21 hajó szállította az élelmiszert a Nándorfehérvárhoz érkezett hadsereg számára. Mindkét oldalon mintegy 4—5000 ember halt meg. Hunyadi csapatainak létszáma (beleértve a védelemhez toborzott zsoldosokat is) mintegy 16 000 volt, akik közül azonban csak nyolcezren vettek részt a harcokban. Ez a beszámoló is túlzónak látszik. Ha a szemben álló felek összlétszáma közel 150 000 volt (mivel a fentebbi létszámhoz hozzászámítandó a korabeli becslések szerint több mint harmincezer keresztes), a 4—5000 halott nagyon kevésnek tűnik. Ugyanakkor a Kraiburg informátora által megjelölt hajószám is kevés. Lehetséges, hogy a szemtanú csak a nagyméretű hajókat számolta, figyelmen kívül hagyva a valószínűleg nem kevés bárkát. De mekkora volt Hunyadi serege? Igen valószínűtlen, hogy akármelyik időpontban több mint 16 000 katona védte volna az erődöt. Szemtanúk beszámolói szerint Hunyadi az ostrom kezdete előtt 5000 emberével erősítette meg a védőket. Ezeken kívül arról szólnak, hogy bandériumában további 5—6000 ember volt. Tudjuk, hogy legalább még egy bandérium, Koroghi János macsói báné is ott volt és talán Hunyadi támogatói, Kanizsai László, Rozgonyi Rajnáld és Joan Bastida is odaküldték magánhadseregeik néhány osztagát. Kapisztrán Magyarországon, Carvajal bíboros a római szent birodalomban és Ausztriában toborzott kereszteseket. Voltak, akik különböző akadályok miatt nem értek idejében Belgrádba, jóval az ostrom után is egyre érkeztek még a keresztesek. Tudjuk, hogy Hunyadi bérelt zsoldosokkal gyakran egészítette ki bandériumát, erre a célra 1443-ban 32 000 aranyforintot, 1444-ben pedig kétszer annyit költött. Hacsak nem részesült az országgyűlés által megszavazott különadóból (s erről nem szólnak a források), bandériuma minden bizonnyal 10 000 főnél kevesebbet számlált. Egy másik probléma: hány keresztest toboroztak Kapisztrán és ferences szerzetestársai? A ténylegesnél kisebb szám nagyobb tekintélyt ad a győzteseknek, de ugyanakkor kedvezőtlen képet nyújthatott volna Kapisztrán hatalmáról és karizmatikus vonzerejéről. A szerzetesek egykori állítása szerint 30 000, főleg Magyarországon toborzott keresztes vitéz volt Belgrádnál. Ez egybevághat a Magyar Királyság korabeli népességéről rendelkezésünkre álló adatokkal. Ha ugyanis 3 200 000 paraszt volt a birodalomban, a 30 000 fő 0,9%-ot jelent és ez teljesen reális becslés. Soha senki sem számolta meg azonban ezeket a kereszteseket. Kraiburg adata, amely szerint csak 8 000 keresztes harcolt ténylegesen, valószínűleg pontos volt. A keresztes sereg erejét azonban nem szabad alábecsülni. Két, egymástól független forrás teszi lehetővé a védekezésben játszott szerepük megítélését. Szilágyi Mihály, Belgrád parancsnoka, Hunyadi érkezése előtt kijelentette: amíg nem látta a folyóparton hullámzó tömeget, nem hitte volna, hogy Magyarországon ennyi embert lehet harcba szólítani. A megoldás kulcsa az, hogy a keresztesek is egymást követő csapatokban érkeztek Nándorfehérvárra (még az ostrom után is jöttek). Amikor 1456 novemberében V. László király elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy felkeresse a romos várost, kíséretében számos német keresztes vitéz volt. Mindent összevéve több mint valószínű, hogy a beszámolókban megjelölt 70 000-nél lényegesen kevesebb keresztes érkezett Belgrád alá. Tényleges számuk ennek mintegy fele, 35 000 lehetett. HELD JÓZSEF