História 1990
1990 / 1. szám - KOVÁCS TIBOR: Ősi kéziszerszámoktól az ipari formatervezésig
e cél megvalósításának „eszköze” a vásárló számára vonzóbb forma megtalálása lehetett. Mai kéziszerszámaink közül nem egynek „közvetlen” ősét már a bronzkori munkaeszközök között megtaláljuk. A vas használatának helyi elterjedése után (Kr. e. 8. századtól) pedig, az újkor legfontosabb szerszámainak alapformái többnyire már kialakultak. Nézzünk meg egy 17. századi németalföldi asztalosműhelyt teljes szerszámparkjával. A falra akasztott fakalapácsok, körzők, vésők, a zsámolyon fekvő szekerce, a földön heverő fűrész talán egy mai mester kezében sem lenne feltűnő. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy összességükben alig, vagy egyáltalán nem változtak az eszköztípusok az elmúlt századok alatt, és készítésük korától függetlenül azonos formát öltenek. Inkább arról van szó, hogy bizonyos funkció betöltésére legjobban megfelelő forma létrejötte után bármilyen alapvető szerkezeti változtatás - „újítás” - a szerszámmal végezhető munka hatékonyságát csökkentheti. Ilyen módosításokra legfeljebb új, jobb szerkezeti tulajdonságokkal bíró alapanyag felhasználása adhat lehetőséget. Ezzel magyarázható, hogy pl. a vasszerszámok többsége szinte alig változott a középkorban és az újkor első századaiban. Egészen az acél feltűnéséig, amelynek rugalmassága, szakítószilárdsága jobb, mint a vasé. Időben a jelenhez közeledve, utalhatunk akár a műanyagokra is, hiszen megjelenésük eddig ismeretlen lehetőségek tárházát nyitotta meg napjaink művészkonstruktőrjei előtt. „Kortalan” szerszámok tehát nincsenek, legfeljebb sok száz, olykor több ezer éve ismert alapformákról beszélhetünk. De bármely szerszámnak nemcsak anyaga, ill. készítésének technológiája „árulkodik” létrejöttének idejéről. Legalább annyira formai díszítésbeli jegyei, még akkor is, ha ezek sokszor csak részletkülönbségekben tükröződnek. Ebből következik: a célszerűséget szolgáló esztétikus külső megválasztása nem csupán a készítő formaérzékétől, mesterségbeli tudásától, hanem az adott kor igényeitől és ízlésvilágától is függ, így azután a célszerűség és az azt legjobban szolgáló forma már egyszer megvalósított harmóniája nem feltétlen ismétlődik későbbi korokban; sok esetben az optimális belső egyensúly megbomlik. Ezt legjobban talán a szecesszió korának használati tárgyai példázzák, amelyeknél a díszítés öncélúsága már-már a használhatóság rovására megy. Az első fémötvözet, a bronz, később a fazekaskorong, majd a római kor „porcelánjának” is nevezhető terra sigillata, azután az acél és a műanyag feltalálása, csupán néhány kiragadott példa a távolabbi vagy a közelmúlt vívmányaiból. És az ember mindig felmérte az új anyag és az új technika adta lehetőségeket. Alkotásai révén újra és újra áttörte a nem egy esetben konvencionálissá vált társadalmi szépségideál (közízlés) korlátait. Funkcionális tárgyak estében ez viszont csak akkor sikerült, ha képes volt megteremteni a használhatóság-tartósság-szépség harmonikus egységét. Valójában ez az a szál, amely láncszerű kapcsolatot teremt az őskori mesterek és a mai konstruktőrök tevékenysége között. Kétségtelen: a kéziszerszámok, vagy bármely használati tárgy történeti fejlődése egyáltalán nem azonosítható a 20. századi ipari formatervezés előtörténetével. De a „tudatosan esztétizáló formaadás” nem egyedül korunk szülötte. Gyökerei évszázadokat fonnak át és évezredekre nyúlnak vissza. KOVÁCS TIBOR Bronzkori harci csákányok, Kr. e. 15-12. század Németalföldi asztalosműhely, 17. század Római kori lakatkovács, 2. század 5