História 1998
1998 / 5-6. szám - SZAKÁLY FERENC: Törökök és a magyarországi borforgalom
Törökök és a magyarországi borforgalom A szemi bortermelés hanyatlása A II. Lajos özvegye, (Habsburg) Mária németalföldi kormányzó brüsszeli udvarában szolgáló magyar humanista, Oláh Miklós külföldieknek szánt Magyarország-ismertetőjében (Hungária, 1536) ekként mutatja be a Magyar Királyság középkor végi bortermelését: „Bor olyan bőségben van, hogy Magyarországnak majdnem valamennyi tája (kivéve a Tiszán innen és túl, a Várad felé eső síkságot, valamint Bács vidékét és még néhány más helyet) nemes, édes, savanyú, e két utóbbi közé eső, könnyű és közepes erejű borokat terem, de sokkal több fehéret, mint vöröset. A sört, a bor bősége miatt, csak az ország igen kis részén ismerik... Többször megtörténik, hogy az enyhe hőmérséklet és a kedvező évi időjárás a bor akkora mennyiségét árasztja, hogy alig akad a bor eltevéséhez elég hordó, amit én magam saját szememmel láttam Baranya vármegyében, míg Pécsett voltam. Ellenben arra kényszerülnek, hogy a másféle házi használatra készült edényeket bortárolás céljára fordítsák, és az üres hordókért borral töltött edényt adjanak ellenszolgáltatásul. A borok közül jobb és nemesebb elsősorban az, amelyik a Szerémségben, másodsorban, amelyik Somogy, Baranya, Pozsony, Sopron, Eger, Borsod, Újvár, Veszprém és Zala vármegyékben, végül amelyik Erdélyben és Szlavóniában terem. A vadon termő vesszők nagyobb fürtöket és nagyobb szemeket is hoznak a legtöbb vidéken, főként a Szerémségben, mint sok más helyt a háziasítottak és megműveltek, és a bor, amit ezekből kisajtolnak, éppen olyan jó ízű, mint az, amilyet csak egyes belgáknál láttam és ízleltem, amelyet ők szülőföldjükön termelnek, és amelyet a lakosoknak, ha van nekik, pénzért árusítanak.” Oláh ugyan meglehetősen nagyvonalúan írja körül az általa legjobbnak minősített termőhelyeket, azonosításuk mégis egyszerű, hiszen többségüket a későbbi századokban is a történeti Magyarország jeles borvidékei között tartották számon. A soproni és az egri eredet eszerint már akkortájt is jó ajánlólevélnek számított. Oláh „pozsonyin” minden valószínűség szerint a bazinszentgyörgy-monori, a „borsodin” talán a Miskolc és Ónod környéki, „ujvárin” a tágabb értelemben vett hegyaljai, „veszprémin és zalain” alighanem a Balaton-felvidéki és a Somló-hegyi szőlőskerteket értette. Erdélyről elsőre a Küküllő menti, Szlavóniáról — Bonfini útmutatása nyomán — a Pozsega környéki (állítólag mocsaras) borvidék ötlene eszünkbe. Szerémség, Somogy, Baranya A fentiek során tudatosan mellőztük az Oláh-féle felsorolást vezető három borvidéket: a Szerémséget, Somogyot és Baranyát. A felsorolás ugyanis egyfajta rangsort takar; a jeles humanista szövegéből kihüvelyezhető, hogy csak e három vidék termése került bele az országos kereskedelem vérkeringésébe. Ő állítja, hogy a legfontosabb borelosztó központban, Pesten ez a három volt a legkapósabb, s azt is, hogy a somogyinak Székesfehérvárott is létezett külön elosztó piaca. Oláh szavait hitelesíti, hogy a pesti végrendeletekben valóban e három táj borai szerepelnek, hogy a szerémi bor forgalmazásában jeleskedő pesti kereskedők Baranyában és Somogyban is igyekeztek szert tenni távoli (ún. extraneus) szőlőbirtokra. Minden korabeli elbeszélő és okleveles forrás tanúsága összecseng Oláh azon állításával, miszerint a szerémi bor még az élbolyból is messze kiemelkedett. A középkori Magyarországon az Al-Duna és a Száva közti „félsziget” keleti részén, a Fruska Gora (magyarul: Álmos-hegy) lejtőin érlelt szőlő adta a legízletesebb nedűt. A somogyi bortermelés magas színvonalát önmagában is bizonyítja, hogy első királyunk az itteni tizedek odaadományozásával igyekezett biztosítani a pannonhalmi bencés apátság és az Árpádok temetkező helyén, Fehérvárott létesített társaskáptalan anyagi biztonságát. Ennek ellenére csupán találgathatunk, hogy a messze földön keresett somogyi bort hol termelték. Leginkább a Zselic keleti nyúlványaira, a somogy-tolnai határvidék hívogató dombjaira és — a későbbiek alapján — a Balaton déli partján elterülő promontóriumokra „tippelhetnénk”. A „baranyai” bor A „baranyai” borral egészen más a problémánk (pontosabban: miután a dilemma megoldottnak tekinthető, inkább csak volt). Bár Oláh Pécs jellemzésekor ismételten kitér a bor bőségére, ekkortájt nem a Mecsek, nem is a Nagyharsányi-hegy lankáin termelték az igazi „baranyai bort”. Az adatok egyértelműen a Szekszárd környéki szőlőhegyekre mutatnak, s egyes források szerint a mai Drávaszög is amazok előtt járt bortermelésben. Délkelet-Tolna és az akkortájt a mainál jóval délebbre húzódó baranyatolnai határvidék olyképpen kerülhetett a „baranyai” gyűjtőfogalom alá, hogy az egyházi igazgatásban ezt a vidéket Felső-Baranyának nevezték. A fentieket azért kellett ilyen részletekbe menően tisztázni, mert a szerémi bortermelés lehanyatlása után a két dél-dunántúli megye termőhegyei vették át a vezető szerepet a belkereskedelemben. A Szerémség virágzásának az 1521. és 1526. évi török támadások következményei (egyebek mellett a magyar lakosság elmenekülése) vetettek véget. Persze nem egy csapásra, hiszen a Németalföldet kormányzó Mária királyné még 1550-ben is számított rá, hogy magyarországi hívein keresztül hozzáférhet kedvelt italához. Somogy bora A somogyi bortermelés alakulásáról ellentmondásos híreink vannak. A Verancsics-Zay-követséghez csatlakozott Fugger-megbízottat, Hans Dernschwamnot — aki minden bizonnyal a korabeli magyar „közgazdaság” legjobb ismerői közé sorolandó — még Konstantinápolyban is elöntötte a méreg, amikor a somogyi bor minőségének romlására gondolt: „A sok nyomorúság, elnyomás, pusztítás és nyúzás miatt... minden felettébb megfogyatkozott.