História 2009
2009 / 9-10. szám - FIGYELŐ - Egyházreform - reformáció - protestáns egyházak
Egyházreform - reformáció - protestáns egyházak „Ecclesia semper reformanda” - az egyházat folyamatosan javítani kell, tartja a mondás. És valóban: a kereszténység kétezer esztendős históriája folyamatos korrekciók és megújulások története. A középkori kereszténység „reformációjának” legfontosabb elemét az egyre személyesebbé váló vallásosság keresése jelentette. Ebben az irányban hatottak a koldulórendek (a 14. században), a késő középkori eretnekmozgalmak, a német misztika és a devotio modernának nevezett új kegyesség. Az egyházi intézményrendszer a törekvésekből sokat beépített a saját szervezetébe. Az új teológiai nézetek egy részét egyetemeken tanították, az új szemléletet képviselő vallásos közösségek elnyerték a főpásztorok jóváhagyását, az induló könyvnyomtatás első termékei között pedig a reformeszmék számos közvetítőjét megtaláljuk. Másoknak nem volt ilyen szerencséjük, gondoljunk csak Jan Húsra és John Wycliffre. Az angol és a cseh teológus nem elégedett meg a vallásosság formai és tartalmi megújításával, hanem ők alapjaiban támadták az egyházi intézményrendszert, kritizálták a pápaságot, vitatták az egyházi rend és az oltáriszentség tanát, síkra szálltak a népnyelvű liturgia érdekében. Esetükben a politikai összetevők mellett nyilván a legsúlyosabb ellenérvet éppen a hittani rendszer felforgatásának szándéka jelentette. Ebbe a folyamatba illeszkedik a reformáció első képviselőinek megjelenése, tevékenységük első szakasza. Luther és első társai nem gondolkodtak szakadásról vagy új egyház alapításáról, csupán számos kortársukhoz hasonlóan a keresztény egyház megújulását szorgalmazták. Nem kétséges, hogy az elhíresült 1517. évi wittenbergi 95 pont sokkal kevésbé felforgató tartalmú, mint akár Erasmus némely írása, nem is beszélve az egyházi intézményrendszer teljes reformját szorgalmazó egykorú beadványokról. Mikortól vált nyilvánvalóvá, hogy Luther vagy a svájciak mozgalma nem a régi egyházat állítja helyre, hanem elképzeléseit új intézményrendszerek, a kora újkori protestáns felekezetek keretein belül valósítja meg? Luther pápai kiközösítése és a fejedelmek politikai támogatása, majd az új hitvallások megfogalmazása súlyos intő jelek voltak ebben az irányban. Az olyan éles szemű megfigyelők, mint Erasmus már 1525-ben világosan látták, hogy valami visszafordíthatatlanul megváltozott. Ugyanakkor V. Károly császár még a tridenti zsinat második szakaszának összehívásakor, 1551-ben is reménykedett a régi egység helyreállításában. Nagy bizonytalansággal kell számolnunk a reformáció központjaitól távolabb eső területeken, különösen a világiak körében. Magyarországon a 16. század utolsó harmadáig aligha beszélhetünk evangélikus vagy református egyházról, unitáriusról pedig majd csak a század végétől. A század közepén főuraink vallásosságában jól megfértek egymás mellett a wittenbergi egyetemről hazatért udvari prédikátorok és a mezővárosaikban működő ferences kolostorok, vagy éppen az új eszmék iránti lelkesedés és a régi szertartásokhoz való ragaszkodás. Az tehát, hogy egy-egy nagybirtokos környezetében már valamiféle lutheri szellemű „szubkultúra” léte gyanítható, még egyáltalán nem jelenti, hogy az adott településen vagy országrészben evangélikus egyház működött volna. Természetesen ugyanez a szabályszerűség érvényes János Zsigmond antitrinitárius holdudvara és az unitárius egyház viszonyára is. A protestáns egyházak komoly dogmatikai viták nyomán formálódó hitvallások megalkotásával, önálló vallási irodalom és propaganda megteremtésével, egyházszervezet kiépítésével, vallási és művelődési intézményrendszer létrehozásával váltak kora újkori értelemben vett felekezetté. Ugyanígy a katolikus egyház is csak a tridenti zsinatot (1545-1563) követő felzárkózás után lett méltó vetélytársa a reformáció nyomán kialakult egyházaknak. Európa felekezeti térképe nagyjából az 1580-as évekre vette fel azt az alakját, amely nagyvonalakban ma is jellemzi. Dél-Európa részben kulturális hagyományainak és a pápaság közelségének, részben pedig az erős központi hatalomnak köszönhetően katolikus vallású maradt. A reformáció eszméi Itáliában és Spanyolországban inkább csak a szellemi elit körében hódítottak. Az 1570-es évekre a spanyol és a római inkvizíció sikerrel irtotta ki nemcsak a lutheri, de még az erasmusi eszmék írmagját is. Franciaországban a reformáció megjelenése - akárcsak a középkori eretnekmozgalmak - szorosan összefüggött a királyi hatalommal szemben álló rendi-nemesi küzdelemmel (Magyarországhoz hasonlóan), a helvét reformáció talaján álló hugenották elsősorban az ország déli tartományaiban, illetve a nyugati partvidék városaiban voltak jelen. A majd három évtizedig dúló francia vallásháborút a nantes-i ediktum (1598) zárta le, amely 1685. évi visszavonásáig korlátozott vallásszabadságot biztosított a hugenottáknak. Angliában a Rómával egyre lazább kapcsolatban álló egyházi intézményrendszert VIII. Henrik angol király szakította el a katolikus egyháztól. 1534-ben a király lett az angol egyház feje. Az anglikán egyház tanbeli és intézményes alapjai fokozatosan alakultak ki, végleges formájukat csak I. Erzsébet uralkodásának idején, 1559-től kezdve nyerték el. Angliával szemben Skócia a svájci reformációhoz csatlakozott. A református egyház a kontinens északi részén az Egyesült Tartományokban (a későbbi Hollandiában), Svájcban, illetve néhány német fejedelemségben (Nassau, Hessen, Pfalz és részben Brandenburg) vált uralkodó felekezetté. A többi német fejedelem túlnyomórészt az evangélikus egyházhoz csatlakozott, míg délen, mindenekelőtt Bajorországban a régi egyház megőrizte pozícióit. Ugyanígy katolikus többségű maradt a német és francia területek közötti zóna, vagyis Spanyol-Németalföld, Lotharingia, Franche-Comté és Savoya is. Nyugat-Európa keleti pereme ezzel szemben nagy változatosságot mutat. Észak-Európa, vagyis a skandináv országok és a Baltikum egyöntetűen az evangélikus egyházat választotta. Lengyelország több évtizedes vallási útkeresés után visszatalált a katolicizmushoz. Csehországban a huszitizmus eszméihez hű közösségek egészen a fehérhegyi vereséget (1620) követő rekatolizációig meghatározóak maradtak. A három részre szakadt Magyar Királyság vallási szempontból kicsiben egész Európa megosztottságát leképezte, hiszen itt az anglikán kivételével valamennyi felekezet jelen volt, amelyet a reformáció évszázada produkált. Reformált szellemű, angol nyelvre lefordított Biblia fedőlapja, 1539 M. A. 12