Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - VILÁG-SZEM - Doležal, Bohumil: Karel Havliček
VILÁG-SZEM KAREL HAVLICEK (A cseh politikai gondolkodás történetéből) „A jelenlegi kormánynak nemcsak az a mód nem tetszik, ahogyan írunk, nem tetszenek az elveink sem, és ha ma elveink felét feláldoznánk abban a reményben, hogy ezzel megnyerjük a kormány kegyét, elveink megmaradt feléért, mely eddig tetszésükkel találkozott, holnap ugyanúgy vélekednének rólunk, ugyanúgy rágalmaznának és üldöznének bennünket, mint korábban.” Karel Havlicek, 1850. A XIX. században és a XX. század első harmadában alakultak ki Közép-Európában a nemzeti államok. Egy lényegében pozitív fejlődés eredményeképpen, a nemzeti önzés — amely bizonyos mértékig ugyan érhető és történelmileg talán elkerülhetetlen volt — hatásában viszont minden tekintetben káros, következtében térségünkben számos fájdalmas probléma maradt megoldatlan. Mindez frusztrációt eredményezett, kölcsönös ellenségeskedést, nacionalista szenvedélyeket. Fokozatosan olyan légkör alakult ki, amelyben könnyen elfelejtődött, hogy az itteni nemzetek nagyrészt közös szellemi és kulturális hagyományokból nőttek ki, hogy közös a történelmük, egyszer jó, másszor rossz, de mindenképpen szoros kapcsolatban voltak egymással, így következésképpen az érdekeik is sok tekintetben közösek. Most, amikor a politikai gondolkodásban ismét napirendre került az európai nemzetek együttélésének az eszméje, a „közös otthon” gondolata, világosan látható, mennyire szükség van bizalomra, türelemre és kölcsönös megértésre ebben a beteg térségben, ahol élünk. Kétségtelenül kritikusan kell szemlélnünk saját múltunkat, a szomszéd nemzetekhez fűződő kapcsolatainkat. Ezen kívül részletesen és alaposan kell tájékozódnunk a szomszédos népek szellemi, kulturális és politikai hagyományairól. Saját nemzeti múltunk végiggondolásának szerves része a szomszéd nemzetekkel való eszmecsere, mert e tükörben világosabban láthatjuk a mi létezésünk és gondolkozásunk problémáit. Ez a kölcsönösség alapja és fő hozadéka. A XVIII. század végén a három közép-európai nép (a magyarok, a lengyelek és a csehek) közül a cseh nemcsak a legkisebb volt, hanem egyben helyzete is a legválságosabb. Ehhez mindenek előtt a cseh államiság fokozatos hanyatlása (a rendi felkelés 1621-es bukása után), továbbá a vallási érzés lankadása (az erőszakos rekatolizáció következtében, a XVI. század végén még a csehek mintegy 90 százaléka protestáns volt), valamint a harmincéves háború pusztításai (Cseh- és Morvaország ekkor a lakosságának közel felét elveszítette) járultak hozzá. A külső tényezők és a korabeli cseh társadalom belső bomlása azt eredményezte, hogy a XVIII. század második felében már nem létezett teljes társadalmi szerkezettel, azaz saját nemességgel, polgársággal és értelmiséggel bíró cseh nemzet, a történelmi Csehországnak és Morvaországnak csak a belső részeiben élt cseh ajkú, főként vidéki lakosság. A nemzeti öntudat nem volt egyéb homályos emlékeknél a cseh királyság hajdani fénykorából (ez a téma persze részben tabunak számított, politikai okokból), illetőleg a más nyelvűekkel (a németekkel) folytatott viszályokra korlátozódott. II. József és Mária Terézia reformjai nemcsak fokozatos központosítást jelentettek (ami együttjárt az elsorvadt cseh államiság utolsó maradékainak lebontásával és a németesítéssel), hanem lehetővé tették a szabadabb vallásgyakorlást; olyan témákról és személyekről, akik korábban tabunak számítottak, ismét szabad volt beszélni és írni; a szellemi életben általában szabadabb légkör alakult ki. Igen nagy jelentősége volt II. József döntésének, a jobbágyság felszámolására tett intézkedéseinek. Ennek következtében a vidéki cseh lakosság tömegei szabadon beköltözhettek a városokba, szabadon választhattak foglalkozást, gyermekeiket iskolába vagy mesterséget tanulni küldhették. Az emberek előtt megnyílt a társadalmi emelkedés távlata, tudatosodtak a szociális érdekeik, és így létrejött a nemzeti közösség csírája. A cseh közösségnek olyan eszmére, ideológiára volt szüksége, amely magasabb értelmet és célt kínál számára. E társadalmi megrendelés kielégítésére a kialakulóban lévő cseh értelmiség szabad teret kapott. Ezzel magyarázható a cseh nemzeti mozgalom népi jellege, amit gyakran kissé demagóg módon emlegetnek. E népi — vagy pontosabban: plebejus — jellegnek azonban van árnyoldala is; az nevezetesen, hogy gyakran hiányzik nálunk, cseheknél a fegyelem, a nagyvonalúság, a fair-play iránti érzék. A II. József alatti reformok mellett a csehországi nemesség emancipációs érdekei is hozzájárultak a cseh nemzeti mozgalom kibontakozásához. Ez a nemesség csak részben volt a régi cseh családok sarja, anyanyelvük természetesen német volt. A csehországi nemesség bizonyos autonómiára törekedett az uralkodó központosító törekvéseivel szemben. Követeléseiket cseh közjogi hagyományokra kívánták építeni, továbbá Csehországnak arra az adottságára, hogy lakosságának többsége egy szláv nyelvet beszélt. A nemesség jelentős vagyonnal rendelkezett, és természetesen a maga érdekeit követve támogatott történelmi és nyelvészeti kutatásokat, amivel megélhetési lehetőséget nyújtott számos cseh értelmiséginek. A cseh népi értelmiség legradikálisabb csoportja nem lelkesedett a nemességel való együttműködésért, és erős bizalmatlansággal kísérte törekvéseiket. A műveltebb cseh tudósok — mint páldául Palacky — pedig egyszerre mindkét táborban mozogtak, a nemesiben és a cseh polgáriban is. Ebből az következett, hogy a cseh nemzeti mozgalom kettős úton haladt. Az egyik a nép körében végzett gyakorlati társadalmi tevékenység volt — többek között a cseh népi újságok, könyvek kiadása, a cseh nyelvű színház, a szórakoztatás formáinak kialakítása stb. Innen sarjadt a nyelvi-nemzeti irány. A másik törekvés a csehországi nemesség védőszárnyai alatt bontakozott ki: a tudományok, mindenekelőtt a történettudomány művelését jelentette. Ezen az úton született meg a történelmi, államjogi koncepció. A korabeli cseh kultúrában tehát két párhuzamos réteg létezett; néhány jelentős cseh politikus ügyesen lavírozott egyszerre mind a két rétegben, és ezzel akarva-akaratlanul ahhoz is hozzájárult, hogy a cseh politika programja még a csehszlovák köztársaság létrejötte idején is tartalmazott bizonyos kétértelműséget. A XIX. század elején azonban a nyelvi-nemzeti felfogás lett a nemzeti ideológia alapja. Josef Jungmann nyelvtudós és fordító ezt így fogalmazta meg: „A nemzeteket és hazájukat a nyelv választja el egymástól.” Létezett ezen kívül egy másik felfogás is, melynek legfontosabb képviselője Bernard Bolzano volt. Katolikus papként működött, ismertté vált neve matematikusként is. ő türelemre intette a történelmi Csehország német és cseh lakóit, síkraszállt az akkor gyengébb fél, a csehek védelméért. A felvilágosodás szellemében egy új országos cseh (csehországi) nemzetet óhajtott kialakítani, amely cseh és német ajkúakból tevődött volna össze. Ez a voluntarista elképzelés nem mutatkozott politikailag hatásosnak, sem a csehek, sem a csehországi németek nem lelkesedtek érte, és csupán a csehországi nemesség néhány ideológusa — mint például Leo Thun gróf — volt lelkes híve. Századunk hatvanas éveiben — más összefüggésben — Jan Patocka filozófus tért vissza Bolzano gondolataihoz. Az újkori cseh nemzet — a némethez, a lengyelhez és a magyarhoz hasonlóan — a közös nyelv alapján határozta meg magát. Ez a meghatározás egyébként mai szemmel nézve nem jelent egyebet a közösen végzett emberi tevékenység alapjának 18 HITEL» 1989. 1. szám