Hitel, 1990. szeptember-december (3. évfolyam, 18-26. szám)
1990 / 24. szám - SZÉPIRODALOM - Endrődi Szabó Ernő: Cui prodest?!
HITEL • 1990. 24. szám 13 át persze, legyintenem kellene, úgy, ahogyan néhány hónappal ezelőtt, még a tavaszon tettem, mondván, nem érdekel, idegesít, unom, fölháborodom a minduntalan elibém szökő kérdéstől, a lamentálásoktól, annak feszegetésétől, hogy ki zsidó, miért zsidó, hogy zsidó, hol zsidó, etc. - egyszer és mindenkorra elegem van ebből a témából, mondtam akkor, kész, vége, megszűnt a kádárizmus, összeomlott az állampárt, nincs mesterségesen, a hatalom bizonyos körei által szított zsidókérdés, megszűnőben az ekképpen keltett megosztottság, a progresszió erőinek szétforgácsolása; a magyar nép sohasem volt antiszemita, hazánkfiai-zsidóemberek sosem voltak magyargyűlölők, a mélyben - vagy inkább mondjam így - a zömben sohasem lappangtak egymásnak feszülő ellenséges indulatok. Voltak -és mindig leszenek - személyek, klikkek, érdekcsoportok, akik-amelyek pozícióféltéstől, arrogáns hatalomvágytól ösztökélve föl- és fölmelegítik, időről -időre újra föltálalják ezt az egyre hígabb levest, feltűnési viszketegségből talán kis botrányt is kanyarítanak mellé, s míg a cirkuszi mutatványokért mindig hálás „köz” önfeledten habzsolja az íztelen, ám meglehetősen kozmás szagot árasztó valóságpótlót, aközben a fölmelegítők - a szítok - megsüthetik saját nagyon is valóságos, delikát pecsenyéjüket. Mondom, így gondolkodtam még az idei tavaszon, miközben zsidó és nem zsidó barátaimmal a habverők etikája és a Trabant esztétikája közötti feltűnő hasonlóságokról, mi több lényegi egybeesésekről beszélgettünk, s okait, lehetséges eredőit szemelgettük, boncolgattuk egy-egy fröccs vagy pofa sör mellett. Vélekedésem több oldalról is megerősíttetett, de álláspontomat akkor véltem különösképpen igaznak, amikor valamely interjújában, az ügyben sokágú családfájának köszönhetően közvetlenül is érintett Zwack Péter, az enyémekkel egybevágó gondolatokat fejtett ki (amiket, a minapi TV-beszélgetésében, az USA-béli nagyköveti székből megnyilatkozva, újólag elmondott). S annak, hogy ma riadtan, zaklatottan, fájdalommal és félelemmel idézem akkori önmagam, nem csak az az oka, hogy megalázottnak és megnyomorítottnak érezem magam - önmagában ez még nem lépné túl a magánügy, a magánérdekűség határait. S igazából még az sem, hogy az „antiszemitizmus” körül keltett hisztériát, nagy nyilvánosság előtt elkövetett, személyemet ért arculcsapásként élem meg. Ami azonban szólásra késztet, az az, és legelsőbben az, hogy a közéletet eleddig járó habveres különítmények helyébe, az elmúlt hetekben, a legrosszabb diktatúrákat, a legrosszabb aczélista éveket idéző, lincselő kommandóalakulatok léptek. Látom magam előtt e mondatom kiváltotta reakciókat, a gúnyos-cinikus ajkbiggyesztéstől, a lemondó, enervált legyintésen át, a helyeslő bólogatásig minden lehetséges rezdülés, mozdulat elvonul lelki szemeim előtt. Igen, most, e passzusnál kellene feltörő fájdalmamat és félelmemet elfojtva föltenni az okos és higgadt kérdést - Cui prodest?! És válaszolni rá, indulatok nélkül, ugyancsak okosan, higgadtan, legalább jelzésszerűen sorra véve mindazt, ami ebben az erőszakoltan felszínre hozott, tajtékosra korbácsolt indulatok körítette ügyben, az itteni és mostani „antiszemitizmus” ügyében kavarog. Elősorolni társadalom és politikatörténeti tényeket, kezdve akár a kabar törzsekkel a honfoglaláskor érkezett zsidósággal, idézve Matthias rex korának zsidó közösségeit, említve az ide menekülő szefárdokat, a negyvennyolcas szabadságharc zsidó alakulatait, a tiszaeszlári pert, ami korántsem véletlenül esett az emancipációs törvény körüli időszakra, hangsúlyosan említve a századforduló s az azt követő évtizedek asszimiláns és nem asszimiláns zsidó polgárságának európai mértékkel mérve is kiemelkedő, progresszív szerepét, neveket említeni — Vámbéryt, Lőwöt, Jászit - s nem feledve azt sem, hogy a Vészkorszakban, az 1944-es német megszállásig Magyarország volt a közép-európai zsidóság utolsó mentsvára, menedéke, az egyetlen békés sziget, még a hitleráj által kikényszerített s az akkor valóban létező, bár nem jelentős számú magyar jobboldal által csahos örömmel fogadott zsidótörvények ellenére is. És szólni a kikerülhetetlen iszonyatról, a Holocaustról, az iparszerű emberirtás rettenetéről, a Sátánnak emez, Deir Zor-t csupán néhány évtizeddel később követő ünnepéről. S folytatva a tények sorát, az is természetes, hogy szólnom kellene, az ötvenes években, a „szörnyűségek túlélése utáni történelmi másnapon [...] a bosszúállás beteges föllobbanásá”-ról is, amit persze csak tévutas gondolkodás vetíthet a magyar zsidó társadalom egészére. Ss valóban ezt kellene tennem?! Hiszen ezek többé-kevésbé ismert tények. Miként az is, hogy a negyven éven át lappangó, félig vagy alig,, esetleg sehogyan sem bevallott zsidó entitás, az önmagát-de olykor másokat is - tépő azonosságkeresés, az önazonosság hiányának kínja hány és hányféle áttétellel vagy éppenséggel közvetlen szállal kötődött a magyarság akut identitásválságához. A görcsök is egyidejűleg oldódtak a posztkádárista rendszer lebomlásával párhuzamosan. Nyilvánosság elé lép- e Endrődi Szabó Ernő Cui prodest?! - Magánvallomás közügyben -