Hitel, 2012. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
2012 / 5. szám - SZEMLE - Alföldy Jenő: A negyedik csillag (Tornai József: Csillaganyám, csillagapám)
[ Szemle ] seletével. Tornai csakugyan Janus-arcú európai-magyar, mindenek fölött álló példaképe, Ady emlékéhez méltón. Magyarságát nem csupán nyelvében, versformáiban, észjárásában s az ősi nevekben fejezi ki (népdalok és balladák, pentaton zene, tagoló ritmus, Emese, Álmos, Turul, Árpád, Szent István, Boldogasszony Anyánk), hanem - amikor történelmi veszteségeinket, országunk és népünk fogyatkozásának tényeit és hátrányos megkülönböztetését hozza szóba - érzékeljük önvédelmi reflexeinek összerándulásait (például a Xenofóbiában). Már ebből a szempontból is Ady, illetve kortársai közül főként Illyés és Nagy László követője és Csoóri, Szilágyi Domokos s más Kárpát-medencei kiválóságaink eszmetársa. Különösen szép verseket szentelt Adynak (Isten testbeszéde; Virágkehely. Változat egy Ady-versre - ez Az Illés szekerén modorában szól). De mint bennük, benne is megvan és működik a nemzeti önbírálat. Mulasztásainkat, vétkeinket vagy szerzett hibáinkat, alkatunk torzulásait rendre szóvá teszi (különösen erős verse ebben a témakörben a Tolókocsis Magyarország). Általános létkritikája az emberiségről főként itthoni tapasztalataiból és ismeretségeiből származik. De kevesen tanúsítanak ma annyi érdeklődést és fogékonyságot a szomszéd és más népek s kultúrájuk iránt, mint ő. Nemcsak a saját múltunk, hanem a másoké is épp olyan fontos neki: antropológiai és esztétikai indíttatásai egyetemesek. Tanúsítja ezt a Merlinhez, Vejnemöjnenhez című, rontásromlás elleni fohásza, mellyel az öregség és az elmúlás ellen kéri a kelta varázsló és a finn őseposzi dalnok segítségét. A Kárpát-medence mindenekelőtt a magyarság ezeréves vagy még régibb otthonát jelenti számára, de a velünk együtt élő más népekkel szemben még a súlyos trianoni sebeket fájlalva is csupán a mélyről fakadó és mélyen megalapozott szemrehányást engedi meg magának - a gyűlölködést sosem szítja vagy viszonozza. A szomszédos népek sorsközösségét is látja a közös szegénységben, sokfelől kihasznált és lesajnált vagy elárult közép-európaiságunkban. Néhány népi írókedvencének (Veres Péter, Sinka) méltó értékelésével együtt a sokat emlegetett „népiurbánus” vitában a békítő szerepét vállalta (kevés sikerrel). Bölcsen belátó ítéletei egyrészt a népi íróktól, Széchenyitől, Kossuthtól, Németh Lászlótól, Babitstól, József Attilától, Illyéstől, Bibótól és más nagy gondolkodóinktól örökölt magyarságtudatán nyugszanak, másrészt az általános emberi tulajdonságok és magatartásformák igen alapos ismeretén. Verseinek egy széles tartománya az emberiség (s ezen belül népünk) tévelygéséről szól, s a hagyományosan vérfolyamként jellemzett történelem kegyetlen tényeiből nyerte költői ihletését ítéleteinek kimondására. Az egyén előtt viszont felvillantja a Németh László-i üdvösségügyek távlatát. Tornai öregkori lírája nem az alkotóerők apadásáról, hanem verseinek változatlan költői szenvedélyéről és megszenvedettségéről vall. ALFÖLDY JENŐ JEGYZETEK Olyan volt, mint az ausztrál sziklarajzok vadászai. Vagy még boldogabb, mikor még isten lehetett ! A kötet És hosszú díszkocsik című ciklusában nyolcsoros epigrammát olvashatunk a festőről (Veress Pál). Nem tudtam, hogy ő az ősember, a homo sapiens. Ezért varázsolhatott olyan, akit én keresek salakból eleven bálványokat, magamban is és az időben, 2 Ld. Boldog látomások. A világ törzsi költészete című, 1977-ben kiadott műfordítás-gyűjteményét. 3 Az eredetiben: „Wille zur Macht”; ezt régebben „a hatalom akarásának” fordították. Tornai a „hatalomra törő akarat”-tal pontosabban értelmezi a nietzschei kifejezést. A vers így hangzik: „Nonstop zene, amit / a jó világűr ír, / hang száll hangok után, / céltalanul a nyíl. // Francba! Nem érdekel, hiszen új mennydörgést / új mennydörgés követ, / villám, fenyegetés / szimfónia helyett.” Ezt ugyan nem Weöresnek címezte Tornai, de érezhető benne, hogy nemcsak az orpheuszi, hanem a prométheuszi modell is mennyire fontos neki. 2012. MÁJUS