Hölgyek Lapja, 1880 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1880-09-12 / 37. szám
IV. évfolyam 37. számához. II KI ELVITTÉL.. . elvittél a pusztaságba, óh, vezess vissza engemet! Vezess vissza az emberekhez, A míg szívem ily áldott, jó s meleg. Bár örömest hagy ám el őket, Ölükbe vágyom újra im, Beszélni nyájasan hozzájok, Elrejtve tőlök súlyos álmaim. óh mert ez álmok voltak, amik Biztattak, hívtak messzire, Oda, hol nincs, csak pusztaság, köd, Hol sír és fázik az ember szíve. Ez álmoknak köszönheted, hogy Oly könnyen mentem el veled, El, el, egy sivár rengetegbe, El, el, hol zúgnak rettentő szelek De elég volt! Remegni kezdek. Fázom. Félek, hogy megfagyok. Vígy vissza ismét ő hozzájok ! Ne legyek ilyen árva s elhagyott, óh vígy vissza, ki elraboltál Tőlök s magamtól, oly korán! Hallgatni vágyom csevegésük, Csüggvén kis lelkek gyermek-szózatán. S megosztni vélek vágyat, ingert, Mosolyt, örömet, érdeket. Kifárasztott e zord magány, hol Nem járnak, csak az istenek. Óh vígy vissza ! Ne légy kegyetlen ! S ők megbocsátnak tán nekem; Még tán nem késő, még szívükben Örök gyűlölség Dem ég ellenem. Nem, nem! Hisz én is megbocsátom Kiátkozásuk, mely kisért. Vígy vissza ! vagy tépd össze lelkem, Te csábos, irigy, bús eszményiség ! Benedek Aladár. А ШШЕУ ВШПШШ BESZÉLY. irta: Balázs Sándor. (Folytatás.) Mintha átlátná szavaim igazságát, úgy sóhajtott Kálmán , hanem azért oda rohant a legelső vasúti hivatalnokhoz, ki közelünkben mutatkozék, hogy megnyugvást szerezzen. — Bocsánat uram ! — Tessék ! — mondja a hivatalnok, kinek épen nincs ínyére a feltartóztatás. — Nem kaptak önök távirati tudósítást ? — Minő távirati tudósítást ? — No hogy talán szerencsétlenség történt a vonattal ? A hivatalnok vállat von, kihúzza zsebéből óráját s egész szárazon azt fe l leli, hogy még négy és félpercz díja a kilencz órának. Várni kell tehát. — Jevünk, foglaljunk le bérkocsit számára, — mondom Kálmánnak s valóban ez ötlet is túlsegitett két perczen. Tehát még két és fél percz! A bérkocsis utánunk kiált, hogy hol várjon ? Mi utasítást adunk s ismét eltelik egy perez. Ah ! végre a jeladás ! A bérkocsisok üléseikre pattannak ; a hordárok közt nagy sürgölődésforgolódás támad; a csöngetyü megszólal s a vonat megérkezik. Helyet foglalunk a külcsarnokban és épen nem gondolva vele, ha gorombának és rosz nevelésűeknek tart bennünket a tömeg, keresztül törünk rajta s meg sem állapodunk, míg az első sorban nem vagyunk. Az utasok kiszállnak és sűrű tömegben a kijárat felé tolonganak. Marit sehol sem láthatni. — Csak nem képzeled, hogy e tömeg közé furakodik. Majd később száll ki, ha a sokaság eloszlik. A sokaság oszlik, de Marit sehol sem láthatni. — Ah végre, végre ez a kalapja!.. ah nem ! csak a kalap színe volt ugyanaz! — De istenem, nézd csak, minden ember elmegy és ő még sem jön! Valóban minden ember elment és ő még sem jött meg ! — Majd holnap ! — mondom Kálmánnak, ki mit sem szólt, hanem minden kifakadás nélkül ugrott fel bérkocsijába. De épen a hallgatása ijesztett meg , kitöréseihez már szokva voltam. Mit beszéljen az ember hasonló körülmények között ? Legokosabb volt hallgatnom s bevárnom, míg neki lesz valami mondani valója. — Most már csak átlátod te is, — mondá végre megtört, komor hangon, — hogy e nő előlem szökött meg ! — Én mit sem látok át egyebet, minthogy nem tartotta szavát s ma estére nem érkezett meg, majd megjön holnap. No bizony, ki is lehet egész bizonyossággal órára számítani, hogy az ember mikor indul, vagy érkezik meg valahová. — De hát miért nem ír? Miért nem nyugtat meg, mikor tudnia kell, hogy mennyire szenvedek ? Valóban ezt nehéz volt kimentenem, de minthogy felelnem kellett, hát kísérletet tettem. — Ki tudja, hol van ? Talán falun, valamely barátnőjénél, honnan még a posta sem jár. Aztán ki tudja, nem hozott-e már a mai posta számodra levelet ? Halvány reménység volt, de reménység volt s midőn egészen összetörve, kétségbeesve vagyunk, csak egy kisded sugár is e jótékony fényből új erőt és bátorságot önt szívünkbe. Kálmán is, bár sóhajtott és keserűen mosolygott, nem utasította vissza szívéből e vigasztalást s mindössze is csak remegett és vonakodott kissé elfogadni azt, mint rendesen tenni szoktunk, midőn valamely hőn sóvárgott, de nem remélt boldogság valószínűségét akarjuk szívünkkel elhitetni. Ha az ember elég erővel bír bármely szenvedések közt is nyolcz napig várakozni, akkor egy végerőfeszítéssel néhány óráig még kibírja a bizonytalanság kínjait. S amit a nyolcz nap nem hozott meg, meghozta e pár óra. Titokteljes arczával mintegy vándorló reménysugár, nem sokára postáslegény lépett a szobába és kisded levélkét nyújtott át Kálmánnak. Az arcz, melylyel Kálmán e levelet feltörte, fölöslegessé tette megkérdeni, hogy kitől jön. Kálmán átolvasta a levelet s azután még egyszer átolvasta s erre boszúsan vállat vonva nekem nyújtotta át. — Érts belőle valamit, ha tudsz. Én részemről csak annyit tudok kiolvasni belőle, hogy isten tudja, meddig nem fog visszatérni s hogy úgy látszik, játékot akar velem folytatni, mihez semmi kedvet nem érzek magamban. A levél következőleg hangzott: „Mondja meg nekem, hogy tulajdonképen miért írok önnek ? Miként támadt fejemben azon gondolat, hogy kötelességem távollétemet igazolni ön előtt ? Hát nem vagyok többé független úrnője magamnak? Számolnom kell immár tetteimről? Úgy látszik, hogy valóban így van, mert nem küzdhetem le magamban azon ösztönt, hogy ha már magam nem jelenhetek meg a kitűzött határidőre, legalább írjak önnek, megmondandó, hogy nem tudom meddig, talán pár hóig sem láthatjuk egymást. Ne kérdezze okát, nevetséges ok ez, melyet most már csak azért nem tudatok önnel, mert restellem, hogy elutazásom előtt nem mondtam el önnek mindent egészen nyíltan, őszintén. Majd elmesélem , jókat nevetünk rajta. Tudja-e, hogy nyolc nap 437