Hölgyek Lapja, 1880 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1880-09-12 / 37. szám

IV. évfolyam 37. számához. II KI ELVITTÉL.. . elvittél a pusztaságba, óh, vezess vissza engemet! Vezess vissza az emberekhez, A míg szívem ily áldott, jó s meleg. Bár örömest hagy ám el őket, Ölükbe vágyom újra im, Beszélni nyájasan hozzájok, Elrejtve tőlök súlyos álmaim. óh mert ez álmok voltak, a­mik Biztattak, hívtak messzire, Oda, hol nincs, csak pusztaság, köd, Hol sír és fázik az ember szíve. Ez álmoknak köszönheted, hogy Oly könnyen mentem el veled, El, el, egy sivár rengetegbe, El, el, hol zúgnak rettentő szelek De elég volt! Remegni kezdek. Fázom. Félek, hogy megfagyok. Vígy vissza ismét ő hozzájok ! Ne legyek ilyen árva s elhagyott, óh vígy vissza, ki elraboltál Tőlök s magamtól, oly korán! Hallgatni vágyom csevegésük, Csüggvén kis lelkek gyermek-szózatán. S megosztni vélek vágyat, ingert, Mosolyt, örömet, érdeket. Kifárasztott e zord magány, hol Nem járnak, csak az istenek. Óh vígy vissza ! Ne légy kegyetlen ! S ők megbocsátnak tán nekem; Még tán nem késő, még szívükben Örök gyűlölség Dem ég ellenem. Nem, nem! Hisz én is megbocsátom Kiátkozásuk, mely kisért. Vígy vissza ! vagy tépd össze lelkem, Te csábos, irigy, bús eszményiség ! Benedek Aladár. А ШШЕУ ВШПШШ BESZÉLY. irta: Balázs Sándor. (Folytatás.) Mintha átlátná szavaim igazságát, úgy sóhajtott Kálmán , hanem azért oda rohant a legelső vasúti hivatalnokhoz, ki közelünkben mutatko­­zék, hogy megnyugvást szerezzen. — Bocsánat uram ! — Tessék ! — mondja a hivatalnok, kinek épen nincs ínyére a feltartóztatás. — Nem kaptak önök távirati tu­dósítást ? — Minő távirati tudósítást ? — No hogy talán szerencsétlenség történt a vonattal ? A hivatalnok vállat von, kihúzza zsebéből óráját s egész szárazon azt fe­­ l­ leli, hogy még négy és félpercz díja a kilencz órának. Várni kell tehát. — Jevünk, foglaljunk le bérkocsit számára, — mondom Kálmánnak s való­ban ez ötlet is túlsegitett két perczen. Tehát még két és fél percz! A bérkocsis utánunk kiált, hogy hol várjon ? Mi utasítást adunk s ismét eltelik egy perez. Ah ! végre a jeladás ! A bérkocsisok üléseikre pattan­nak ; a hordárok közt nagy sürgölődés­­forgolódás támad; a csöngetyü megszó­lal s a vonat megérkezik. Helyet foglalunk a külcsarnokban és épen nem gondolva vele, ha gorom­bának és rosz nevelésűeknek tart ben­nünket a tömeg, keresztül törünk rajta s meg sem állapodunk, míg az első sor­ban nem vagyunk. Az utasok kiszállnak és sűrű tö­megben a kijárat felé tolonganak. Marit sehol sem láthatni. — Csak nem képzeled, hogy e tö­meg közé furakodik. Majd később száll ki, ha a sokaság eloszlik. A sokaság oszlik, de Marit sehol sem láthatni. — Ah végre, végre ez a kalapja!.. ah nem ! csak a kalap színe volt ugyanaz! — De istenem, nézd csak, minden ember elmegy és ő még sem jön! Valóban minden ember elment és ő még sem jött meg ! — Majd holnap ! — mondom Kál­mánnak, ki mit sem szólt, hanem minden kifakadás nélkül ugrott fel bérkocsijába. De épen a hallgatása ijesztett meg , kitöréseihez már szokva voltam. Mit beszéljen az ember hasonló kö­rülmények között ? Legokosabb volt hallgatnom s be­várnom, míg neki lesz valami mondani valója. — Most már csak átlátod te is, — mondá végre megtört, komor hangon, — hogy e nő előlem szökött meg ! — Én mit sem látok át egyebet, minthogy nem tartotta szavát s ma estére nem érkezett meg, majd megjön hol­nap. No bizony, ki is lehet egész bizo­nyossággal órára számítani, hogy az em­ber mikor indul, vagy érkezik meg va­lahová. — De hát miért nem ír? Miért nem nyugtat meg, mikor tudnia kell, hogy mennyire szenvedek ? Valóban ezt nehéz volt kimente­nem, de minthogy felelnem kellett, hát kísérletet tettem. — Ki tudja, hol van ? Talán falun, valamely barátnőjénél, honnan még a posta sem jár. Aztán ki tudja, nem ho­­zott-e már a mai posta számodra levelet ? Halvány reménység volt, de re­ménység volt s midőn egészen össze­törve, kétségbeesve vagyunk, csak egy kisded sugár is e jótékony fényből új erőt és bátorságot önt szívünkbe. Kálmán is, bár sóhajtott és kese­rűen mosolygott, nem utasította vissza szívéből e vigasztalást s mindössze is csak remegett és vonakodott kissé elfo­gadni azt, mint rendesen tenni szok­tunk, midőn valamely hőn sóvárgott, de nem remélt boldogság valószínűségét akarjuk szívünkkel elhitetni. Ha az ember elég erővel bír bár­mely szenvedések közt is nyolcz napig várakozni, akkor egy vég­erőfeszítéssel néhány óráig még kibírja a bizonytalan­ság kínjait. S a­mit a nyolcz nap nem hozott meg, meghozta e pár óra. Titokteljes arczával mintegy ván­dorló reménysugár, nem sokára postás­­legény lépett a szobába és kisded levél­két nyújtott át Kálmánnak. Az arcz, melylyel Kálmán e leve­let­­ feltörte, fölöslegessé tette megkér­deni, hogy kitől jön. Kálmán átolvasta a levelet s az­után még egyszer átolvasta s erre boszúsan vállat vonva nekem nyúj­totta át. — Érts belőle valamit, ha tudsz. Én részemről csak annyit tudok kiol­vasni belőle, hogy isten tudja, meddig nem fog visszatérni s hogy úgy látszik, játékot akar velem folytatni, mihez sem­mi kedvet nem érzek magamban. A levél következőleg hangzott: „Mondja meg nekem, hogy tulaj­donképen miért írok önnek ? Miként tá­madt fejemben azon gondolat, hogy kö­telességem távollétemet igazolni ön előtt ? Hát nem vagyok többé független úrnője magamnak? Számolnom kell immár tetteimről? Úgy látszik, hogy valóban így van, mert nem küzdhetem le ma­gamban azon ösztönt, hogy ha már ma­gam nem jelenhetek meg a kitűzött ha­táridőre, legalább írjak önnek, megmon­dandó, hogy nem tudom meddig, talán pár hóig sem láthatjuk egymást. Ne kérdezze okát, nevetséges ok ez, melyet most már csak azért nem tudatok önnel, mert restellem, hogy elutazásom előtt nem mondtam el önnek mindent egészen nyíltan, őszintén. Majd elmesélem , jókat­­ neve­tünk rajta. Tudja-e, hogy nyolc­ nap 437

Next