Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-08-07 / 33. szám
villámlás, dörgés és égiháboru fejezendi be, mellyhez a dörgést, villámlást és égiháborut kell csupán hozzá képzelni. Kezdete 8-adfél órakor. — Ez hát meg volna, — szólt a szinlapiré — s most csak az a kérdés, hogy ki adja át neki e lapot. — Hát akár én! felkiált a komikus. — A vállalat kissé csiklandós, kivált ha rajtakap, hogy csúffá akarjuk tenni, szólt az igazgató. Azonfelül e merény az egész senatust, vulgo vargacéhet felingerli ellenünk, s még megérjük, hogy a nekidühödött művészetbarátok kidorongolnak bennünket Thaliánk ponyvatemplomából. — Micsoda ?! szólt előlépve a hős — Fejemet teszem Caesarként egy fületlen gomb ellen, hogy anticipando még meg is vendégel bennünket Talyiga uram. — Aztán mi egy pár ütleg, ha a tréfa megérdemli, közbeszólt egy veterán művész. Engem a többi közt egyszer Tótmegyeren egy,másután két ízben úgy helybehagytak, hogy csaknem a bőrömből is kifordultam, a truppom meg szétszaladt, mint a csirkefiúk; azért harmadnapra e tragikus esemény után mégis berukkoltam ismét Tótmegyerre, s meg volt köztünk újra az egyesség. Művésznek mindig túl kell emelkednie az ütlegel kisszerű és mulékony befolyásán. Ez volt örökké életnézetem s jelszavam. E hatályos biztatás által megnyugtatva, a tagok egy része, köztök a komikus is, mint főszereplő, útnak indult Talyiga Mátyás atyamester házához. — Csak el ne rontsátok aztán röhögéstek által a játékot. Bőrötök érdekéből figyelmeztetlek erre benneteket, — inté őket útközben a hős. — Ne félj pajti, olly imposant komoly képet vágunk, mintha egytől egyig ma nyertük volna el a német tudományos egyletek rendjelét, — a parókát, megnyugtató a hőst egyik társa. — Ezt a szerencsétlen varga drámaírót most ez egyszer ugyan lefőzzük, — szólt a komikus nagyot kacagva — én egészen elememben érzem magam, s ha tévedésből pofon nem vág , úgy a tréfa tökéletes. Ezalatt elértek a kijelölt áldozat házához. Bekopogtattak. Drámaírónk műasztala — a tőke mellől felkelve, pártfogó arccal fogadta az érkezőket. Midőn előadák neki, hogy darabja vasárnap színre kerül, azonnal borért kiáltott ki, maga pedig hevenyében egy tál túrós bélest rántott elő a kemencenyakról. Vándorművészeink sovában s előrenyujtott nyakkal tekintenek a tál öblébe , s jelentékenyen vágtak egymás szeme közé. És jön evés meg ivás, mellyben mindegyikük halhatlanul szokott remekelni. A dáridó után a komikus farizeus képpel voná ki oldalzsebéből a szinlapot. A társak falhoz fordultak, s holmi mázolt Magdolna képeket kezdének vizsgálni, lehetőleg kerülvén egymás tekintetét. A komikus egyet köhintett, s olvasni kezdé az elővett szinlapot. Drámaírónk szemét száját nekimeresztve fülelt, s bámulva hallgató a furcsa dolgokat. A harmadik pontnál a komikus megállt, s komoly képpel szólt. — Itt Talyiga uram engedelméből jónak láttuk a darab címét a következővel pótolni : „. . . „vagy eliugatás az erdőben,“ mivel a drámai fejlődés szerintem ezen érdekes körülményen alapul. Vargánk jóváhagyólag intett s szótlanul meredt tovább az elébe tartott szinlapra. Minden pontnál feljebb hágott csodálkozása, s a felolvasás után teljes elragadtatással fejező ki tetszését, s előre neki gyürközött a vasárnapi remek élvezetnek. A komikus meglehetősen hű maradt szerepéhez s megtartó komolyságát, de társai közöl néhány ki orrát, ki gégéjét szokta markába , hogy feltörő kacaját elfojthassa. Némellyik ájtatosan süté le szemeit, vagy behunyá azokat, hogy társáéval ne találkozzék s komoly hallgatói szerepét ne kényszerüljön felmondani. Most a darab kiállítását tárgyazó, kérdések és útbaigazítások következtek. — S miilyen legyen azon tarisznya, mellyben a fiuk gyárapjoktól az aranyakat s a többi portékát kapják ? kérdé a komikus. — Hát akár egy liszteszsák, ha úgy tetszik. Közbevág egyik philisteus. A trupp elkacagta magát, s ezentúl valahányszor nevetni kényszerültek, okát mindig egyhangúlag a liszteszsákra fogták. Drámaírónk épen nem jött zavarba, s ha a többiek kacagtak, ollykor egy halk mosoly vonult el az ő ajkai körül is. A liszteszsákra komolyan jegyző meg a komikus, miként célszerűbbnek vélné, ha a kérdéses tárgyakat egy vasas ládában adná át gyámfiainak Málnai, de vargánk szigorúan a tarisznyához ragaszkodott. ■— Hát azon sok ezer arany, mellyet Zsendi gróf elveszt, hogy fér egy tárcába? kérdé a hős. — Az lehet bankjegyekben is — adá válaszul drámaírónk. — Értem ! jegyző meg a komikus — az aranyok bankjegyekben. S az eb, melly a darabban olly fontosan szerepel, mi legyen agár, vizsla, kopó, silek vagy szelindek? — Jónak látnám, ha vizsla lenne, hogy ráillenék nyakára a gyémántos karkötő, melylyet György csatol rá; — vélő a varga. A truppnak elég volt ennyi; a liszteszsák rovására már untig kikacagta magát, további időzés csak kockáztatta volna a tréfa szerencsés kimenetelét. — Még egyet — szólt a komikus viszszafordulva. — Minő legyen a személyzet costume-je? kozák, hindu, német vagy samojed? — Mi az a kosztüm, kérem ? — Hát öltözék, nadrág, kis lájbli, mándli s többeféle. — Jó lesz magyar nadrág is, épen a napokban csináltattam egy újat, azt majd átadom , a többi meg kikerül a céhből. A trupp távozott. — Ezt ugyan lóvá tettük ! szólt a komikus, a legközelebbi szögleten befordulva, s elfojtott kacagása a többiekével egyesülve, óriási hahotában tört ki. Színészeink vasárnap Szigligeti „Rabját“ adák. Talyiga uram s a vargacéh még öt órakor behelyezte magát a terembe. A darab megkezdeték. Az előadás folyamában a tisztelt céh bámult, sírt, tombolt, kacagott, őrjöngött. Talyiga uram pedig hallgatott és lassanként gyanakodni kezdett. Sehogysem vélte az előadott műben saját darabját fölismerhetni. Előadás után a koromhegyig lelkesült kollegák nyakába borultak, s érzékeny köszönetet szavaztak neki a fény- és dicsőségért, mellyet a céhre árasztott. Ő pedig épen kitörni készült a méltatlan rászedetésért, midőn a komikus hirtelen félrevoná, s felvilágosító, miként az előadott darab csakugyan az ő műve volt, csakhogy terjedelmesebb átdolgozásban és Szigligeti álnév alatt. Talyiga uram tökéletesen megnyugtatva, dicsősége boldog álmai s az örömittas céh éljenzései közt távozott. Szatmári Pál. Láttam gyöngyöt. Láttam gyöngyöt barnát, Fehéret, Ólomszinűt, sárgát, Kövéret; Megmosdatta szépen Viz árja : De az én gyöngyömnek Nincs párja. Voltam arany bánya Mélyiben, Aranyat keresni Méhiben; Aranyat valódit Ástam is : De enyimhez képest Az hamis. Kert, mező tavasszal Vidám, zöld, Szebbnél szebb rózsákat Hoz a föld , De éltemet tenni Rá merem, Szebbet az enyimnél Nem terem, Állatok közt első Az ember, Emberek közt első A némber, Némberek közt legszebb A leány, Leányok közt legszebb Vagy — Jankám ! Márki.