Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-11-25 / 122. szám
már egyszer élt, és meghalt az életnek. Csak azt tudja, mi szép az ifjúság, ki már megvénült. Törvény ! te vagy é a halál szelleme , ki rám kimondád az ítéletet, hogy az életre alkalmatlan vagyok ? Te vagy é az idő, a kérlelhetlen, mellyet nem lehet visszahíni ? . . Te volnál az, kit változékony, gyarló emberek alkottak? Melly, úgy lehet, megváltozol holnap, midőn már én nem leszek miattad? Te engem megvénítesz erőszakosan? Elébem állítod a halált, és nézeted velem, mint a vénnel, ki meggörbedt háttal csak a sírba néz ? . . Adjatok életet nekem, s hasonlók lesztek az istenhez, ki ad és vesz, ti pedig csak vesztek. Adjatok csak egy évet, egy hetet, s én nektek, kik nem tudjátok azt, megmutatom , milly szép az élet! Vétkeztem ellenetek? — meglehet, sőt megismerem. De ti nem vagytok az idő, melly egyedül tudja megítélni, mi a javíthatlan és fölösleges ? Milly szép minden, amott nyugszik a nap. Milly szép annak lenyugvása, kinek ismét hajnala van! milly kedves a tél, a dermedés szemfedője, a hó, melly alatt az uj tavasz reményének bimbói rejlenek! Te ifjú ott lesütött fővel az utcán, min búsulsz? Jőj be hozzám, majd én megvigasztallak. Te bizonyosan avval dicsekedel magadnak , hogy legboldogtalanabb vagy a földön ; emlékszem rá, midőn egykor magam is voltam illy állapotban, de hálátlan vagy a teremtő iránt, ki éltet, de érdemetlen az életre! — Elveszitél valamit talán? Lehet valamit elveszíteni, mig ifjú az ember , a gyermekidőn kívül, mit úgy is alig vár, hogy elveszítsen , s beléphessen a szerelem mennyországába? Vagy talán ábrándos vagy ? s vesztett kedveseden kívül nem hiszesz mást találhatni ? Hadd el az ábrándokat! Homályos köde ez az észnek, melly elzárja a szem elől a kilátást, a világot, mellyben ha eltéved az ember, azt kívánja, hogy a világ találja meg őt, nem pedig ő a világot, mellyet ő nem lát, csak képzel fonákul, s ki akarván szabadulni a tévedésből, többnyire mindig oda jut, honnan elindult. Kolostora ez a léleknek, képzelt istenek képeivel rakott templommal, s tisztátlan kezeddel készített szentségekkel, mellyek imádásáért megvonod magad a világtól , s kik isteneid iránt nem úgy éreznek mint te, hideg sárnak gúnyolod őket: — jőj be hozzám barátom , te a mennyben , a levegőben képzelsz boldogságot, — én oda vagyok indulóban, cserélj meg velem ! — Oh jőj el éj, takard el szemeim elől e tömérdek boldogságot, melly méltatlanok keblein tenyészik; takard el előlem a földet, az életgyönyörök e nagy terített asztalát, hol az élet romlott ingü kényurai dőzsölnek, mig én alattuk az utósó morzsán rágódva, éhhalálra vagyok kárhoztatva! IV. De ne jőj még el éj, ne jőj , állj meg nap, — hiszen nem foglak látni többé! Nem indít é meg egy ember szava, ki eddig imádta sugaradat, ki téged legnagyobb jóltevőjének hitt, — nem állasz é meg szavára, midőn azt kiáltja hozzád, hogy — nem fog látni többé! — szép és jó nap, szegények és árvák atyja, fönséges királya a földnek és csillagoknak, jelképe a szeretet és jóságnak, koronája az istennek, barátja az életnek, ellensége a sírnak, — nem látlak többé! Isten veled ! — Mosolyogni látszol szavamra, midőn mondom, isten veled! most látom , milly nagy vagy te; a legnagyobbat kívántam neked, s te mosolyogsz reá. Holnap az én ajándékommal is gazdagabban kelsz föl. Visszaadom , amit adtál, elrabolják holnap az emberek. Holnap már nem leszek veled rokon; szemeimből hozzád visszaröppen a sugár, mit születésemkor adál; hiában tekintesz le rám holnap, nem ismerünk egymásra többé, szemem üregeiben feléd lelketlen fövény fog fényleni! Isten veled! ki ma nekem lenyugszol, holnap bakóimnak kelsz föl, — isten veled! V. — Fiatal ember! Köszönöm neked, nem azt, hogy mulattatsz , mert ezt nem teheted, hanem hogy helyettem csinálsz valamit, mivel időm zsákját töltöd, mellyel holnap bekötnek. Csak gyötrődjél, panaszkodjál, fulladj meg vágyaidban — de csak holnap reggel, legalább addig nem kell lábamat lógatnom s a szegletbe bámulnom unalomból, s legalább nem kell azon gondolkoznom, hogy min gondolkozzam holnap reggelig? . . Bámulatban meredten fordula hátra az ifjú elitért. Izzó fájdalmára fagyasztólag hatottak az ősz ember gúnyos szavai. — Jól van, mondá szünet múlva neki, tehát megismered, hogy valamiben neked szolgáltam, mivel pedig én azt látom, hogy ellentétei vagyunk egymásnak, te épen úgy könnyíthetsz rajtam, sőt te még jobban, mint én rajtad. Én neked hiában festöm az életet szépre, próbáld meg te azt nekem hasztalan és feketére festeni; ne tedd jó akaratból irántam , hanem magad iránt, — időtöltésből. — Hasztalan próbálom meg, fiam; a halott nem ölheti meg az élőt; én halott vagyok. Hanem ha halálra akarsz ijedni tőlem, beszélek valamit életemből. — Különben ne gondold, hogy azt, mit én szenvedtem, már sok ezer nem szenvedte, majdnem mindennapi az, mit elmondok, — az állapot, mellyben most látsz és csodálkozol, egyéniség okozta inkább, nem csupán a külső behatások. (Folytatása köv.) 494 Magyar irodalom. Hát isten nevében , hát isten számában Hagynánk é barátim sinleilni a kertet, Mellyre annyi évek munkás fáradalma Hozott virágozást, hozott kikeletet ? S mellyik magyar lenne kész pirulás nélkül Hallgatni a világ csúfos ítéletét. Hogy egy nemzet Kárpát bércei tövében nem tudta megóvni egyetlenegy kincsét. .. . Csaknem úgy úgyis áll szegény irodalmunk , Mint az apaházból el-kitiltott gyermek , Jól esik , ha levett kalapjába néha , Régi ismerői egykét garast vetnek. — Hol van a titkos fény múltúnk életéből, Melly a nyugvó naptól lángot kölcsönözött, Sanyarú éveink hanyatló korában Hogy el ne boruljon az ég fejünk fölött ? . . . Itt van , itt van köztünk , ajkainkon él még , Szépen zengő nyelve Árpád nemzetének, Sebesen iramló , négy folyónk mentében Még e bájos-édes hangokon beszélnek. Féltem — megvallom — hogy időnap előtt, ez Égi harmónia hanyatlásnak indul, Hogy a részvétlenség dermesztő szelétől A legszebb virágok lehullnak a fáról. . . . Soha nem emelt még , nem is emelhetett, Fönségesebb célból magyar iró tollat, Meleg karjainak lángölelésével Szentebb ügyet e nép soha nem pártolhat. Magyar volt a magyar, és lesz ... de csak addig, Mig habjait Dunánk magyar partra önti, Mig magyar dalt hordoz szárnyain a szellő , Mig a hármas halmot magyar hang köszönti. Kem tudom, ha — mitől tán megment a jó ég — Részvét hiányán a nyelv sülyedést szenved , Kikre fog leginkább nehezülni a vád , S kiket fog gyötörni a lelkiismeret. Dorombos. Királybaj. (Jelenet Erzsébet angol királyné életéből.) (Vége.) Ki őt ősz fürtei, görbült tartása és arcredűi után ítélendő meg, legalább is hatvan évesnek tartotta volna; mozdulatainak élénksége és sűrű ősz szemöldök alatti szemeinek tüzes villogása ellenben alig gyanitatá őt ötven évesnek; egyébiránt mégis már mintegy ötven esztendős lehetett. Ezen ember arca azon kifejezést mutató , melly soha nem tagadhatja meg magát, meddig emberek lesznek, kik a gonosznak gyakorlására szánják lelköket a hatalomért, kik a fejedelmek legparányibb kivonatának is kutyás hizelgéssel hódolnak, minden parancsukat legnagyobb önmegtagadással teljesítik, s a jogérzet, szabadság szeretete és emberi méltóság minden legkisebb nyilatkozata ellen is veszett ebek gyanánt zúdulnak föl. Homloka széles vola, mint bármelly címeres ököré, orra egyenes és széles, szája tág, alsó ajka lecsüngő és sokkal vastagabb a felsőnél, arcának egész kifejezése pedig valódi baromi természetet tanúsított. — Sir Coke Edvárd, ön híres jogtudós, mit tart ön azon esemény felől, melly most jelenlétében történt? — kérdő a királynő azon férfit, kinek külsejét most vázoltuk, midőn meghajlott állásba helyezkedik előtte, olly tiszteletteljes távolságban a trón legalsó lépcsőjétől, hogy a királynő kényszerült sokkal hangosabban szólani, mint különben szokása vala. — Valamint az ég kárpitján, viszontá sir Edward, a csillag csak corpus opacum, meddig a nap által fényétől megfosztva tartatik, úgy én is csak illy homályos test vagyok , valameddig fölseged legkegyelmesb akarata tőlem minden más fényt elhomályosító legfelsőbb akaratának tündöklő fényét el-