Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-10-19 / 92. szám
› Megjelenik, ünnep-s vasárnapot kivévén, mindennap délután! divatképek- s egyéb műmellékíletekkel. ›› HÖLGYFUTÁR, az irodalom, társasélet, művészet és divat Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác. Szerkesztőségi szállás: › $ hatvani utcai Horváth › e ház, első udvar, 3-iki emelet, ahová a kéziratok ) ulasitandók. Budapest, 1850. 92. Szombat, okt. 19. Vince diák. Száll már a nap nyugovóra, Vince diák az ajtóba , Szép Juliska ajtajában Imígy kesereg magában : Hejh Juliskám ! hejh szerelmem ! Keserű az élet nekem . A mióta reám szállá Szemed ékes pillantása. A réghajnal ébren talál, Szemeimre harmatra száll. Bubánattal járok , kelek , Bubánattól lelkem beteg. Fűtől fától megkérdezem : Lesz e még boldog életem , Sirdogálok ajtód előtt, Szánd meg az igaz szeretőt. Ha meg nem szánsz te gyöngyvirág, Elfogyok mint a holdvilág ! . . . Szólna többet, de a házhoz — Szive egy kanászbojtárt hoz. A kanászon cifra suba , Suba alatt fokosbalta. Ránéz a diák félszemmel, Egyet sóhajt — s odább szeret. Szatmári Pál. Mila. Ki méri meg utait a szerelemnek ? Ki mérte meg valaha? . . . Leereszkedik a mezők virágival játszó pórleányka ölére s tündérpalotává bűvöli a szegény kunyhót, mellyben a nyomor lakik. Fölrepűl a bércek fölleges kebelére s egy pár fűszálat, gyönge méhvirágot teremt rajta meleg sugarával. Ha a szegény kunyhót meglátogatja, ha a bércek pusztaságit megtermékenyíti, mért ne szállhatna föl a harmadik emeletbe ? . . . úgy van ! fölpillant oda is és jó kedvében olly zenebonát indít, hogy utóbb maga is megbánja. Szép volt Mila. Aki azt merte volna állítani, hogy ő nem szép, annak meggyűlendett baja a hosszú és cinabár Hermannal, ki úgy tartotta Milát, mint drága madarat. Annyit mondhatunk is, hogy drága volt, mert Herman úr erszénye szemlátomást soványodni kezdett, mióta Mila szerepet kapott a háznál. — A harmadik emelet lakói, sokszor gyönyörködtek a fiatal lányka szépségében. Gyakran kisétált ő a folyósóra, vagy kiült nyitott ablaka mellé. Kisded karcsú alakja, mindig mosolygó vérpiros ajkai s a legtisztább derült harmatarc első pillanatra figyelmet, sőt bámulást ébresztettek. Éles metszésű fekete szemeiből ingerlő báj sugárzott. Minden szikllik félétrájában olly érthetőn beszélt az élvsóvár lélek. Sötét gesztenyeszín haját rendesen hátra simítva viselte, miáltal egész alakja bizonyos gyermekies kifejezést kapott. Milát bámulták környezői, de csak távolról, vele beszélni, társalogni senki sem birt, senki sem akart. Bíráló szemmel nézett rá az egész harmadik emelet. Ha néha véletlenül szót vált a egyik vagy másik szobabérlő szomszéd kisasszonnyal, a kisasszonyt megdorgálta apja anyja, hogy a ,szép csábítóval* beszélni mert Szép csábító volt Mila neve azok előtt, kik őt csak távolról bámulták, de nem ismerték. Ha e rejtélyes visszatartózkodás okát kérdenék, senki sem adna itt határozott választ ; annyit suttog ezen előítéletes balga népség, hogy Mila nem lakott azelőtt a harmadik emeleten , sőt igen is földszint lakott egy külváros szűk utcájában, ott is a legförtelmesebb rozzant viskóban. Herman urat ezelőtt három hónappal űzte arra a jó szerencse, s mivel módja volt benne, a nyomorúság örvényéből kiragadta ez ifjú lánykát. S azóta Mila fényben, gazdagságban úszik. És igen jól találja magát. Látszik, hogy e szerep nem szokatlan előtte. Házi kisasszony lett belőle, s mivel asszony nincs a háznál, viszi annak szerepét is. Parancsára inas és szobalány várakozik. S ez mind Herman érdeme. Herman úr egyike volt a főváros nagyreményű kereskedő sarjadékának. Régen megboldogult édesapja, kit nem annyira becsületessége , mint roppant bizottsága tett fontossá és nevezetessé, tele boltot, tele erszényt hagyott rá örökségül. Egyébiránt az ifjú Herman urnát nem kell keresnünk, sem mély bölcsességet, sem valami tűzről pattant életre valóságot. Sőt ha némelly tetteiből vonunk ítéletet feje lágyára, meg kell vallanunk, hogy Herman úr soha sem találta volna föl a puskaport. Aki őt egyszer tükör előtt látta, mindjárt észrevehette , hogy hányat ütött ez ifjú vitéznél az óra. Örült a lelke, midőn tükörbe pillanthatott. E kedvtelés annyira erőt vett rajta, hogy bárhol, után, útfélen s idegen helyeken is mindjárt csak a tükröt kereste. Sőt mondják, hogy cilinderkalapjának fenekében rendesen egy kis kerék tükröt hordozott, s mihelyt magános mellékutcán sétált, levette kalapját, szeme elébe tartotta, mosolygott, kacsingatott bele, most a bajuszát pödrötte, majd verhenyeges fürtéit igazgatta, majd vatermörderét huzogta jobbra balra. Egyébiránt a Vatermörder volt legkedvesebb öltözék darabja minden ruhái közt. Azt mondta, hogy ha csupán egyetlen egy ékszert, egyetlen egy darabot volna szabad választania számtalan csicsomái közöl, ő egy megmerevített szép fehér vatermördert választana ! Azon egy jó tulajdonnal birt, hogy tisztán szeretett öltözködni. A nyikorgó sarkú csizmák iránt, kimondhatlan előszerettel viseltetett. Jól esett hallania, midőn két talpa alatt jajgatott a föld, mellyet babkaró lábai tapostak. E hangok őt kellemes ábrándozásba ringatták s ekkor mindig nevetett csöndes megelégedés örömével, szemeit pedig az ég felé irányozgatta. Különben Hermannz igen gyakran nevetett. Mondják, hogy akkor is rákezdte a nevetést, mikor édes apja a halott ágyon feküdt, s midőn figyelmeztetnék, hogy e szívtelenségért isten is megveri, a világ is megítéli, azt felelte : hadd nevessem ki magamat először, azután majd hozzá fogok a síráshoz. A szépség — az életnek múlékony himpora — nem igen volt pazarolva Herman urnák termetére és arcára. Nem is érezte ő annak szükségét, mivel erőnek erejével hitte, hogy birja. Ami termetét illeti, magas és vékony volt kellő arány nélkül. Az illyet falun krakkói cérna vagy égmeszelő név alatt ismerik. Nagy városban elvesz a többi közt, név és megkülönböztetés nélkül. Arca sovány, szabálytalan, előrenyuló. Aljáról térfelszin vékony hegyes szakál ereszkedett, mint valami kifent ár, melly mellének van szegezve, mint egy sugár jégcsap, melly a csurgó ereszhez fagyott. Ilyen volt Herman ur. Illy lovagot kellett szeretnie, imádnia Milának, a szép csábítónak. Azonban a szerelem illy bálvány mellett csak kényszerből vagy szánalomból szokott áldozni. — Milám ! édes Milám! vald meg igaz lelkedre, úgy érez ő irántam szíved, mint ajkad beszéli? — Herman, te ismét ott vagy, ahol voltál. Hát mi örömed telik neked abban, ha hűségem felől kétkedel, ha engem gyanúsítasz, keserítesz és végtére megölsz ? . . — Ne vedd a dolgot illy érzékenyen Mila. Akármit beszélek én, ne hallj, ne láss te egyebet szavaimban, csak azt, hogy igen igen szeretlek. — Igazán szeretsz Herman ? — Megőrülnék ha elhagynál Mila. . . — Épen ma két hónapja, hogy kiragadtál engem az ínség örvényéből s kétszeresen jól esik ma tudnom, hogy szived még