Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-08-01 / 176. szám

soha még nem vesztett, hanem mindig nyert. . . . Melly szabadon lép a százados paloták márvány zsámolyára, az arany s gyémántokkal rakott gazdag szőnyegekről a koldusnak elpenésziesedett, düledező kü­szöbére. ------Melly szabadon rendelkezik minden császárok felett, mert ő maga a minden császárok császára, mellynek fején korona az átok, trónja koporsószeg és por­ladó csontok, uralkodó pálcája összezúzott fohász és sóhajok. ... Mellynek hollétét se­hol sem tudják, mégis mindenütt van, és mégis soha senki nem látta, de ő minden­kit egy iránt látott és lát. . . . Mellynek la­kása a földkereksége, és senkitől még meg nem vesztegetethetett, mert kincs­­szomj nem fesziti, mert hasznot nem ismer. Hallottad e hirét egy rettenetes képnek, mellyen több az átok, mint mennyi fűszál és falevél van az egész föld kerekségén, mellynek aránytalan — örök rombolásban telik kedve, s azt vesz el, mit még senki e világon vissza soha nem adott, és nem ad­hat. . . . Melly gyémánt hegyekről gyé­mánt hegyekre lép, de akaratában még so­ha nem hajolt, mert önnön elveszése az e­­gész világnak lenne örök élete ? . . . Hal­lottad e hirét e rettenetes képnek, melly mindenkitől borzadva im­ádtatik, mellynek csontkezébe kerül minden embernek utolsó sóhaja, végimádsága és szemének megjé­­gedt harmatja, melly ott van a véghörgés­­nél mindig, s minden ism­ét győztesen tá­vozik ???... Ismered e borzasztó képet ? ez elát­kozott hatalmat ? ?.................................. ........................a neve halál. . . . Majdha ez küszöbömre lép, s kaszá­ját ráakasztja fogasomra, hogy egy kissé i­­dőzzön a még kímélendő élet felett, kérem, letérdepelek előtte, hogy ne hágjon addig szobámba, míg legnagyobb reménytül va­lóvá nem érnek , vagy össze nem omlanak keblemen ; ne bántson addig, mig tégedet boldogságban nem látlak, mert úgysem lenne addig koporsóm békehely. . . . Vagy ha a sors fekete kártyájából megmutatja a gyász valót, s kiolvasom belőle, hogy mind­két reményem zöld sátra összeomlik és so­ha fel nem épül. . . . Úgy az ellenkezőért kérem,­­ imádkozva borulok le előtte , hogy vegyen el, ne adjon egy percnyi ke­gyelmet, s kényeimből legyen világtenger, melly soha még csak szigetét se lássa a boldogságnak, szivemből méregedény, melly kiöljön egy egész átkos nemzedéket, s lel­­kemből egy nagy felnyitott könyv, melly­­be többé senki ne harcolhasson . . . csont­jaimat szórja el az elemek legrontóbb csa­táiban, hogy egy porszemnyi testrészem se nyugodjék soha az elátkozott földben, mellynek felszinén úgyis minden aranysik­­k­at, minden romlott sirkő egy egy megkö­vült türelem és fájdalomból faragtatott.... Esdeklem előtte, hogy emelje meg kaszá­ját, mert boldogságod nélkül átok rajtam az élet, — őrlő féreg, melly a romlott fát rágja — — haszontalan üvegdarab, mely­­lyet önmagam összetörök.............Leány! leszesz é boldog ? .. . Úgy szeretné tudni életem.*Én hiszek sugárt — se sugár az ég­ről jó, hinnem kell neki. Füreden már csakugyan szép koszo­rú gyűlt össze. Jön az Anna nap — Füred legnagyobb napja. — Lesz vigalom, hogy széles kedv lesz é, — arról már nem mer­nék felelni. Tehát már mulatni is feledünk? Mire jutunk! . . . s mire jutunk még ?! . . . Felelj sors! R o b o z. i L A huszár tréfája. Ült a huszár a kocsmában Jó kedve mellette. Poh­arábul csaplárnénak, Kedvét ingerlette. És a huszár a kocsmában Kivánt csak jó kedvet. Szomjazott pediglen kedve, S a borra pénz kellett, így a huszár a kocsmában Három ellenséggel küzdött: kedve , szomjúsága S üres erszényével. De a huszár , a kocsmában , Mint karddal kezében, Mihelyt kell és úgy akarja, Folyvást győzhetetlen! — A huszárral, a kocsmában Jó ember iddogat, Ki ökrének s az ekének Vénült meg szarvánál. A huszárnak a kocsmában Nincs is rósz embere.. — Nincs a kit hogy szókedviért Szóra nem becsülne ! És a huszár a kocsmában Beszél nagy dolgokat. . . . A jó ember az ekétül Jó izőn csak hallgat — Mig a huszár a kocsmában Ki látja beflile : Hogy a szóért bort kinálni Nem telik ki tőle ! De a huszár a kocsmában , Mint karddal kezében , Mihelyt kell és úgy akarja Folyvást győzhetetlen ! — Szól a huszár a kocsmában : Csaplárné angyalom ! Tíz itce bort . . . százat hozzon. . . . Ma annyit szomjazom ! S szól a huszár a kocsmában : Csaplaménl, galambom , A lovam is . . . szegény lovam. . . . Abrak nélkül vagyon! — A huszárnak a kocsmában Jó ember azt mondja : 698 Huszár uram az a szamár Nem a kelmed lova ! A huszárnak a kocsmában Jó ember azt mondja: Az a szamár az én lovam — S ne legyen rá gondja! S a huszárnak a kocsmában Jó ember mondja meg: Kilenc füves cselédem már, Most ráér, pipázzék ! De a huszár a kocsmában, Mint karddal kezében, Mihelyt kell és úgy akarja, Folyvást győzhetetlen! — Ült a huszár a kocsmában Bor vagyon előtte. Iszik maga — s az övéből Iszik jó embere. Tölt a huszár a kocsmában Bor vagyon előtte. Iszik maga — s az övéből Iszik jó embere. Tölt a huszár a kocsmában És isznak szüntelen. A mennyit ő , jó embere Csak annyit kénytelen. S mig a huszár a kocsmában Iszik . . . meg töltöget: Holt halálos részegségbe Jó embere esett! Mert a huszár a kocsmában, Mint karddal kezében , Mihelyt kell és úgy akarja Folyvást győzhetetlen! — Most a huszár, a kocsmában ott hagyja emberét. A szamárnak a kantárból Kihúzza a fejét. És a huszár a kocsmában Zsidóhoz megyen el. Sajátjaként, más jószágát Zsidónak adja el. Sőt, a huszár a kocsmában Hallgatván kedvére , A szamárnak a kantárját Ráhúzza fejére ! Mert a huszár a kocsmában , Mint karddal kezében , Mihelyt kell és úgy akarja Folyvást győzhetetlen ! — Áll a huszár a kantáron, Indul jó embere — S hogy gyalog ne fáradozzék Fel készül ülnie. A huszárnak a kantáron Már volt akaratja: . . . A jó embert, hogy felülne, A földre lesújtja. ■ ^ * Ij il Á 3­­­91 á i * i93.' O ft- »n.-i: ie34{i iW a©*

Next