Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-03-23 / 68. szám
Budapest. 3-ik év 1-ső fele. Kedd, mart. 23-án, 1852. CBS. Megjelenik , ünnep- s vasárnapot kivévén, mindennap délután, divatképek- s egyéb mümellékletekkel. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horvát ház, második emelet , hová a kéziratok utasitandók. HÖLGYFUTÁR Kiadó hivatal : országút, Kunewalder ház, földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. .Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC. Előfizetési díj : Postán: egész évre 16 fr. fél évre 8 fr. 30 kr., évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhozküldéssel: egész évre 13 fr., lél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr. Hirdetése k soron ként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. 86. Évnegyedes előfizetést nyitunk ezennel jövő ápril, május, június hónapokra, a lapunk homlokán olvasható feltételek mellett. Hat divatképre külön is előfizethetni egy pengő tallérral. A megrendeléseket siettetni kérjük, hogy teljes számú példányokkal szolgálhassunk. Szerk. M . . nénak (Pest, mart. 18. 1852, mikor a .Tigrisében champagniezott.) Tudod, hogy az a pohár, Mellyet a kezedben tartasz, Tüzes bortól, szerelemtől Tüzes lelkemtől habzik az!? Igyál, igyál! a lelkemet Iszod abból a pohárból, Mint liliom, a nagy napot A kis harmat poharából. Liliomszál, szép rózsaszál, Ha már az eszem elvetted . Vagy megölöm, vagy leiszom Leiszom magam melletted! Székely József: Nöerény* I. -- Hasztalan vonod arcodra az erény, az ártatlanság hófátyolát, bűnödnek szenynye áttör a mocsoktalan leplen! . . Könyeresz ? . . e csöppek a bűnös szív izzadsággyöngyei melly a lelkiösmeret kinjainak súlya alatt görnyedez. . . Könyered a bujdosót,ki magával vitte el kebled nyugalmát, szerelmedet ? . . ne bánd ! hiszen gyűlölt férjednek szép álmait, és életüdvét is elrabolta ! . . Mondjátok : tiszta kert a nőkebel, virágos rét a nő és férj közti viszony, mellynek tavaszát csupán a féltés viharja dúlhatja föl!? . . Hitvány vendégház sok nőkebel, mellynek hűtlenség, csalfaság és tettetés állandó vendége, s a férj és nő közti viszony puszta sirhalom , melly mélyen nyelé el a férj szabadságát s földi üdvét, és a sir fölé, mint szomorfűz árva lombjai, omolnak alá tépett boldogságának rongyai! — Lajos, te élesen tudsz kinzani, mert nincs talán fogalmad nőerény felől. Szilárd bérc az, mellyet hasztalan csapkod az indulatnak millió hulláma ! Magas röptű sas, mellynek hazája a fölleg, drága kő, mellyet a természet hegykebelbe fölkutathatlanul elásott! . . s mondod: könyűzzem az elbujdosottat ?. . értté csak voltak, többé nincsenek könyvim! . . E gyöngyöket eltűnt közös nyugalmunk emléke idézte szemeimbe . . te magad űzted azt tova . . csöndes beteg volt kényszeritett házaséletünk , s orvos helyett a nyugalom sirásója a gyanú állt elő, s elásta azt a kinnak földébe , hogy ezerszeres fájdalmak közt haljon el. — Te bolygatád föl gyanúmnak ördögét, mert láttam arcodon a kelő szerelem biborát. . . Midőn honáról beszélt a bujdosó — mint tette semmivé azt a na-gyobb erő — miként hulltak el csatázó hősei ! — mint kelle a legdusabb családoknak koldusokként kivándorolniok— akkor asszonyom, láttam arcain a szánalomnak gyöngyeit, s e könyek levének szive, szerelme titkos kulcsai, mik a csavargónak menynyei, s nekem sötét pokolt nyitanak. Es, —mert vak gyermek a szerelmes nő, s a féltő férj hiúz — látván hitvány dudvaként nőni a szennyes indulatot, kitiltám házamból kit könyörből befogadtam — a csábitót! — és ő meglopta boldogságomnak templomát, mert oltáráról szentségemet, nem szivét orozta el! — Ne háborogj ! — kebled mély tengerét a harag viharja barázdolja fel csupán most. — Vedd eskümét miként reá többé nem gondolok, — s miként láthattam volna , vagy láthatnám többé a számüzöttet, a talán hamvadét. — Emlékezzél vissza midőn nőddé tevél, szerelem helyett csupán barátságom adhatára, és esküvel állitád miként nem óhajtasz más érzeményt, s te , mikép én , megtartod egykorig esküdet — és jobban, ezerszer inkább becsültelek, s barátságom már majd szerelemre herült midőn — látnom kellett — látnom, és téged ismét nem szeretnem ! — Igen, megvallom, vettem észre keblemben csirázni egy indulatot, mellyet még nem mertem egyébnek mint részvétnek nevezni,« mióta elűzte őt féltésed dühe, érzem hogy őt birnám szeretni. — Azonban ne véld hogy neki nyilatkozom — hó alá hullott virág egy férjes hölgy szerelme, melly elfagy addig, mig reá a boldogság tavasza fölmosolyoghatna. — Keblem nyugodt — megtartom eskümet szigorúan — s ha féltésednek ördöge, erényemre a gyanú sötét leplét takarta, fájlalni csak, de orvosolni nem birom. — Antonia! utóbb te játszod a vétektelent, s én a bűnöst. — Emlékezzél vissza, hogy tisztán, véletlenül szerettelek , szeretlek most is, — emlékezzél vissza hogy szegény szüleidet boldogokká tevém egykor — emlékezzél vissza nő, és cselekedjél! Eltávozék a férj. A nő könyezve emlék pamlagára. Föltűntek emlékében hamvadó szülei, kiket férje, a gazdag Cserney Lajos egykor koldusbottól mente meg, — föltűntek, és saját szivét megátkozó, miért lehet az egyformán csak hideg a nemes keblű férfiú iránt ? . . II. Komornája, rongyolt öltönyü, s halvány arcú idegent jelente be. . . — Ma senkit sem fogadok el, monda Antonia letörölve könyeit. — Engemet sem ? — kérdé bánatos szemrehányás hangján az idegen, ki nyomon a szolgahölgy után lépett be, - - te búsulsz én testvéred vagyok a fájdalomban. -- Kázmér! — sikolta a hölgy, s a szolganőt elparancsolá. — Visszaborzadsz tőlem Antonia?!ugy é arcom a szenvedésnek és nyomornak képe ? — hagyj visszaandalognom a múltnak édes képeire és hosszú szenvedésem irtózatos álmaira — aztán kárhoztass hogy ismét fölkerestelek! — Uram ! e percben esküvöm meg , hogy megölöm szivemet ha születnék abban önért egyetlen dobbanás — kioltani Ígértem keblemből az emlékezetet, ha képei közt valaha önnek arca fölmerülne. — Tehát gyűlöl kegyed aszonyom, kiről hivém, hogy hanyatló éltem alkonyába egy szebb reggelnek reményét szövés . Hazámnak romjain egy virágot találtam — az kegyed volt Antonia — a virág bájai elaltatók keblem fájdalmait egy időre — talán azért, hogy élesebben gyilkoljanak, midőn fölébreszti őket megvetésed. — Mondád két hó előtt: ne bolygassam házasértetek szunyadó oroszlánét a féltést, parancsolod hogy távozzam —és én nem férjed dühének, csupán a te szavadnak engedek, mert akkor még hittem hogy nem gyűlölsz, hogy szeretsz! — És hiszed, hogy élhetek látásod nélkül? — szerelmed lett nekem a jég mellyet beszivok, láthatásod a nap melly éltemre világit; rongyokat ölték s koldusként zarándokoltam lakodig és be abba! — de látom bezártad szivednek ajtaját s elébe őrül gyülülségednek szörnyét ültetéd, pedig fészkétől irigyen megfosztott sas a hontalan férfin, kit szánn inkább mint gyűlölni kell. — Kázmér! —szólt ellágyulva a hölgy — az emberszivnek két szép gyöngye van, és ez a szánalom és örömnek könyes, lásd mindeniket lehullani piruló arcomon — örülök hogy ismét s szánlak hogy így kell látnom — azonban föláshatod a kincset, mellyet saját földébe embertársad már évek előtt saját élte biztosításául elrejtett, kirabolhatod e keblemet — keblem egyetlen kincsét a szerelmet, mellyet becsületes férjemnek, bár hazug alakkal, idők előtt oltárnál esküdtem el. — Undok, megvetendő halottnak tartom azon szerelmet, mellynek szemeit a bűnnek ujja fogta be — fölénk áthághatlan falat húzott a szent kötél,melly férjemmel, bár kényszeritve egybefüzött, engedd hogy tiszta bánatkönyeket hullassak e fal megett.—Távozzál—elégedjél meg e felelettel, hogy elviszed szivem nyugalmát — távozz!— a reggel harmatcsöpjeiben emlékezz a könyekre mellyeket titkos magányban hullatok — s ha alá leng az éj, s sötét karával kioltja a tarka világ életét