Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-04-08 / 81. szám
Budapest, 3-ik év 1-ső fele. S. Csütörtök, ápril 8-án, 1852. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén, mindennap délután, divatképek s egyéb műmellékletekkel. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horvát ház, második emelet, hová a kéziratok utasitandók. Kiadó hivatal: országút, Kunewalder ház, földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC. Előfizetési díj : Postán: egész évre 16 fr. fél évre 8 fr. 30 kr., évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhozküldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évne gyedre 4 fr. Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Szőke kis lány, szivem kedve. Szőke kis lány, szivem kedve, Gyöngyöt szórtam a telkedbe, Igaz gyöngy szót, gyöngyérzelmet, Titkos vágyban égő hű szerelmet. Napfénylelkű szőke kis lány, Szeress, mint én, olly igazán, Ragyogj felém lelkeddel, Hetedik égszemeddel! Delejerő égjen benned, Megérteni e szerelmet, Vagy tán dalom csak úgy hat rád, Mintha a kis pacsirtát hallanád. Tetszik ez a szabad madár, Mig a levegőégben jár, De öledbe nem ülhet, S — tövisbokorban ül le. Ha az a kislány nem szeret, Dallal tépem szét lelkemet, Mint a hattyú, örvény felett Forogva zengek fájó éneket! S balsorsom töviskezébül, Mi jut nekem osztályrészül: Vadregényes szenvedés, Hit és — kétségbeesés! Jávor Örs. Hasszán. (Arab rege) I. Várjatok itt, mert én tüzet láttam, hadd hozzak nektek belőle egy égő üszköt, hogy a tűz által kapjak utasítást. Al korán. Hova tűnnek el a sóhajok, e lelkünk fenekéről kiszakadt fájdalmunk dalai? merre szállnak, hol nyugosznak el, hol van hazájuk, mellyik csillag fogadja be őket, s mellyik angyal szenteli meg, hogy üdvöt és vigasztalást nyújtson általuk a szenvedő lélek fájdalmának?! . . Kelet, vagy nyűgöt hozza meg az élet üdveit, vagy a déli öv adó enyhületet? a véges elmének nem íratott föl táblájára. . . Tűr az ember és szenved, mert a gondviselés jótéteményeit olly magas helyre függeszté, hogy azokat csak nehéz és hosszas küzdés után érhetni el. . . Élünk, az események visznek bennünket és ragadnak, nem tudjuk magunk is, hová jutunk végre. . . . Engedünk, erőnk meghajlik az idő szavára. ... Jó reményben a viszonyokhoz simulunk. . . Szenvedélyeinket elaltatjuk, s leszünk eszközök, csak hogy a célban nyugtát lelje az öntudat. . . Ámde az élet örökös hullámzásba megy át. Egyik nap a gazdagot emeli fel, a másik a koldusnak ad helyet, és hol tán megszilárdulni látunk valamit, ne higyünk neki, mert az csak látszólagos fény, midőn hozzá közelítünk, szétfut, eloszlik, mint a délibáb, s utána beborul az ég. . . A mesés idők titkaiba megyünk vissza, azon időkébe, midőn még a persanép szabályozatlan állapotban élt Ázsia sivár tévein ; midőn vad volt a nép, s vad volt a vidék, melly e népnek nyughelyet adott... Ott nyúlnak el a végetlen pusztaságokon Demaven hegyei, mellyek mai napiglan is cifrább és cifrább eseményeknek szülőföldjük. Sötét és néma ormaikról ezer évek néznek le, a nélkül, hogy elmosták volna róluk a vadregényes színt. Tetejüket örökös hó fedi el, mellynek hidege alatt a növénytermészet végképen kifagyott. Hasonlít az egész hegy, egy hideg kebelhez, mellyben sem szív, sem lélek nincs többé. Bámulunk felette a nélkül, hogy lelkünkben egy parányi éreznénk, melly hevülésbe hozná az idegrészeket. — E hegyek titkos zugokat rejtenek magukban, s úgy élnek itt a Dervisek , mint a pyrenék rejtekei közt a remeték; elvontan, senkitől nem értve, és senkitől nem szeretve. . . Mi képzi a dervisekben e sajátságos jellemet? a nyilvánosság, az emberek, a társadalom undorai, vagy más viszonyok, kifürkésznünk nem lehet, — és be kell érnünk a históriának azon fölésletes előadásával, hogy a derviseknek a Demaven hegy kedvenc hazájuk volt. — Itt éltek ők, anélkül, hogy a külvilág eseményeivel össze lett volna kötve életük, és itt haltak el, többnyire anélkül, hogy életüknek a külvilág mozzanataiban legkisebb jelenségét adták volna valaha. Azon korban, midőn a dervisek illy elvont magányban éltek, csuklyájokról sok olly csodás események hullottak le, mellyeket tündéries tartalmuknál fogva a kapzsinép híven felkapkodott. A fejlettebb kor is sokat megtarta az eseményekből, s egész pietással iránzt be a mágusok bűvös könyvébe. A viszontagságos századok, megörzék töredékeit e könyveknek, s tartalmuk miként egy túlvilági kép, mainap is gyönyörködteti az embereket. . . Történetünk folyamában élt a Demaven hegyek rejtekében egy Hámed nevű dervis. Jó, türedelmes öreg úr volt ez. Sajátságai közé tartozott azon jellemzetes szokása, hogy az Alkoránból százszor is elolvasta naponta azon egészséges maximát: ,,egyél, igyál és ne sírj“. E maximába az öreg tökéletesen szerelmes volt. — Hiszen philosophiai oldalát tekintve, szép, jó és hasznos is lehet ez, hanem gyakorlati alkalmazásnál sokszor fennakad az ember. Az öreg Hámed is tapasztalá ezt néha, s épen azért, ha valami ízes prédaság akadt útjába, minden hosszabb commentár nélkül igénybe vette azt. Tehát életphilosophiájának főelve az eszem és iszom valának , s mivel a külvilággal összeköttetése nem vala, csak úgy szögletesen nézte az életet, s többet nevetett, mint gondolkodott. Arca a vad élet miatt egészen torz alakot kapott. Szemei élesek és feketék voltak; orra jóformán ollyan lehetett, mint a szentirásban levő libanus torony, mellyről irva van, hogy néz vala Damaskus felé. Különben az egész arc idomára nézve leginkább hasonlított a nethiopok arcához, mellyen kevés szabatosság van. — Testét egy kopott csuklya födte el, mellyről meglátszott, hogy már valaki belőle kihalt. Az öreg Hámed körében még egy fiatal ember is élt. Korára nézve mintegy tizennégy éves lehetett. Arcán halványság és bűbánat ült. Látszott, hogy vágy és szenvedélyek halmaza gyötrik őt, hogy nyugtalan és sorsán erőtetesül. Szemei elveszték azon rugékony fényt, melly a nyugodt tudattól kölcsönzi erejét. . . . Kedélye csüggedésben állt, és mosolygását nem látta senki. . . . Senkit sem szeretett, semmi tárgy sem birt előtte ingerlő erővel, tél és tavasz, éj és koráng egyiránt érdekelték őt. . . . Kivételt itt csupán az öreg Hámed szenvedett. Ez iránt némi delejes vonzalmak keltek fel lelkében, s tisztelte benne a jóltevő atyát. S igy a szinkörön, a vén Hámed rendesen, mint elhatározó pont jelent meg, mellynek örvényében minden mellékes cél elveszté erejét. Némi megszokott előzmények után az öreg Hámed épen csuháját simogatva , — útra szóltá a bánatában elmerült fiút. — Vedd gyermekem — monda — e kis húsadagot, s amott a sutban még egy kis ital is, ha kell, hajtsd ki rá, — aztán mehetünk. — De jó atyám, igen sötét az éj — válaszolt az ifjú. — A rengetegben illyenkor nem biztos az út. — Ne félj fiam , e tájt jobban ismerem én, mint Ispahan* papjai az alkorás titkait, s igy célunkhoz érni nem lesz semmi gát. _ — Bár ezt meghiszem jó öreg, de tudja isten , a vállalkozáshoz most még sincs semmi hajlamom; azonban még is elmegyek, ha úgy akarod. — Igyál hát még abból az üvegből — szólitá az ifjút jó vastag hangon az öreg — ereje tán majd hajlamot is ad. — Iszom — válaszolt egykedvűleg az ifjú — ha neked úgy tetszik jó Hámed. — No, de mutass már egyszer vigabb pofát a mulatsághoz Hasszán, mert engem sért ezen egykedvű modorod. Arcod *) Ispahan Persia fővárosa. sz.