Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-06-30 / 146. szám
I1 . Ablakismeretség. (Vázlat.) Uj szállásomra költözködöm. Csinos utcai szoba, pamlag, székek, Íróasztal s kedvelt hangszeremmel, elég nagy, hogy benn napi fáradalmaim után magam kipihenhessem s édes álmaim szabad folyamatának átengedjem. — Ott átellenben kedves kis leány is lakik — figyelmeztete házinőm, miután uj szállásommali elégültségemet tekintetemből kilesé s pajzán mosollyal kinyitá az ablakot. — Szép gyermek — folytatá kissé szomorodott hangon — csak kár hogy itt, s e közben mellére mutatott — nincs egészen helyén! S valóban másnap este az átelleni ablakban egy ifju leányt vettem észre. Tudjátok ne, egy ifju leány ? Csillagszemű Átdyennek , hullámzó hajfürtökkel, csókratermett biborajakkal, enyelgő, tréfás tetszelgő, szeretni és gyűlölni kész, tele költészet és prózaiságsal, hűség és csalfasággal, rejtély rés, kimagyarázhatlan s meg nem fogható! Kinek egy tekintetében kéj és fájdalom, szerencse, balsors, ég és pokol összeolvadott. És egy illy kedves gonosz kis teremtésért áldozzuk föl mi férfiak magasztalt szabadságunk, nyugalmunk s utolsó csepp vérünket. Csodás világ! És ez a leányka felette szép. Égszín szemek, madonnafő, szőke hajfürt, szóval, szende, bájos, tündér gyermek. S midőn először rátekintek, olly csodaszép s finom alkotásúnak tetszék előttem, mintha tájt és virágszirmokból lenne alkotva, s mintegy kérdeni akarom tőle : miért hagyá el az eget s ideiglenes lakásul mért választá e költötetlen földtekét? Hisz ő olly igen szép s túlfinom e porvilág számára! Voltatok ékünn, csöndes májusi estén a völgyi ligetben? Láttátok a vilik csodatáncát, azon finom átlátszó arcokat, a hattyúnyakak kisérteti haloványságát, s egész lények nemeriségét ? És a szemeket, mellyek égő napokként ragyognak, de mellyek mögött a sir sötét homálya borong sa halál ijesztő váza vigyorg elő? Milly szépek ők s milly ,bájosak, de mind az enyészet jelöltjei. És e leányka illyen volt! — Ha olly hölgygyel találkozom, kinek arcain az élet rózsapirja mosolyog, s kinek keblében a halál falánkja rejlik, azon hófehér s vékony kék erekkel, átszőtt finom bőrrel, ábrándos tekintet s átlátszó gyöngéd arccal, mellyen aszályos pir és síri halványság váltják föl egymást: szivemből, mellyet szánakozó részvét s fájdalom töltenek el, egy néma köny lopódzik föl szemeimbe. — Isten könyörülj egy hervadó leányka csöndes fájdalmain ! Az erők folytonos fölbomlása, az érzékek legmagasb fokozata mellett, érzelem mélység, virágzás és hervadás egyesülve, s egy illy tavaszi élet csodás színezetével, virágzatával mind csak csupa csalódás, bájos, de hirtelen múló képzelet ! És ha illy lény szeret, rövid létének minden perce, szive minden dobbanása a szerelemé , — és e szerelem szent és magasztos s legédesebb mindazok között, mellyek emberi szívben létre jöhetnek. — Remélve és álmodozva mosolyog még utóperceiben is ég felé, hol szerelme folytatását keble egész átolvadt hitével olly bizton reméli, mig a könyörülő ég meghagyva a hervadt arcok rózsaszínét, édes álmaival kora sirba fekteti. Midőn a kedves gyermeket ismét látám, egy ifjú állt mellette. Majd a leány édesegve lábaihoz ült s szőke hajfürtökkel koszoruzott fejecskéjét ölébe rejté, szeliden s szerelemittasan tekinte föl szive ifjára, ki a hideg márványhomlokra forró csókjait hinté. Az ifjú aggodalmasan simogatá kedvese forró arcait, a leány mosolygott, majd hirtelen fölkelt s mintha életüdve e csók■4Á1 szívuilkornaíijai csizorolme lázasztó hevével voná kebelére, mintha mulékony élte minden érveit e percben öszpontositva kellene kiüritnie. Alkonyodott, és még soká ott álltak ablakuknál s boldogok voltak, mert reméltek. A hold ragyogva hinté sugarait, midőn az ifjú távozott. A magára hagyatott még hosszan tekinte utána, majd bezárá ablakát s merengéseibe mélyedve támaszkodék annak párkányára. Majd könyörögve emelé hófehér kezeit ég felé s buzgón imádkozék, bizonyosan életéért, mellyet szerelemnek áldozott, s melly előtte minden becsét a szerelemtől nyeré. . . Egy szép tavaszi estén ismét ott ülének a szőke fürtü szép leány s az ifjú , kit csókjaival halmozott. Kün az újuló természet felelő szépségeivel gyönyörködteté az életvidor kedélyét, s enyhe tavaszi jég vonult el ablakaim előtt. A leány kinyitá ablaka szárnyait, illy igézőn bájosnak még nem láttam, olly elragadó szép, de valami iszonyatos is volt e tündéri szépségben. Fehér átlátszó bőre, mellyen a halálos pirosság meghazudtolni akará a végperc halk közelgését, — azon tiszta szellemi tekintet, mellynek mélyében élet és halál végtusát küzdének, valóban szánandó szépséget állitanak elő. — S te mégysz — sohajta a leány bánatos szendeséggel, mint az elhaló fuvalom, melly fürtéit lengeté. — Mennem kell, — felelt az ifjú, — hisz tudod kedvesem, hogy csak a legszigorúbb kénytelenség bizhat rá az elválásra, de nem sokára visszatérek, s akkor mi örökre egyesülni fogunk. — Ott főn igen ! sohajta a leány szivfagylaló jóslói hangon s ég felé mutatott. — Mari! — csenge az ifjú, fölijedve kedvese mély, simas hangjától. Előhagyottan omlott ez karjai közé. — Isten veled, szivem szerelme, térj vissza mielőbb s ne feledj. — A leány megcsókold elváló kedvesét s görcsösen szoktá lázas kebelére, és égtisztasága szemeiből sűrűn omlottak könyei. Midőn az igu távozott, székre hanyatlék, és még soká, soká tekinte a csillagok közé, mintha sorsa könyvében egy lapot föltárni szeretne, és álmodozott és sirt , hisz egyetlen örömétől fosztaték meg. A leány epedve várá kedvesét. Négy hét múltával napi foglalkozásom után hazatérve, áttekintek az átelleni ablakra. Az ablaktáblák, mellyek már régóta zárva valának, ma egészen szokatlanul kitárva állottak, a terem fényesen ki volt világitva, e házban egy csöndes ünnep tartalék. A terem közepén koporsó volt, a koporsóban egy ifjú leány tetemei nyugodtak. A halott Marie volt. E rózsapir arcain még most is életet hazud, e mosoly az élethagyott ajkakon szerelmi álmokat gyanittat, — megtört virág, melly legszebb virulása közben zúzatott szét. A koporsó mellett egy ifjú térdelt. Kün minden csöndes volt. Egy csillag szállott az égen alá s eltűnt. Előkövet talán, melly a földről visszatérő angyalt égi honába vezetni küldetett. Berec K. Budapest. 3-ik év 1-ső fele. 140 Szerda, junius 30-án, 1852. Megjelenik, ünnep- s vasárnapét kivevén, mindennap délután, dívásképes egyéb mümellékeletekkel. Szerkesztőségi szállás .országút Huszár ház, első emelet , hová a kéziratok ■layitandók. Kiadó hivatal: országút, Kunewalder ház, földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC. Előfizetési díj : Postán: egész évre 16 fr. fél évre 8 fr. 30 fr. évnegyedre 4 fr. 30 fr. Budapesten házhozküldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr. Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárét fogadtatnak el, és gyor san közöltétnek. Székely népköltészet. (Folytatás.) IV. Példabeszédek. Egyedülállót még a szél is inkább éri. — Mig magasra jutsz, sokszor kell megszusszanni. Ha házasodol, magadnak házasodjál. — A víz csak a bűnt nem mossa le. Ne tanítsd a nyulat futni. — Farkasnak nem szükég erdőt mutatni. Ha délceg lovad van, legyen jó a hámod. — Ha nagyot akarsz falut, nagy legyen kalánod. Minden lejtőnek hágója van. — Minden húshagyónak hamvasszerdája van. Esztendőben csak egyszer van aratás. — Tulok, ökör, gyermek, szolga, molnárleány feleség, út mellett való föld stb. a gazdát meg nem gazdagítja. Ismeretlen embert szekeredre fel ne végy. — Kinek szekere farkán ülsz, annak kell nótáját dúdolnod. Közös féknek rongyos a szára.