Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-05-04 / 102. szám
Budapest. 3-ik év 1-ső fele. 102 Kedd, május 4-én, 1852. Kiadó hivatal: országút, Kunewalder ház, földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. HÖLGYFUTÁR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC. Megjelenik , ünnep- a vasárnapot kivévén, mindennap délután, divatképek- s egyéb mimellékletekkel. Szerkesztőségi szállás:országus Huszár ház, első emelet , hová a kéziratok utasitandók. Előfizetési díj : Postán: egész évre 16 fr. fél évre 8 fr. 30 kr. évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhozküldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr. Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Szerelem áldozatai. Az ember élete nyitott könyv, mellynek számtalan lapjain az öröm, keserv, bánat csöpjei tarkázzák a vérvörös betűket. Az ember szenvedésre teremtetett, s e végetlen szenvedés a sírnál enyészik el. Tökéletes boldogság nincs e földön. S mi mégis az, mi az életet olly kedvessé teszi ?!A szerelem... igen, hisz szerelem nélkül az élet rideg, kietlen, puszta, mint a temető. — Ha a férfit az élet gondjai meglepik, fia a léleknek gyötrelmei vannak, a szerelem mindent elfeledte, mindent elűz, mindent kipótol. A szerelem az ifjúnak az , mi a vetésnek a májusi eső, zöld fűnek a harmat, fáradt munkásnak egy ital hideg víz, még ennél is több a szerelem: az ifjú boldogsága. A gyermek, ki először látja a tiszta kék eget, a virágokkal tarka földet, az égen a fénylő csillagok miliárdjait , felszökell az ápoló karok közt, repesni vagy a tavasz magzati közé. . . Az ifjú, kinek szive ábránddal tele, kit a földi öröm, a szerelem üdvözit, elandalog a szellőcsókolta virányos mezőn, nefelejtseket szed kalapja mellé, metszett poharakba rakja az illatos virágokat, a szerelem virágát, szive hangosan dobog, s könyek gyöngyöznek alá szeméből boldogsága testérzetében. A férfit, kit kelő nap dologra szólit,ki családja boldogságán munkálkodva izzad napestig, az áldásteljes mezőből hazatérve: otthon szerelem üdvöziti, neje s gyermekei szerelme. . . Szerelem a gyermek álma; szerelem az ifjú kora; szerelem a férfi élete. .. A fogadás. ..........folyó partján állt valaha egy halászkunyhó, az élet örömzajától s az emberek méltó figyelmétől távol; senkitől nem irigyeltetve, magánosan ; gondosan meszelt fala a messze távolba fehérlett,melly a benne lakók tisztaságát, gondosságát jelképezte. A halász istenfélő, vallásos ember volt, arcán meglátszottak a szenvedés, nehezen éles, mély bánat nyomai; minden vasárnap felkereste az imaházat, honnan lelki eledellel tért meg csöndes kunyhójába, hiú társalkodója a biblia, énekeskönyv, szent hegedüszó valának. Napi munka végeztével a csöndes nyári esten énekelgetett a szenvedésről, a terhes napokról s az élet örömeiről. Megelégedve, nyugodtan élt. A megelégedésben van a boldogság. Hét tél és hét nyár röpült el a kunyhó felett, mióta kedves életpárja a sirban nyugoszik; azóta kis unokája, a bájos Piroska osztja meg vele napi terhét, kinek szülei egy vésznapon haltak meg, s egyedüli istápja, öröme, szemevilága e kis árvácska volt. Piroska meglepően szép vala, piros arca, sötét szemei, sugár szemöldi, bucsujáróvá tették az . . . folyópartot, zajlott az ifjúság körülre, a közel falvak legénysége idejárt csolnakászni, pedig közelebb is tehették volna e kedves élvezetet. Piroska szépségéről híres volt a környékben, a vidék rózsájának nevezték el. A vén halász egyre őszült, — a kis leány egyre szépült, mint bimbójából a rózsa fejlődött élte tavaszára, álmodott virágos mezőről, ékes liliomról, páros gerlncéről, szív fájdalmairól, vesztett szerelemről. . . illyenkor felzokogta magát lázas álmából, kiindult a mezőre tévelyegni, — önkényten kapa meg valami, ami édes és keserű egyszerre, ami nem öröm és nem fájdalom, nem épeszt, csak a szivet nehezíti, mit mindenki érez, míg lelke fiatal, ki lehet tépni a szivből e virágot, s el is hervad az magától, de egyszer legalább kivirit mindenki keblében. E virág a szerelem, mellynek öröme hajnalhasadás, ábrándja szende holdvilág, bánata vészthozó felhő, elválása kitépett véres szív, gyásza sötét éj. A kis Piroska érzett, mélyen érzett, idegen vágyak kapák meg tapasztalatlan lelkét, merengett. . . tévelygett . . dal jött ajkaira, dalolt össze vissza, érzelgett, könyezett . . majd mosolygott . . majd sirt . . majd nevetett — maga sem tudta, honnan, s miért van az ? . A falvak legénysége közt, kik lepkeként szállongtak az illatos virág felett, leginkább szívelte a csolnakos legényt, Barna Bandit, ki szépségéről , deli termetéről, ritka erejéről hires volt a vidéken. Piroska és Bandi szerették egymást, boldogok is voltak nyugalmas szerelmekben, melly mint a felhőtlen ég tiszta volt, könnyen feküdt, könnyen kelt mindegyik, s ha néha egy kiskorú, vagy szenvedés jött közbe, az nem volt egyéb, mint a nem láthatás aggodalma, vagy a féltés démona. Szüleik javallatát birták, birták egymás szívét is, mindkettő megérdemelte a szerencsét, mert Piroska ártatlan volt, mint egy angyal gondolata. Bandi deli, jó erkölcsű, igyekező, mindkettőnek magaviseletén megtetszettek a gondos nevelésnek nyomai.V. Csöndes éj feküdt a B . . . . parton, a a halász kunyhó előtt egy nyaláb rőzse égett, fénye a folyam hullámait festette pirosra, a tűzön bogrács függött, az ősz halász készítette szokott halvacsoráját. Kissé távolabb sziklás dombtetőn feszület állott, két felől gyász fűzeregetésünnen zöldleveles ágait, a szikla oldalán forrás hullott alá, távolabb néhány hársfa terjeszté lombos ágait. Egyike volt azon csöndes nyári esteli óráknak, midőn minden nesz meghallik, a távolban a juhkolomp, a faluban az ebek csaholása, a távoli harangszó, a munkások elől hangzó énekek, a folyam zonogása. . . A domb alól pásztorfuvola zendült meg,gyönge női hanggal kisérve. A méla éjben varázsszerűen hangzott a dal: Cserebogár sárga cserebogár! Nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár, Azt sem kérdem, sokáig élek é ? Csak azt mondd meg, rózsámé leszeké. Nem kérdem én tőled te kis madár, Derül é még életemre több nyár, Úgyis hév nyár emészti keblemet, Mióta rózsám bírja szivemet! ! A dal elhangzott, az ifjú kibontakozott öleléséből. — Te birod szivemet Piroskám s én a tiédet — szólt az ifjú. — Örökre! — suttogá a leány, ha karjait az ifjú nyakára fonván — hát még kétkedel benne Bandim ? — Le nem birom vetkezni azon érzelmet, melly mindig kinéz, — látod, én úgy féltelek téged . . mindig veled szeretnék lenni halálomig. — Én is úgy vagyok. . . Lásd, nekem a folyó szellője mindig azt susogja: Bandi a faluban szebb leányt is lát Piroskánál. — Piroskát feledni fogja, feledni a szegény, egyszerű halászleányt. — Csak képzelet az, angyalom ! én nem szeretek kivüled senkit, te vagy nekem a legszebb leány a kerek ég alatt — s egy tüzes csókot nyomott a leány arcára. A leány megrezzent. — De tudod, miért hivtalak ide? — Hogy beszélgessünk, mulassunk. — Azért is, de még valamire kérnélek fel, Piroskám. — Mire ? felelt készséggel a leány. — Az egész csekélység . . de fontos, ha szeretsz, megteszed . . . jer velem a feszület alá. — De miért ? hisz itt is cseveghetünk. — Ne kérdezd, csak jer. — kézen fogva vezette a tartózkodó szemérmest. A feszület alatt álltak. A faluban szólt az estharang. — Piroska, szivem királynéja, lelkem üdve ! — szólt Bandi halk, ünnepélyes hangon. — Isten eges szent képe alatt vagyunk, itt tett fogadást nem kapnak el kön-