Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)
1854-05-16 / 98. szám
mellett, édes leányom, s koszorút fontál belőlük. — Aztán ? . . . mindent akarok tudni. — Aztán fejedre téved s mondád . . . hogy az menyasszonyi koszorúd. — Folytasd. — Este, mielőtt haza jöttél, bedobád a tengerbe e szókkal. Armand ezt neked küldöm. — Nemde őrült voltam akkor? — Forróláz tört, s miután meggyógyultál, háborodottságod folyvást tartott. Dicsértessék az ur, lelkedbe visszatért a világosság. — Igen, meggyógyultam ! — ismétlem halkkal — szenvedésimről érzem. Felálltam. Lassan léptem előre s a nedves sövényről fölemelem a széthullott virágokat, s most világos tudattal tevém azt, mit annyiszor tudatlanul; a tengerbe vetem azokat s mondám : Armand, ezt neked küldöm. Kis házunkba tértünk vissza s némán ültem dajkám mellé. Lassan kint figyelmessé lettem, s csodálatomra a szobákban a szokott rendet találtam. Pedig jövedelmei csak felét kapták szegény atyám nyugdíjának. — Öreg, honnan veszesz te pénzt ? — Oh szegény gyermekem, gazdagabb vagy, semmint gondolnád ... Armand úr — kit isten nyugoszszon meg — rád hagyá mindenét. Elfordultam s homlokomra szoktam kezeimet, így folyt le néhány sötét, szomorú, egyhangú nap. — Semmi zaj Dorgerille Baptist egykor vidám lakában. Az öreg dajka s a fiatal leány magányban, csendben éltek. Dajkámhoz csak könyeimmel beszéltem s ő csak könyeivel felelt nekem. Egész napokon át lehajtott fővel, összekulcsolt kezekkel, némán ültem székemen. A múltba akartam visszatérni, összeszedni emlékeimet. Szegény fejemben minden zavart volt. A fájdalmon kívül nem volt egyéb határzott érzetem. Gyakran, hosszas bolyongásomban, meg megálltam egy bokor, egy virág előtt, Armandnak egyes szavai eszembe jutottak ilyenkor. Átfutám a vidéket, mely életem , boldogságom, szerelmemnek volt édes tanyája s most fájdalmimat látja. Foszlányonkint szedem össze múltam emlékeit , erőm hiányában igy voltam kénytelen visszaszerezni lefolyt napjaimat! Leginkább fájt, hogy Armand vonásai csak homályosan lebegtek előttem. Néha álmaimban jelent meg, s ekkor felsikolték örömemben, de fölébredtemkor hiába erőködöm egybegyűjteni eszméimet, visszaszerezni az imádott arcot, mely égő nyomait hagyta létének szívemben, eltűnt emlékezetemből. Szemeimet befedem kezeimmel, hogy mise vonja el figyelmemet, s aztán emlékezni akartam. Hasztalan! Szavának hangja, kedves vonásai mind, mind meghaltak számomra! . . . . Oh ez iszonyú kín volt; sokszor megőrülni gondoltam, midőn a legmegfeszitettebb erő dacára sem bírtam visszaszerezni múltamnak kincsét, szivem választottjának emlékét. Ismer ennél nagyobb csapást Maurice ? még emlékben sem bírhatni azt, kit egyedül szerettem a világon. Isten segítségemre jött. Egy este kérdém dajkámat: — Ki mondá neked, hogy Armand nékem hagyá vagyonát ? .. — Ki miattad van megfosztva tőle: testvére... Ali Antoinette , mennyire megijedek azon jó fiatal úr láttán. Szakasztott mása Armand urnak. — Mit mondtál ? — kiáltok reszketve. — Igen , gyermekem , ő volt!. . az ő hangja, az ő tekintete, sőt termete is. Soha ily meglepő hasonlatosságot. Könyezett a szegény fiatal ember, s erővel akart látni téged; de ép akkor a legforróbb lázban voltál, rettegtünk éltedért s tartottunk a hatástól melyet Armand ur látása szülendett volna benned. Ő Párisba tért vissza s téged gondjaimra bízott , Haramontban lakik , s ha oltalmat fogsz szükségeim, csak hozzá fordulj. Szívre is,arcra is hasonlít hozzá! Gyorsan futottam ki a szobából s a part felé siettem, ott két szirt között volt kedvenc helyem. Méh és vadvirágokkal volt belepve az, a tenger hullámai mintegy oda lopóznak, szivárványszínű kavicsokon ömölve el. Bennök csak tenger és ég volt; a tenger,hol Armand teste, az ég, hol lelke van. Naponta odajövök, s most dobogó szívvel ültem oda és elgondolkozom. — E világon, néhány mérföldnyire tőlem van ember, ki élő képe Armandnak, mondám. Látni fogom őt, s felismerni benne Armandot!... Oh megyek, megyek ! Nyolc napig jöttem mindig ide, álmodozni, tervezni, érlelni szándékomat. Ez fájdalmas munka volt szegény agyamnak, mely alig birt megragadni gondolatot, s letartóztatni épen nem. De itt szivem működött, oly, és az élet teljes volt! Eleinte írni határzám el Bryon úrnak, s ebben megnyugodtam. Aztán magam akartam felkeresni őt. Dajkám beteg, korától megtörött, volt; ő nem követhetett; nem is adom tudtára gondolom , félek a gátoktól melyeket elém gördítne, s határzatomban tán betegségem megújultét látandná meg. Amúgy is észrevevem már, hogy nem bízott bennem. Minden lejtemre hatott benyomást, melyet meg nem tudott fejteni magának , esztelenségnek , őrültségnek tarta. El voltam tökélve. Titkom részese csak isten volt. Ő egyedül látja világosan az eszmélet vagy őrültség határait, ő egyedül értheti azon fájdalmakat, melyeket szivemre nehezíte Dajkám azt tévé, mit minden ember tesz , kárhoztatá a mit nem értett. Ki mondja meg: az őrültnek lelke lejebb szállt vagy feljebb emelkedett é ? . . Két nappal ezután egy papirszeleten, melyet az asztalra tevék , csak e szókat hagyom : „Halálom után, tengerparti házamat s a hozzátartozó kertet dajkámnak hagyományozom. Dorgerille Antoinette“. S egy este, mig dajkám a sziklák közt volt, kis batyuval karomon Brest egyik külvárosába értem , hol egy Párisba induló postakocsiba vetem magam. — Istenem , — mormolám , midőn eltünedeztek szemeim elől szülővárosom tornyai — istenem , végy föl oltalmadba ! Fáradságtól törötten megérkezem végre Párisban. A vendéglőben, melybe szálltam, több napig feküvöm betegen , de nem akartam meghalni, szükségelem még néhány percét életemnek , buzgón kérem hosszabbítását attól, ki kezében tartja végzetünket. Isten meghallgatott. Egy reggelen végre Haramontba értem. A fogadósnőtől, kihez szállok , kérdezem önt — Bryon úr! — feleség ah, az különös életet él! Napestig tanul, ír s előtte mindig nyitott könyvek vannak. Háza igen szomorú , képzelje a kisasszony, halott főkkel van tele. Ez, azt mondja Berzelius ur, igen mély egy tudomány, és Berzelius ur okos ember, ki tudja mit beszél s nagyon jól érzi magát. Bryon ur szegény volt; minden örökségét azokra a csontokra fecserélte el; s testvére, ki meghalt, mindenét egy kisasszonyra hagyá, ki neki kedvese volt. De néhány nap előtt írták, hogy a szegény leány meghalt. Azt hiszik hogy a tengerbe veté magát; úgy látszik hogy régóta volt már szándékában — isten bocsássa meg bűneit; mindig a tenger partján látták bolygani. Megőrült fájdalmában az isten adta! Testére nem akadhattak, csak valami papirszeletet találtak, végrendelet formát, mely mindenében dajkáját nevezte örökösül. Bryon ur most testvére vagyonának birtokába jutott. Hihetőleg abba hagyja a tanulást s vidámabban fog élni mint eddig. Gazdasszonyt keres , de nem egy könnyen fog akadni olyanra ; ugyan , kérem mondja meg, ki is tudna abban a sírboltban lakni . . . Az öreg nő megszűnt beszélni. Megijedtem szökésem következményein. Aztán el voltam szánva. Legyen istenem ... Dajkám az egyetlen lény, ki sirat, szükségei fedezvék. Armand fivére átvevé örökségét, melytől megfosztom őt. . . Minden jól van . . . szabad vagyok. Istenem, kezeidbe ajánlom lelkemet! Azon perc óta, melyben gondolkozó tehetségemet visszanyerem, élénk sajnálatot éreztem megfosztva illetőségétől Armand családját; soká kerestem módot veszteségének visszapótlására, az eset megelőző óhajomat. E felfedezés eredménye csak szilárdítható határzatomat, meg nem ismertetni magamat önnel, Maurice. Jelleméből ítélve, bizonyos leendett az, hogy alig tudva meg kilétemet, azonnal elálland érdekemért igényeiről, s átadandja szerény birtokát, melyre oly igen szüksége van. A kandalló mellett rosz szalmaszéken ülve, beburkólóztam köpenyembe s elmerengtem. Jövőmre nézve semmi tervem nem volt. Hisz egész jövőm csak Armand láthatására szoritkozék egyedül! . . E percben a fogadósnő rikoltó hangja ülte meg füleimet, kipirongatni látszik egy előtte álló vaskos párleányt. — Te ostoba vagy ! Tán csak meg nem esznek azok a halottfők ! .. aztán az olyan ritka jó hely ,... Bryan úrral igen jól lehet kijönni. Fejemet élénken rejtem kezeimbe, mert megrázkódom az új gondolattól, mely villámkint futá az agyamat. — Te küldöd el nekem istenem ? mormolám. S tettleg, nem ismeretlenül akartam látni Bryan urat ? Nem kell é keresnem módot, hogy élhessek s főleg ott hol ő van ? ... Lassú léptekkel közeledem a ház felé. Midőn küszöbét átléptem, megálltam ... szivem a megszakadásig dobogott, arcaimon könyeket érzek, minden tagom lázasan remegett. Összekulcsolom kezeimet. — Köszönöm istenem! mondám. Élvezetés oda, hova jutni vágytam, megáldád az elhagyott árva utazását!.. 402