Hölgyfutár, 1856. január-június (7. évfolyam, 1-149. szám)
1856-05-29 / 122. szám
Budapest, 7-ik évi folyamat, sz. Csütörtöök, Május 29-én, 1856. Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivévén,minden nap délután , divatképek s egyéb műmellékletekkel, és rajkókkal. Szerkesztőségi szállás: Lipólt-utca 3-ik sz., 1-ső emelet, hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok , előfizetés , és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni mindennap délelőtt 9-től 1 óráig. HÖLGYFUTÁR: Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj: Postán: egész évre félévre . . évnegyedre Budapesten, házhozküldéssel egész évre..............13 frt. félévre ....................7 ., évnegyedre . . 4 ,, Egy hónapra 1 ft. 30 kr. Hirdetések 16 frt. soronkint 3 ezüstkrajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltetnek. AKI MÁSNAK VERMET ÁS. Beszély. Vas Gerebentől. (Vége.) — És ön nem hiszi, hogy volna egy valami, ami viszakérné tőlem azon órának emlékét ? — Mi volna az ? — Hogy nem volt bátorságom kilencvenkilenc kérdést tenni kilencvenkilenc „nem“-ért, mint ön mondá, — hogy ma a századiknál volnék. — Hogy megkíméljem a fáradságtól, kérdezze ön a századikat. — Jó, — kényelmessé teszem a feleletet, mondja a fiú — a kérdés igen egyszerű lesz. — Hiúság gyötri önt Sándor, — mondja e lány bizalmasan — úgy kisértsük meg, és nevessünk el a múltkori beszéden, melynek határát elfeledtük kialkudni, — és én szívesen hallom, ha engem kikacag, ki elég gondatlan valék ingerelni önt. — Nem bánt a hiúság, — hisz a múltkori dac akárkinek el lett volna mondva, ha helyemben áll, — de én tökéletes megveretést akarok, mely e szobát elzárja tőlem; de nem szégyent, mely pajtásaimnak való, kik szorul szóra tudják reggel azt, amit délután hazudnak. Az utósót nem érdemlem. — Tehát ez vallomás ? mondja elpirulva a lány. — Szóról szóra, — és nincs egyéb hátra , mint a századik kérdés. — Előbb egy viszont-kérdést! mondja Róza. — Parancsoljon ! — Egy ócska győzelem kielégíti önt ? — Nem!..............s minthogy oly kínos helyzetem, menni akarok e házból, — és most azt kérdem, menjek-e ? ez a századik kérdés. — Maradjon — mondá a lány kezét nyújtva — de egy föltételt kötök ki. — Mi volna az ? — Férjem és nem uram ! — Akit szeretünk, azzal szívesen osztozunk, mondja Sándor épen azon pillanatban, midőn az anya sírva jött ki, mert az álom fölébreszthetlenné lett. VI. Varjas urat látogassuk meg, erosz kedve van, Agnes asszony nagyon szórakozott volt, ruhái helyett Varjas urat mosdatta meg irgalmatlanul. Sándor bekopogatott Varjasnál, Agnes aszony vezetvén az ajtóig, hol aszonyos gyengeséggel megállt hallgatózni. — Isten hozta, — mondja a ravasz róka — mi jóval szolgálhatok? — Egy kis emberséggel, Varjas uram! kölcsön fejében. — Majd meghallom, mire kölcsönözzek. •— Varjas uram! —ne járjon az esze mindig a pénzen — mondja Sándor — hanem emlékezzék visza, midőn én magának egyszer olyan jó hirt mondtam, hogy a hideg majd kilelte. — Átkozott kópé az ifjú úr, hogy megtréfált. — Most meg tréfáljon visza engem, Varjas úr — és adja visza azt a nyugtatót, mivel az özvegy aszonyságot fölzaklatta. — Közbenjárónak jött az ifiár? — Ahogy tetszik venni, nekem az mindegy, az öreg aszonyság bizalmát birom, enyi az egész. — Jó, tehát ne zörögjünk. — Magam is azt akarom, nehogy oktalanul koldusbotra jusson az aszony. — Mondja meg hát neki, hogy támaszkodjék rám. — El akarja venni Varjas uram az aszonyt? mondja félig mosolyogva Sándor. — Azt már nem teszem, kedves ifjút! hanem,... — Mit ha nem ? — Hanem , ... a lányát! — Nem jó hallok Varjas úr, mondja Sándor ügyetlen arccal — mondja csak még egyszer? — Az özvegy ügyvédnének lányát akarom elvenni! kiáltja hangosan. — Az én mátkámat? riadt rá Sándor. — Ha az, hát azt! még pedig ma akarom tudni a választ. — Majd elmegyek postának — mondja Agnes aszony bejöve — hát ezért kellettem én mai napig a háznál, úgy é ? — Varjas ijedten nézett körül: nincs ő valahol a szobában egy ördög, hogy Ágnest elvitesse vele. — Kérem az ifiurat — mondja Agnes — hagyjon csak engemet magamat Varjas urammal — elég leszek én magam is, mire Sándor csakugyan elment, előbb módba hagyva az aszonyt, hogy csak anyut bántsa, hogy ő üthesse agyon. — Mit akar Ágnes aszony? hebegi Varjas. — Húsz esztendőmet add visza, vén tolvaj!... add visza hitemet, mit zálogba adtam vén orgazda, neked,... hol a húsz esztendő ? — Kedves Ágnesem — mindent adok, a mit ígértem, csak ne dühösködjék! — Én írást akarok... nem ígéretet; magától, ki nekem még egy gombolyag cérnát sem adott. — Jó,... meglesz ! csak hagyjon lélekzetet vennem ! — Meglesz... mondja Ágnes ... egy órát hagyok, de többet egy percet sem, vagy megyek. Ezzel magára hagyta Varjast, ki Ágnes aszonyt húsz éve bolonditja bér fejében, de még egy fillért sem adott, sőt régebbi néhány száz forintját is markában tartá. Eszébe jutott Sándor, és nagyon hitte, hogy a márka jobban megőrzi a lányt, mint hogy ő hozzá férhessen, s ime még a ház is fejére gyúlt! Hogyan oltsa most el ? Fél órai gondolkodás után meglelte a legolcsóbb módot. Elővette az ügyvéd nyugtatóját, és azt öszehajtogatván, egy csomó házi fonalt gombolyított reá. Azt gondolta magában, Ágnes aszonynak több lesz ez a soknál, és ha Sándor át akarna jöni, Ágnes aszony szájánál nagyobb ágyú nem készült a földön, ha az elsül, jaj annak, ki szemközt áll vele. Eltelvén az óra, bekullogott Ágneshez , ki az ablaknál ült s a szomszéd házra nézett, nyitva lévén az ablak ott is; — épen Rózát bámulgatta, miként járt föl s alá. — Ágnes aszony! — mondja Varjas nyájasan — ma születés napja van. — Igen, — mit akar vele? — Ágneskám! ezen a napon mindig jó kedvű volt. — Annál roszabb van ma! — Ne búsuljon, Ágneskím, ... ne búsuljon, ma nem lesz panasza rám — mondja Varjas, Agnes aszony kosarába csúsztatva a gom