Hölgyfutár, 1856. január-június (7. évfolyam, 1-149. szám)

1856-06-30 / 149. szám

612 — Ahá! köszönöm. Köszönöm! Ismét egy negyed órai nyugalmas olvasás. Valamelyik játszó a dákóval arcul üti a lámpást, a kalap füldre zuhan, s mintegy meszelnyi olaj a jobbkézt olvasó lelöltönyére ömlik. — Uraságod rokonszenvvel viseltetik a sárga szín iránt, s e rokonszenv mostanában megmenti uraságod felöltönyét az enyészettől. Az olaj sárga színe besárgítja, uraságod sárga kaputját. Az az a menyiben sárgán sárgázik, sem nem ront, sem nem fogyaszt, hanem teremt és gyarapit — Az olajszagát ki nem állhatom ! — Már ez malheur! Objektíve ugyan nem érte uraságodat baj, de subjektive mégis szenved. Ez csapás. Mialatt így okoskodik a fiatalember, egyik játszó érezhetően halántékon böki a dákóval. — Uraságodnál ellenben kétszerű csapás állott be, s kétszerű malheur: objektiv, és subjektiv. Tanúság pedig, hogy a vicc akkor felséges csak, ha a hallgatók mindanyian nevethetnek. Tanácslom uram ■ üljünk a másik szegletbe ! — A tanácsot gondolkodás nélkül elfogadom , anyival inkább, mert olyan bökést kaptam , hogy gondolkodni is alig tudok. — Az úr pedig ha máskor meg akar ölni, de terve nem sikerül, kérjen legalább, pardont — különben . . . — Billard frei! — Auch gut! mondami egy élegyártó, ki az előre bökéseket már megszokta. A kedélyes olvasók, egy nyugalmasabb szegletet választottak, és ismét böngésztek háborútlanul jó negyedóráig. — Az „Észak csillagát“ tehát a nemzeti színpadon is csudálhatjuk! Felséges! — Debrecentől Nagy-Váradig vasút! Nagyszerű! — Pincér jidibusz! uram szolgálhatok egy regaliával! — Köszönöm ! uraságod hatalmas szivarokat szív ! — Fehérnemüekben, és szivarokban luxuriozus vagyok! — A mód uram, a mód! — És a hitel! — Ismétlem uram a mód Hitelhez is mód kell, menyiben a kölcsönt előbb utóbb csakugyan ki kell fizetni. Ki nem fizet, elveszti hitelét! — Sok igaz van uram abban mit mondott. Csakhogy, ha az ember Péternél elveszti hitelét, Pálnál ismét feltalálhatja. Mindketten mosolyogtak. Bizonyos ideig csendesség jön. — Sir William Codrington tábornok tagadhatatlanul nagy ember ! — Igaz uram, igaz ! Csakhogy Bogya Róza sem kicsi, maga e lap azt mondja, hogy kolosszális hangja van. — Fris, magyar, francia lucerna, és stájerlóhermagok. Örömest igen örömest vásárolnék belőlök, de félek hogy úgy járok, miként már egyszer jártam, hogy a stájerlóhermagból, magyar lucerna termett. — Az ilyen csalatás még mulatságos. De atyám tavai Hortensia magot vásárolt, és kalarábé, vagy mint a pestiek nevezik, kohlrabi lett belőle. — Az még sokkal mulatságosabb! — Pincér! fudibusz! A szivarnál nem volna felségesebb találmány , ha fenékig égne, mint a selmeci cseréppipa, de a melyik kemény nem ég, a melyik ég lágy. A lágy pedig mérgezi az embert, a menyiben nikotint ereszt. — Dohányozzék uraságod ! , — Pfuj ! a dohányozás kiment a divatból! Apropos ! hallott e valamit uraságod, az utcáknak légszeszszeli kivilágításáról ?! — Már bizonyos ! — Nagybátyám magán kívül lesz örömében, felmegy a szesz — az az spiritus ára. A szomszéd jó izűen mosolygott. — Uraságodnak nagyon jó kedve van. — A szomorúság betegség, a betegség pedig többnyire halál! ezt mondja Konfucius, és igazsága van. Erre meg az ifjabbik társ nevetett. Ismét folytatták az olvasást. Kevés idő múlva a fiatalember hangosan kezdett kacagni. — Ugyan kérem, ha valami mulatságost talált, közölje velem, hadd olvashassam én is. — Kérem olvassa! Ezt mondta a fiatalember, kijelölve bizonyos helyet, átnyújta a lapot idősb szomszédjának. — Mi van ebbe nevetséges, hogy egy hitelező, a megszökött adóst, miután Hollétét nem tudja körözteti? ! — Szarka Frici, az adós én vagyok! Erre ismét az öreg úr kacagott fel, még hangosabban. — Uraságodnak bizonyosan még is van mit félteni, hogy hitelezőit úgy kerüli?! — Személyemet féltem uram személyemet; inkább virtualitásomat is feláldoznám , hogy sem magam becsukassam! — Nem fél hogy itt Pesten felfedeztetik ?! — Hitelezőm Pozsonyban lakik, s én Ó-Budán lakásomul oly házat akarok választani, honnan soha ki nem jár még a hir sem. — Én épen Ó-Budán lakom, olcsó áron szolgálhatok egy szobácskával! — Igen igen lekötelez, és én elfogadom ! — Én lakom a házban, egy vendéglős, egy cipész, és egy szabó! — Magnifique! minden együtt! Akár soha ki se menjek az udvarból ! — Én mindent el fogok követni, hogy uraságod lakását megszeresse, s abból ki ne menjen? — Uram ! de honnét e meghálálhatlan sympathia? ! — Másod természetemmé vált pártfogolni az adósokat! — És üldözni a semmire való hitelezőket — nemde !? — Keményszívű emberek , pénzt kölcsönöznek, s azt visza kérik! — Sőt szegény adósoknak, még személyük sincs bátorságban ?— Nem a 19 századba való barbárság! — Ha megengedi hát én rögtön oda szállíttatom pogyászomat ?! — E percben ha tetszik! — Kérem az utcát, s a házszámot! — Kelepce utca, 1448 szám! — Valóságos sorsjáték! én megyek a kelepcébe, s mégis hitelezőm jő bele, s marad benne ! — Büntetni kell az uzsorásokat! — Nem kell nekik fizetni, ez számukra a legérezhetőbb büntetés. Nyájasan köszöntek egymásnak, s elváltak, az öreg, hogy költözködni készülő vendége számára a szobát rendeztesse, a fiatal hogy pogyászát oda hordássa. Egy hétig szoros barátságban , s egyetértésben éltek háziúr és lakó. Egy hét múltával törvény szolga jelent meg a gavallérnál, és felszólitá, szíveskednék követni az adósok börtönébe. Hétnapi respirium , s én fizetek. Egy millió forintért sem záratom be magamat. Hol van hitelezőm. — Itt vagyok szolgálatára! válaszolt a házigazda, ismert mosolyával. — Hah tehát ön! ? Ön áruló ! — Én vagyok a hitelező, ki csupán pénzét követeli; nagy köszönettel tartozom önnek , hogy adósommal megismertetett, s hollétét fölfedezte. — Ki önnek a pénzt adta, alkuszom volt, én vagyok a hitelező — s nem Pozsonyban, de Ó-Budán lakom ! — Uram! azon szolgálatért melyet önnek tettem, szépen kérem engedje el legalább a kamatokat. — Egy feltét alatt: ha megígéri, hogy több adóságot nem csinál ?! — Esküszöm egy évig, egy krajcárt sem! — Ez is kérdés lesz a javulásban Legyen, én a kamatokat hálából , mert ön az adóst felfedezte, ezennel elengedem! — VAGY IDEJÉN, VAGY SOHA. Életkép. Szuljovszki Ignáctól. (Vége.) — S mit felelt ? — Hogy másnak is van, s hogy ő mint nem, nem akar alábbvaló lenni a többinél. — Hiúság, — na ez régi nóta a nőknél. — Csak hogy az a hiúság néha sokba kerül.