Hölgyfutár, 1857. január-július (8. évfolyam, 1-145. szám)
1857-01-29 / 23. szám
92 segédem dolga. Hadd legyen e fickó még őrültebb, aztán oly kínpadot készitek számára, melyre nem fekszik ugyan, de az örök életben is fájni fog neki, h ami ott történik, így gondolkozott a főúr. V. Pár hóval ezelőtt nem volt megközelithetlenebb gőg, mint a Hadonai Manóé. Önérzetében fölé helyezte magát mindennek. Ma nincsen alázatosabb félénkebb, mint ő, mintha egy üres templom közepén állana, melynek területén földindulás van, s ő minden percben várná, hogy a templom össze és fejére omlik. Nem volt babonás, nem hitt'a' természet fölötti, az emberi ész előtt hihetlen megfoghatlan szellemekben; — most azon tépelődik, ha nincsenek e valóban szellemek, mik őket megrontották. Midőn Örvényiék ajtajához ért, nem hiába gondolta, hogy jobb be nem mennie. Mit keressen ott, hol a jó tanácsadó ész egyet-len okot nem képes felfedezni, mely reményt nyújtson számára ? Csak az ilyen emberek, mint Hadonai, megtanulhatnák azt, hogy a nőket szerelemmel nem meghódítni, de csak elidegeníteni lehet. Mi lenne a világból, ha egyszerre a férfiak elkezdenének oly megátalkodottul híven egyet szeretni, hogy ezen kívül másra nézni se tudnának ? Hisz akkor aztán egyik se féltené magát, s a nők nem uralkodhatnának; oda lenne a fényűzés, divatkórság, az erdeikés kalandok, és a világ tarkabarkasága. A nők saját nemök gyarlóságát védelmezik, midőn a férfiak állhatatlanságát előmozdítják. Az ostromlásban csak két karcolási főmód van : roham, vagy kiéheztetés. Amely nő a rohamot visszaveri, azt kiéheztetéssel lehet és kell elfoglalni, a mi következőkép történik: kedvesed szeme láttára udvarolj mind dühösebben másnak; ezt annál könnyebben teheted, minthogy akiért nem őrjöngsz, az előtt nem félsz hibázni, s fesztelen könnyű tudsz lenni; minél hiúbb a te kedvesed, annál hidegebb közönyösséget mutass iránta, azalatt, mig mindenek szeretetét kiérdemelni törekszel. Midőn aztán apró, de érzékenyen bántó sértések tőszúrásai után elegendő részt látsz, midőn észrevetted, hogy a kedves már titkon sirt is miattad — akkor hirtelen fordulj felé, s vallj neki szerelmet, de vigyázz , hogy e rohanást alkalmas időben, mi ,dőn hiúsága alszik , akkor intézd, mert ellenkező esetben még újra lábra áll ellened , s még egy ideig hozza halasztja az önmegadást. íme, ez egyszerű, rég időktől megalapított alapelveket sok ember , már iskolás korában megtanulja, s ellenük soha sem vét. Ha Manó egy óráig előbbi józan eszével gondolkozhatott volna, szintén rájött volna e rég feledett igazságokra. De ő már őrült volt... Mindenre inkább képes , csak higgadt, gyakorlati irányú gondolkozásra nem. És az ég szerelmére! Van e csüggesztőbb, s elhálózóbb állapot, midőn büszkék vagyunk, és pedig méltán, jogosan, nemesen büszkék — de büszkeségünk okát épen azok nem ismerik, kikkel azt legörömestebb óhajtanék megismertetni? így volt behálózva Manó is. Örvényiék küszöbére le kelle tennie büszkeségét, mert azon belül azt nem ismerték. Arra, hogy költői géniusz van benne, mely a szerint , a mint az idők súgják, s a viszonyok sodorják, a győző hadvezér , csak úgy tudna lenni, mint most kitűnő , szivhódító költő — erre a géniuszra örvénylőknél nem előlegeznének két krajcárt. Egyedül származására lehetett volna büszke — de erről hallgatni kelle. Már most még egyet Minden jelek arra mutattak, hogy Adriénnk addig legtöbb rokonszenvet érzett Manó iránt minden udvarlója között. Már ez aztán különös, de hiszen épen az való igaz a nők életében, ami különös. Midőn eltávozott Manó Pestről, anyiszor emlegette őt, hogy Ágota már csaknem azt hitte, miszerint Adriénn szerelmes, így volt ez azon óráig, melyben Manó levelét vette. Egy hétig egyszer naponkint elővette e levelet, és kacagott rajta néha a kényezésig. Adriéna azt hitte, hogy Manó ostoba — mert őrült emberekkel még nem volt dolga — és Manó elvesztette előtte érdekességét. Mint a koldus, olyan világtalan hódolattal közeledett Adriénához, és örömest kezet csókolt volna még a kis „Bíbor“ kutyának is, ha tudta volna, hogy ez által Adriénának kedvibe jár, ki mód nélkül szerette Bíbort. (Folytatása következik). A KETTŐS ÁLARC. Boulié beszélye. (Folytatás). — Tudja asszonyom, hogy még nevét sem mondá meg nekem. — Nevem Nelly! Én e nevet oly szépnek találom, mint amilyen szép lehet birtokosa. — Megláthatom végre drága Nellimn bájos arcát? E szavakra reszketni kezdett. — Hogyan ? nem hagy fel ön ezen eszmével ? Ne beszéljünk többé erről. — Dehát örökké fog már ezen rejtélyeskedés tartani ? — Talán. . . — Kegyednek férje van? — Nincs. — Családi egybeköttetések tartóztatják ? — Nem. — Tehát szabad ? — Igen uram! — így — mondám lelkesülten — nincs emberi hatalom mely kegyedtől elválaszt. Reszketve tartá kezeit az enyémekben — szólani akart — de nem tudott, — hanem zokogott. Úgy anyira meg voltam lepetve, hogy egy ideig magam sem tudtam szólani. Végre visszanyervén bátorságomat — szólok! — Hallgasson meg Nelli. Nem tudom mily érzelmeket gerjesztek kegyedben , de azt érzem, hogy kimondhatatlanul szeretem. — Ha remélli, hogy valaha visszonozhatja e szeretetet, ne taszítson el magától s vallja meg nékem — úgy is ezen álarc, mely megfoszt bájainak látásától, szemérmének eléggé szolgál , mint nem láthatom pirulását. — kérem nyilatkozzék. — Ha ön uram! hajlamára nem méltatlan nőnek tart, — úgy hiszem elégyütt elég felelet önnek előbbi kérdésére. — Igen Raoul én boldog vagyok, hogy szeretetét birom.Én is szeretem önt a szerelem egész hevével. De a kegyetlen sors, minket örökre elválaszt. Mi többé nem látjuk egymást. — Nelli! Nelli! Hogy mondhat ilyet. Az lehetetlen! Azt mondá, hogy tudna szeretni — tehát nehezteljenbár, — én nem fogom többé elhagyni. — Kímélet uram! esedezett Nelli — az nem lehet. — És miért nem ? én tökéletes boldog akarok lenni — ma lakába kisérem, én látni akarom — azután elvárom, hogy engedje meg viszont meglátogatnom. Rendkívüli volt a szegény nő fölindulása, nagyon sajnáltam, de kíváncsiságom erőssen fel volt izgatva, minthogy tudtam , hogy ezen fölindulásnak fontos oka van. — Jól van — mondá végre kétségbesetten, — ön eljövend, de nem most reggel , hanem holnap este hét órakor a Pigale utca 23-ik száma alatt fogja Rumigny asszony szállását kérdeni s egyebet semmit. — Adja szavát uram ? Elragadtatásomban mindent megígértem. Az éj többi részét mindketten hallgatva töltök. Csak Nelli tévé többször kezem szivéhez, mondván : — Mig élek önért fog dobogni, de meglehet, — éltem percei nagyon megszámlálvák. Valóban nem tudom magamnak megmagyarázni e nő mély fájdalmát. Én is elszomorodom, — úgy tetszett mintha boldogságom határa nem messze terjedne. Hallgatagan — egymást átölelve töltök az időt a bál végéig, — s ez nagyon sokáig húzódott, minthogy utósa volt azon farsangon. Midőn távozott kocsijáig kisértem , melybe két gyönyörű szürke volt fogva Egymás kezét megszorítva váltunk el — minekutána füleibe sugám : „a viszont látásig — ma este.“ — Kedves Raoul barátom, — mondanak Anatole és Emile — történeted eddigi folyamában még nem igen vagy sajnálatra méltó. Raoul nagyot sóhajtott. — Kedvem volna nem folytatni tovább történetemet. — Dehogy! Ha eddigi beszédeddel felébreszted kiváncsiságunkat, csak halljuk a régit.