Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-07-13 / 157. szám
702 messzire bátorkodás ? Zsémbelődék Zsigmond, midőn Zele elcsevegé játszótársa dicsőségét az egész kis háznépnek. — Hiszen én is mind ezt hajtom, szólott Gáspár, a vén gazda, kit főképen az bántott, hogy nem lehete tanúja, midőn kedvence megszégyenité, a bajusztalan szepességieket. — Hát ki is beszélne egyebet! — Kezdé Sára is, ki valamint Gáspár, a ház régi hű cseléde, följogosítva érezé magát a gyermekek korholására. — De az ember csak hiába szaporítja a szót, a csirke mindig többet akar tudni anyjánál. — He neheztelj jó bátya, — hiszen istenek hála, semmi bajom. — Szólott Zoltán Zsigmondot nyájasan megölelvén. — Aztán lásd folytatá kellemes negéddel — az egészből azt a hasznot húzom, hogy ezentúl lesz legalább mire büszkélkednem. — Hisz az igaz. — Viszontá önkénytelenül Zsigmond, ki titkon örvende a fiú bátorsága — s kitünésén — de mind a mellett hallatlan vakmerőség, tizenöt éves gyermeknek, magányosan a bércek közé indúlni. — Isten csodája, hogy baj nem érte. Szólott Gáspár, szemeit borzadása jeléül fölmeregetvén. — Már nem tudott volna legalább engem magával híni. — Ha rám hallgatnának, soha nem történnék baj. Sóhajtására okos képpel. — Talán hát most is azért nem történt, mivel reád hallgattam ? Enyelge Zoltán, jól ismervén a hű öreg asszony szivének minden kicsinyes gyengéjét. — Itt van m! még csak az hibázott, hogy köszönet helyett, jól kicsúfolják vénségére az embert. — Az istenért jó Sárám! mi nem jut eszedbe! Kiáltott Zoltán, kezeit színlelt rémüléssel összecsapván. — Én téged, tisztes, hű dajkámat kicsúfolni ? Ha azt tenném — folytatá őszintén elkomolyodva — Isten is megverne. De hiába, ez már a világ sora, szeretetemért, még jó Sárám is rágalommal fizet. Egészíti ki enyelgve. — Hiszen előre tudtam hogy ez lesz belőle! mondj igazat, betörik a fejed. Zúgolódék neheztelve a jó öreg asszony. — Isten mentsen, egyetlen szál hajad ellen is vétem! Kiáltott a vidor gyermek, Sára nyakába ugorván. Hát olyan pogányul nézek ki, mióta egy zergét lőttem, hogy azt hiszed, már csak törni és zúzni tudok ? (Folytatása következik.) A MARQQUISNÉ ANYJA Beszély. Irta About Edmund, fordította Huszár Imre. (Folytatás). Ezúttal a marquis kevésbé volt tartózkodó, mint a Belvederei Apollo. Megölelte Lucilet, és gyöngéden megcsókolta homlokát. Benoit asszony egész nap terveket kovácsolt, parancsot osztogatott, és azon gondolkozott, hogy mikép csalhassa el vejét Párisba. Másnap az esküvői mise után félre hívta őt, és így szólt hozzá: — Ez volt önnek utósó szava ? Ön nem akar minket bevezetni a faubourgba ? — De asszonyom , nem hallotta ön, hogy Lucile önkéntesen lemondott ez eszméről ? — Hátha én nem mondanék le róla? Ha azt mondanám önnek, hogy harminc év óta (most negyvenkét éves vagyok) kinéz a nagyravágyás, hogy oda bejuthassak ? Ha megmondanám önnek, miszerint csupán azon vágyból, hogy nevemet a Saint Dominique utcai salonokban bejelentetni halljam, nőül mentem egy hamis marquishoz, ki megvert ? És ha végre hozzátenném, hogy se külsejéért, se tehetségeiért nem választottam önt, hanem nevéért, mely előttem minden ajtót megnyit. Ah ! édes marquis, azt hiszi ön, miszerint azért adok önnek 100.000 frank évi jövedelmet, hogy munkával vesztegesse idejét ? — Bocsánat, asszonyom. Mindenekelőtt elég hiú vagyok hinni, hogy oly szenvtelen név mint az enyém , két millióért is olcsó volna. De itt nem is ezen eset fordul elő, miután ön nekem semmit sem adott. A hámor és az erdő Lucile öröksége, a jövedelem, melyet önnek fizetünk, azon összegek tőkéjét képezi, melyeket ön a vállalatba fektetett , és azon kétszázezer frankot, melybe önnek a Saint Dominique utcai hotel került. E szerint én mindent Luciletől kapok, és vele nem lesz nehéz megegyeznem. — De ön az enyimből tartja Lucilet, és Lucile az enyimből tartja önt, kiáltá a szegény asszony, és mindketten hálátlanok vagytok , ha megtagadjátok tőlem életem boldogságát. — Igaza van asszonyom, követeljen tőlem mindent a világon ez egyet kivéve, és én semmit se tagadok meg öntől; de megesküdtem , hogy többé be nem lépek a faubourgba. — Az ég nevére ! miért nem mondta meg ön ezt előbb nekem ? — Mert ön soha se kérdezte. Gastont elhagyva Benoit asszonyság, három szót szólt szobaleányához , és négyet kocsisához. A marquisval többet egy szót se szólt első félévi jövedelméről. Este a bálban Lucile szépsége mindenkit meglepett. A jelenlevők közül egyik sem emlékezett, hogy valaha ily boldog arát látott volna. Szokás szerint minden fiatalember irigylette Gaston sorsát; nem merném mondani, hogy Lucileét senki se irigylette volna. Hajnalban két órakor a vendégek eltávoztak, és Benoit asszonyság jónak látta hogy az ifjú házaspár zárja be a mulatságot. E bölcs anya, kinek homlokán egy múlékony felhőt lehetett észrevenni, kérte Gastont, hogy leányával egy negyedóráig beszélgethessen, és csakugyan le is ment vele a földszinti nászkamrába, míg Gaston utoljára meglátogatta kis szobácskáját a második emeleten. Midőn ismét bejött a lépcsőn, bámulva hallott egy kocsit elvágtatni. Belépett a nászkamrába , üres volt. Elment Benoit asszony lakosztályába ; az ajtók nyitva és a szobák üresek voltak. A szőnyegen nagy rendetlenségben atlasz cipők és bálruhák hevertek. Csengetett, senki se jött. Midőn a csarnokba lépett Jakabbal, a kis lovászszal találkozott. Azonnal megragadta őt e szókkal: — Nem vágtatott el épen e pillanatban egy kocsi ? — Igen uram, csak a siker. — Ki ment el ily későn, holott már mindenki eltávozott. — Hát a nagyságos asszony, meg a kisasszony, az utazókocsiban, a kövér Péterrel, meg Julie kisasszonynyal. — Nem szentek nekem semmit. — Igen is, nem. Hanem engedelmével legyen mondva a nagyságos asszony egy levelet hagyott hátra. — Hol van ? — Itt van uram, a sapkám bélése alatt. — Add ide, ökör. — Ide beledugtam, nehogy elveszszen. Itt van. Gaston a csarnok lámpája alá futott, és a következő sorokat olvasta : „Édes marquis, azon reményben, hogy a szerelem és érdek elvonandja önt a kedves Arlangeból, magammal vittem Párisba önnek nejét és pénzét: jöjjön el értök“. III. Gaston összegyűrte Benoit asszonyság levelét, és zsebébe dugta. Azután Jakabhoz ment, ki sapkájával játszott. — A marquisné semmit se szólt? — A kisasszony? Nem uram, reám se nézett. — Van egy rövidebb út Dience felé? — Igen uram. — Menyivel rövidebb ? — Egy jó negyedórával. — Nyergesd fel Forwardot és Indianát. Várj! én is segítek. Te majd az utat fogod megmutatni. Ha előbb megérkezünk mint a kocsi, egy louisdort kapsz. Fél óra múlva Jakab blouseban és a marquis nászruhájában a Dienzei porta elé értek. Jakab felköltött egy lovászgyereket, és megtudakozó, hogy nem kértek lovakat az éjjel. A felelet kielégítő volt, az éjjel senki se ment el arra. — Nesze , szólt a marquis Jakabhoz, itt a húsz frank , melyet ígértem. (Folytatása következik.)