Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1858-02-26 / 46. szám

182 féle nótán kívül, a keresztényi világban ama hallatlan erőszakos­kodás, mely fejedelmi örökös, ifjabb Székely Mojzes, s családja elle­nében az ország megbotránkozására elkövettetett. Ezenképen pusz­­tult el Haller István családa ; igy ért véget jeles vitéz, Petki Fe­renc uram is. És mások is igen sokan, kik közül csak Bethlen István, s fiának Bethlen Péternek üldöztését kell kiemelnünk. Nem kimélé a fejedelem még azon szent hagyományokat sem, miket dicső emlékű Bethlen Gábor jön az enyedi főiskola javára. A kollégium tőkepénzeit, soha meg nem adom fejében, elkölcsönözte. A tanítók fizetésére rendelt, s Debrecen városa adójából gyűjtött leté­­teményeket elvette. Ugyanezen tudományos intézettől, a tokaji he­gyen fekvő s igen nagy értékű hét darab szőlőt sajátjaihoz hozzá fog­lalni nem átallotta. Mind e kincsek, és drágaságok előbb ugyan színből a fejedelmi tárházakba Fogarasra, és Kővárra hordattak. A megnehezült vaslá­dák azonban csak hamar a Rákócyak magyarországi váraiba : Mun­kácsra, s Patakra átvándoroltak. Akként uralkodott ő nagysága Erdély fölött, hogy egykor, ha netán ingatag székét tovább nem tarthatná, legalább még ideje van rá, el ne mulassza ott aratni, hol nem vetett. Húzta, fosztogatta, sar­­coltatta, mint vérszipó az országot, hogy aztán elesvén a hatalomtól, családja fényét kincseinek erejével Erdélyen kívül fentarthassa. Mind e törvénytelenségeknek törvény útján való végbevitelére Kassai István itélőmester uramnak volt dolga, bár mi után, elegendő külső szint, és okot előteremteni. S működék is ő kegyelme fáradhatlanul, de úgy, hogy fejedelme kincsszomját enyhitgetvén, saját zsebeiről soha el nem feledkezett. Ilyen ember volt Kassai István itélőmester uram, ki e hivatala mellett még az ország kancelláriusának tisztét, és fizetését is bírta; noha fösvénységénél fogva e címmel élni nem akara, nem férvén össze fukarságával a fényes háztartás, melyet e rang viselésével semmiké­pen ki nem kerülhetett volna. Más gyarló ember rangot, és ismét fizetés nélkül is elvállal. Kas­sai István uramnak azonban csak az afélékben telhető gyönyörűsége, mit csontváz ujjaival valósággal is megfoghatott. (Folytatása következik.) A­RTHUR. Beszély. Török Sándortól. (Vége). Arthur ideglázba esett, Zalkay szorgalmasan látogatta, Luiza pedig mindent elkövetett, a beteg ápolására. .Arthur lázas perceiben a legiszonyúbb bűnökről, a legundokabb gazságokról vádolta önmagát, majd ismét Irmát és Zalkayt átkozva őrjöngött, végre pedig — midőn láza csillapulni kezdett, mint kisded csecsemő , anyját szólítva, keservesen sírt. Luiza mit sem tudván az előzményekről, mindezekben egy meg­átalkodott gonosztevő öntudatlan vezeklését vélte fölismerhetni, és a keblében Arthur iránt érzett undornál, csak szánalma lehet, nagyobb, minek magyarázatául szolgáljon még az, hogy Zalkay, Arthurnak honról távoztát, gyakorta, alattomosan felhasználta, egyrészt a tapasz­talatlan Luiza elbódítására, másrészt pedig Arthur gyanúsítására, róla csak rejtélyekben és kicsinylőleg emlékezvén. Az mvQS, ki Arthurt gyógyította, betegét nehány hét múlva ve­szélyen kis­ül híve. E nézetét Luizával és Zalkayval tudatá is, mely fölött a mint örvendett Luiza, ép úgy nem örvendett Zalkay, ki rövid idő alatt gyalázatos tervét, foganatba akará venni. E tervnek eddig a barátság szolgált köpenyül, míg ezalatt Luiza szerencsétlenségére kovácsolta mérges nyilait. Az orvos csalódott, Arthurt betegsége csak most érte el forduló­pontját, melynek élete fölött kelle határoznia. Ótomszerű szender bocsátkozott bádgyadt szemeire, míg vére mint olvasztott vas, lassan és nehézkesen keringett a beteg gépezet­ben , majd ismét fejéhez tódult villámgyorsasággal, míg tétova sze­mei előtt, úgy látszék fekete hó esik a lángvörös égből, utóbb pedig mintha áthatolhatlan sűrűségű fátyol fedne be előtte mindent. Most elállt szíve dobbanása, szemei megnyíltak, de a homályos látáson kívül, megtagadtak minden egyéb szolgálatot, semmi irány felé sem bírta azokat mozdítni,­­ gondolkozni kívánt helyzeté­ről, egészséges eszmék helyett azonban csak agyrémek keringtek előtte, minden élete csupán hallásában látszik központosulni, mert sem szólni, sem pedig mozdulni nem hitt, szóval tetszhalott volt. Neszt hallott, — előbb Zalkay, utána Luiza közelegtek ágyá­hoz, az utóbbi ujját szájára illesztve; — legott azonban mindketten azon erős meggyőződéssel távoztak, hogy Arthur mélyen alszik. Most Arthur figyelmét, egy hangos csattanás vonta magára, a­minő egy heves csók szokott lenni, majd halk suttogás következett, mely mindig hangosabb jön úgy, hogy Zalkaynak egyes szavait is ki lehete venni, mint: édes Luizám, egyetlen Luizám, véletlenül imádott Luizám. — Végre Zalkay rimánkodott, mint az éhenhalállal küszködő koldus egy falat kenyérért — most Luiza sirt, s Arthur megrémült, mert hogy Zalkay és Luiza közt a viszony anyira szövődött, gyanitni sem merte soha , és most saját magának kell ily jelenet tanújának lennie, bilincsek közt, nem bilincsek közt, mert ezeket ha gyémántból lettek volna is, szétszakítja; e percben tehetlenül egy, nyomorult tetszhalott. — Oh anyám, anyám, könyörgj értem, mert rettentően bosszul meg kényelmüségemért a gondviselés, fohászkodék magában, s egész elhatározását összeszedve, ágyából ki akart ugrani. Még csak egy pe­hely sem mozdult meg alatta. Segélyért akart kiáltani, a hang el­akadt torkán, a nyelv, ez a nyelv, mely anyja halála óráján, oly pe­regve mondott sok édes hízelgést Irmának, gyáva béresként megta­gadta a szolgálatot most, a szükség idején. Ilyen lehetett Arthur anyjának fájdalma, midőn egyetlen fiát utósó percében nem szoríthatta kebléhez. Nem, az nem lehet! A helyzetek ilyen egyformasága nem lehet véletlen. A Nemesis pontosan számító mérlege nincs hamisítva, s többnyire kamattal szokott mindent visszafizetni. Mindezt Arthur érez­te, érezte könnyelműség által elkövetett vétke nagyságát, mint eddig sohasem, s a­mit e percben szenvedett, kiengesztelhette volna még az engesztelhetlen sors jó és rosz szellemeit, kik oly furcsa dolgokat sző­nek bele abba az óriás kelmébe, mit mi életnek nevezünk. A múltak fölötti gyötrelem, féltékenység, düh, bosszúvágy,váltva szaggaták Arthur szívét, mely megszűnt verni ; önmagának olykép tetszett helyzete, mintha hiéna ásná ki a hideg sírból holt tetemét, és kedvteléssel marcangolná szét hulláját. Egyszerre minden keringni kezdett körülte; elkábult, kábultsága mintegy öt percig tarthatott; ek­kor, úgy érezte, mintha tüskével szurkálnák egész testét ; a vér is­mét keringésbe kezde jönt és Arthur egy iszonyú rázkódással túl volt betegsége és egyúttal élete és üdve forduló pontján. Még emlékezett az előbb hallottakra és egy szökéssel, a­melyre erőt csak a bosszúvágy szolgáltathatott, kiugrott ágyából és a Luiza szobájához vezető ajtónál termett. A szobában Luizát Zalkay mellett találta, ki a halovány Ar­thurt megpillantván, éles sikoltással szökött el Zalkaytól. Arthur némi fönséggel mérte meg tetőtől talpig Zalkayt, és egyik kezével az ajtóhoz támaszkodva , másikkal az ajtóra mutatva rekedt hangon szólt: — Zalkay ön alacsony, nyomon­ ember, legott takarodjék e helyről, melyet jelenlétével fertőztetett, és követelem, hogy azt ke­rülje, míg alkalmam lesz önt álnokságáért felelősségre vonni. Eddig kibírta, ekkor azonban térdei inogtak, megcsuklott és ájultan összerogyott. Ez esemény után — Arthur még négy hétig volt ágyban fekvő beteg, öntudatlanul és életveszély között, csak néha fél ébren, fél ál­mában háta egy föléje hajló angyal siró arculatját, melynek rész­vétet sugárzó szolid pillanatása, csillapító is volt szivének sajgó sebére, és lázas agyára, s midőn életerős ifjúsága a betegségen diadal­maskodott és fölépült, saját hivatalos kineveztetéséről, és Zalkaynak hamis váltók miatti megszökéséről egy időben értesült. Luizának egyszeri tévedését sokszorosan feledtethető önfelál­dozó készsége és testvéri szívessége Arthur betegségének egész ide­­je alatt. Az ifjú hálát érzett a szegény nő iránt, s négy hét múlva oltár­hoz vezető. „ ...... Mindketten jól tudák, hogy a könnyelműség mily örvényekbe sodorja a szivet és a jellemet, s ezért egész életükön át nem lőnek egy percre sem könnyelműek. Megbocsátottak egymásnak, és egy év múlva szelíden és boldo­gan néztek a zengő bölcsőre, melyben kis­fiuk szendergett, ő rózsás ar­cú angyalka, kinek mosolya a mult idők legutósó emlékét is vég­­kép elűző.

Next