Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-04-22 / 91. szám
— És az ? — Álmos vezér. A király chili és meglepetés hangján kiáltott föl: — Álmos vezér ? — Úgy van, Álmos vezér és fia Béla. A dömösi zárda falai közt szövi ármányait ellenséged; elég jól látd, ha elvesztette is szemei világát. Nem feledte el az ősz ifjúsága fényes álmát, a koronát; kezét most is felé nyújtja. Jaj a főnök, aki azt viseli! — Bors, szólt a király szigorúan, reszkess, ha hazug szavakkal ingerelsz rokonomra. — Ha úgy parancsolod,hallgatni fogok. — Nem, kiáltott a király; azt akarom, hogy beszélj, mondj el mindent, amit tudsz. — Amit tudok ? Hallgass meg tehát. Midőn boldog emlékű atyád, Kálmán király a pártütő Álmost sokszoros árulásáért végre szemei elvesztésére ítélte: ott a szörnyű ítélet végrehajtása után, vérbenforgó szemeivel rémesen tekintgetve körűl, de hasztalan, megátkozta Kálmán királyt s Kálmán király ivadékát. (Folytatása következik.) CHIFFONETTE SZERELME. Francia beszély Enoult-tól. (Folytatás.) A leány pirulva, gyönge sohajkint hebegő ajkai közül: — Henry lord ! kedves Henry lord ! E közben hátulról, a bükkök felől lépteket hallanak; ösztönszerüleg keltek föl, s egyik az egy, másik a más után távozott. —■ Nem láttátok Henry lordot? hangzik Perkins William ügynök szava, a kérdést a kertészek egyikéhez intézve. — Mylady kéreti őt magához. A hang és léptek közeledtek. — Isten önnel mylord ! szólt Mary leirhatlan kedves hangon, s a kezében levő spanyolbodzavirág ágát kétfelé törvén , egyiket az ifjúnak nyújtotta, míg másikat keblébe vette. A fiatal lord a kastélyba sietett föl, Mary pedig még egy pár órát a bükkös árnyában töltött. Ugyan aznap estéjén Henry lord elhagyta Roebuck-Parkot. Elutazta után Marynál a Times és Morning Post pótják a „Circulating Library“ helyét, nem olvasván többé más regényt, mint lord Hardinge-nek krimi eseményekről a tudósításait. Az inkermanni csata alkalmával a tartaléksereg, hol Henry volt, mint dúló vihar tört rést az orosz seregen. E távirati tudósítás kissé túlzottnak látszik, és midőn lord Henry diadalmas levelét halla olvasni a győzelem után, nem tudott eléggé örülni miss Chiffonette. IV. Perkins William az ügynök, akit mindjárt beszélyünk kezdetén említünk,) haladt kora dacára egy kissé érzelgő volt, s szint oly képesnek tarta magát a szép szenvedélyekre, mint bárki más. Bár a harmincöt évet az utolsó szilvaéréskor betöltő, épen nem irtódzék vissza Chiffonette tizennyolc évétől, s szerette őt tiszteletteljesen, reményivén az időtől, hogy vele boldog házasságra léphet. Ő észrevette a leánynak Henri iránt kezdődő vonzalmát , s igy gondolkozók: ez egy májusi kis virág, mely elmúlik, — ha a nap heve rájő.------Mylord távozik, s én maradok, — fűzé tovább gondolatit, — Chiffonette ugyan szeszélyes kis bánc, de erényes, — s én itt vagyok la ! Henry lord távozta után Roebuck-Park szomorú színt öltött. A család fia, távol csatákban harcolván, elvive a ház örömeit is, s az emberek nevetni sem mertek a bánatos anya előtt. E közben néhány hó telt el. Az iskolai év múltával megérkezik a mylady kissebbik fia Arthur, a szünidőket henn akarván tölteni, mielőtt az oxfordi egyetembe belépne. Arthur tizenhat éves, de hirtelen felnőtt gyermek volt, s már a szerelem (a legköltőibb minden szerelem közt,) öntudatlanul mosolygott és beszélt nagy barna szemeiből. Senkinek sincs érzékenyebb szíve, mint azoknak, kik még lehajtott inggallért, s hosszú mellényt viselnek. S tudjátok-e, hogy mi sincs bájolabb, mint egy tizenhat éves szív, ha ébredezni kezd tavaszának tiszta hajnalán ? Így volt ez Arthurnál. Igen fiatal volt még, s keveset igénylő, csak most kezdett élni. Egyetembeni tartózkodása alatt a szépnemből nem látott mást, mint a kapusnak félszemü nejét. Mary egészen új tünemény volt előtte. Első ifjúságunknak messze szárnyaló, s határozatlan ábrándképe vidáman tűnik föl mindig, de többnyire név, tárgy, és lény nélkül. E megszülemlett, új és ismeretlen érzemény, mint édes fájdalom vonult el az ifjú Arthúr lelkén. Öröm közt szenvedett, de mégis szenvedett. Keble viharja erősen dühöngött dagadó mellében; magányt keresett, hogy kizárólag kedves eszméinek adhassa át magát; került minden tekintetet, mintha félne, mikép eltalálják szórakozottsága okát. — Nem gondolt fekete serényü kis lovával, mely a gallok hegyéből vette származását, s két év óta főboldogságát téve; mit sem gondolt művészileg készült azúj szárnyú arany jegyével, melylyel — a napfényét visszatükröztetve, olykor a pisztrángokat csalogatá elő. A mylady névnapján gyönyörű lőfegyverrel ajándékozá meg, mely remekmű, tölgyfa agygyal, birminghami acélból volt készítve. Arthúr lement a kertbe, s lővén egy pár fecskét, visszatevé fegyverét a Majou tokjába , s járkálni kezde a magános sétányokon. A kert fekvését, mint egy mérnök, a legkisebb részletekig tanulmányozá ; minden fát megjegyzett, s igen jól tudta , mily pontról lehet kivenni az emeletet, melyben Chiffonette dolgozgatott, s úgy tudá változtatni állomását, hogy senki észre nem véve. A leányka majd egyik, majd másik ablakban volt látható. Arthúr jól tudá ezt, s a nap minden részében állomásán vala. Az érzékeny napraforgóvirág sokkal kevésbbé hű, aranyos arcát égfelé fordítván, hol az ő magas kedvese sugárzik le rá, mint a mily hn vult Arthur Chiffonettehez. A kert fekvése egyébiránt, igen kedvező volt ily ártatlan kalandokra, s minden léptét elfedé az ifjúnak, — szóval alkalmas lesül szolgált. Arthúr már két-három szép reggelen jelent itt meg. Chiffonette nyitott ablaknál dalolva dolgozgatott. Nem állítom, hogy a dallam Alboni modorában volt tartva, vagy épen Malibran szenvedélyeivel bírt, de rendszerint egy kedves nő hangja — kit szeretünk —– édesebb, valamenyi zenehősnő hangjánál ? Azonkívül Chiffonettenek kellemes csengő hangja, volt, s némely balladát kitünőleg, édes egyszerűséggel énekelt. S én nem tudom mi ragadja inkább a lelket meg . Ha Arthúr igy énekelni hallá, leheveredett egy gyepágyra, s mondhatlan volt a kéj, melyet érezett. Könyek leilltak arcáról, s telt szivének forrása igy vett útat magának. Ilynemű élvezete közben egyszer az út fövenyének ropogása, s a megzörrent lombok panaszos hangjai verék föl édes ámultából. Perkins William volt a háborgató, ki arra járt, an urai, sokkal több szerénységgel birt, mintsem kimutassa, hogy ifjú urát észrevette. De Arthur meglátta őt, s ez elég volt, hogy elpirulva a sűrűbe fusson, s itt megeresztvén könyöi árját, egész nap kerülje a kastélyt. Mindenki észrevevé szomorúságát, a kastélyban, s némelyek gyanítni is kezdék annak igazi okát. — Ki kell az ifjúságnak forrni, szólt a mylord. _Igen _ ,de ő még nem lépett át az ifjúkor küszöbén, felelt mylady. — Ugyan mi bajod van gyermekem ? kérdé egy napon mylady fiát, egy idő óta keveset vagy velem. — Egykor meg azt mondád anyám, hogy sokat vagyok körülted, felelt Arthúr kezet csókolva. — Akkor kissé zsémbes valók kedves gyermekem ! s körülkarolván gyönyörű göndör fejét, keblére voná, s néhány hízelgő szó által igyekezett felviditni, az embereket kerülő Hyppolyt kedélyét. Arthúr úgy hagyott magával bánni, mint a kis gyermek, kit dajkája ringatva altat el. De mihelyt anyja faggatni akarta, fölemelkedők, s daccal tekintve rá, hallgatott. Ilyenkor mit lehet mást tenni, mint várni az időtől . (Folytatása következik.) 362